Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja. 1846, 1436 oldal

 

 

"Edmond Dantés tengerészt igazságtalan vádak alapján életfogytig tartó fegyhazbüntetesre ítélik a világ legbiztonságosabbnak hitt börtönében. If varából eddig még soha senkinek nem sikerült megszöknie. A rabságban barátságot köt a rejtélyes Faria abbéval, aki tanítványáva fogadja, és egy hatalmas kincs lelőhelyének titkát is rábízza. Amikor az abbé meghal, Dantés az egyetlen lehetséges menekülési módot választja: bevarrja magát a papnak szánt halottas zsákba, melyet a mit sem sejtő fegyőrök a tengerbe vetnek. Egy közeli szigeten ér partot, majd felveszi egy csempészhajó, amely hamarosan kiköt Monte Cristo szigetén…"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2019 a komoly olvasási válság éve nálam. Nyár közepén mégis úgy éreztem, hogy nekem most Monte Cristo grófját kell olvasnom. És bár nagyon hosszú időn keresztül olvastam, nagyon tetszett! Nagyon jó volt hónapokon keresztül a gróffal együtt lenni és ürességet éreztem, amikor befejeztem a könyvet. Ezt csak a nagyon jó regényeknél érzi az olvasó! Kalandos, szövevényes, izgalmas. Minden benne van, ami egy ember életútját végigkísérheti: szerelem, boldogság, cselszövés, árulás, barátság, bosszú, vagyon, szegénység. Mindezek kifejtését Dumas talán egy kissé hosszúra engedte, azért volt benne egy-két unalmasabb rész, de a végére ezek is kellettek, hogy összeálljon a teljes történet. 

Azt írtam az elején, hogy nagyon izgalmas és kalandos a regény, de ezek mellett azért rendkívül elgondolkodtató is. Nagyon kedveltem Edmondot, ahogy a grófot is, de azért végig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megteheti-e egy ember azt, hogy saját kedve szerint játsszon más emberek sorsával? Hogy ezzel a lassú és aprólékos, jól kidolgozott bosszúhadjárattal valójában nem saját magát bűntette meg? Másrészt úgy is tudok tekinteni a történetre, mint egy mesére, melyben ha a gonosz el is éri célját, végül a jó győzedelmeskedik és mindenki megkapja a méltó büntetését. Jó is lenne hinni ebben! :)

Dumas stílusát imádom, ahogy a karaktereit is. Szerettem, hogy igazán jól megismerhettük a szereplőket, nem csak felületesen, így sokkal jobban érthetőek voltak a reakcióik is.