Sarah Addison Allen: A barackfa titka. 2011 (Könyvmolyképző Kiadó, 250 oldal)
"A harmincéves Willa
Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként
kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja
építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított –
évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.
Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton
Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú
fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz
kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok
kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik
egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.
„Allen megint valami különlegeset alkotott, ami egyszerre gyönyörködtet és birizgálja a kíváncsiságunkat… Csodálatos történet, nem mindennapi szereplőkkel.” – Fresh Fiction
„Öröm olvasni! Könnyedebb, bájosabb, pajkosabb leszel tőle. Rejtély és mágia modern köntösben! Jó szórakozást!” – Tiffany
Pozitívan csalódtam ebben a regényben, mert a borító (bár gyönyörű) és a fülszöveg alapján valami nagyon romantikus habos-babos rózsaszínfellegű könyvre számítottam, ami nagyon nem az én világom. Akkor miért is vettem kézbe? Mert arany pöttyös és ezeket szoktam szeretni és a fülszövegben volt, ami megfogott: rejtély és titkok. És annak ellenére, hogy nem volt nehéz összerakni a rejtélyt és a napvilágra kerülő titkokat, kimondottan élveztem a regény olvasását. Az írónő szépen fogalmaz, olvastatja magát a szöveg és tökéletesen megtalálta az egyensúlyt, nem csöpögött a giccstől, de mégis szép és romantikus, amolyan "happy endes" történetet írt.
Meg volt a maga bája, amit leginkább a kisvárosi hangulat adott, az, hogy mindenki ismert mindenkit - ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Nem egy kimondottan szépirodalmi mű, inkább egy könnyedebb kikapcsolódást nyújt, a szereplők kedvelhetőek és nem túlontúl meseszerűre van megalkotva az egész. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal és egy barackfa, aminek titka szerelmet, barátságot és változást köz Walls of Water és lakóinak életébe.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.
„Allen megint valami különlegeset alkotott, ami egyszerre gyönyörködtet és birizgálja a kíváncsiságunkat… Csodálatos történet, nem mindennapi szereplőkkel.” – Fresh Fiction
„Öröm olvasni! Könnyedebb, bájosabb, pajkosabb leszel tőle. Rejtély és mágia modern köntösben! Jó szórakozást!” – Tiffany
Pozitívan csalódtam ebben a regényben, mert a borító (bár gyönyörű) és a fülszöveg alapján valami nagyon romantikus habos-babos rózsaszínfellegű könyvre számítottam, ami nagyon nem az én világom. Akkor miért is vettem kézbe? Mert arany pöttyös és ezeket szoktam szeretni és a fülszövegben volt, ami megfogott: rejtély és titkok. És annak ellenére, hogy nem volt nehéz összerakni a rejtélyt és a napvilágra kerülő titkokat, kimondottan élveztem a regény olvasását. Az írónő szépen fogalmaz, olvastatja magát a szöveg és tökéletesen megtalálta az egyensúlyt, nem csöpögött a giccstől, de mégis szép és romantikus, amolyan "happy endes" történetet írt.
Meg volt a maga bája, amit leginkább a kisvárosi hangulat adott, az, hogy mindenki ismert mindenkit - ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Nem egy kimondottan szépirodalmi mű, inkább egy könnyedebb kikapcsolódást nyújt, a szereplők kedvelhetőek és nem túlontúl meseszerűre van megalkotva az egész. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal és egy barackfa, aminek titka szerelmet, barátságot és változást köz Walls of Water és lakóinak életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése