2017 könyvekben és filmekben

Elolvasott könyvek száma: 23 (nagyon kevés, a cél 55 db volt!), melyből 5 újraolvasás volt.

Műfaj szerint: 22 regény
                        1 dokumentumregény

Nemzetiség szerint: 6 magyar,
                                 17 külföldi szerző műve.
23 könyv 22 különböző írótól, Joanne Harris volt az egyetlen, akinek két művét is elolvastam.
Legtöbbet amerikai szerzőművét olvastam (ahogyan tavaly is!), összesen 7-et. Ezenkívül:
3 angol, 1 osztrák, 1 kolumbiai, 1 ír, 1 olasz, 1 török és 1 cseh szerzőtől olvastam.


ÚJ ÉLMÉNYEK

Idén megismert szerzők:

Emma Donoghue, Fannie Flagg, Homonnay Gergely, Arthur Golden, F. Scott Fitzgerald, Böszörményi Gyula, Galgóczi Dóra, Alessandro Baricco, Nick Hornby, Grady Hendrix, Tommy Wallach, Elif Shafak, Szélesi Sándor, Bohumil Hrabal, Virginia MacGregor

(A vastaggal szedett szerzőktől szeretnék még olvasni a későbbiekben). 

Mivel elég karcsú az elolvasott könyveim listája, nem top5, hanem top3 listát állítottam össze, szóval 

A LEGJOBB KÖNYVEK AMIKET 2017-ben olvastam TOP3 LISTA 

3. Tommy Wallach: Kösz, hogy...
Tommy Wallach szuperül ír, nagyon egyedi, gördülékeny a stílusa, tele van humorral, végig leköti az olvasó figyelmét. Rendkívül szórakoztató annak ellenére, hogy nem egy vidám sztoriról van szó, hanem leginkább az életről, ami valóban – nem valami cukormázas dolog. Parker a maga 17 évével már pontosan nagyon jól tudja ezt. Bővebben

2. Alessandro Baricco: Tengeróceán 

Azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor találtam rá erre a könyvre. Kb. másfél héttel azelőtt, hogy életemben először látni készültem a tengert. Ott olvastam a tengerparton Alessandro Baricco gyönyörű ódáját, hallgattam a tenger zúgását, néztem a hullámzását és a csillogását, a végtelen kékséget és minden egyes mondatnál egyre szerelmesebb lettem. A Tengeróceánba. Bővebben

1. Szabó Magda: Abigél
Szabó Magda csodálatosan ír, ez nem kérdés. Megelevenedik a kor, a szereplők, a helyszín, úgy érzem, hogy a történetnek nem olvasója, hanem szereplője vagyok. A történetnek, ami egy sötét korba helyezett leányregény és ami már több, mint negyven éve íródott, mégis aktuális. Mert amiről szól, a szeretet, a barátság, a felnőtté válás, az ármány, az árulás, a csalódás mind az élet része – szülessünk bármelyik korba is. Bővebben. 

LEGNAGYOBB KÖNYVES CSALÓDÁS 2017-ben: 
Grady Hendrix: Horrorstör

Sok jót olvastam a regényről, ráadásul a külső kivitelezése, hogy egy IKEA katalógusra hasonlít nagyon egyedi és tetszetős, de maga a történet annyira szürreális és semmilyen volt. Bővebben.


TERVEK 2018

Az idei évből kiindulva cél 30 könyv elolvasása. Molyon a várólistám 137 db könyvből áll, 2017 januárjában 136-ról indultam. Szeretném 100 alá csökkenteni ezt a listát, akár úgy is, hogy szelektálom, bár biztos vagyok benne, hogy minden könyv jó okkal került fel rá, szóval csak olvasás útján szabadna lekerülnie onnan.Továbbra is szeretnék minél többet olvasni az 1001 könyv listáról, tavaly 38-ról indultam, ma 43-nél tartok. Mondjuk jó lenne 55-60-ra elérni év végére.

Szélesi Sándor: Kincsem

Szélesi Sándor: Kincsem. (Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017, 470 oldal)

 "A ​csodakanca igaz története!
Egy furcsa szerelem és egy legyőzhetetlen ló… A sors vagy talán maga a végzet rendezte úgy, hogy 1874 tavaszán egy tápiószentmártoni istállóban, Blaskovich Ernő birtokán megszülethetett egy sárga csikó. Ez a csikó annyira darabos mozgásúnak tűnt, hogy amikor a következő tavaszon vevők érkeztek a birtokra, a többi egyéves lovat elvitték magukkal, ezt az egyet azonban ott hagyták. Mindeközben – ismét csak a sors különleges játékossága folytán – Blaskovich Ernő megpillantott egy kék szemű leányt a Nemzeti színpadán, és lehetetlen dolog történt: a nyugodt életet élő, dolgos természetű és kiszámítható férfi szerelmes lett. A több mint húsz év korkülönbség még talán legyőzhető lett volna, de a leány – Szabó Karolina – egy fejjel magasabb volt Ernőnél, ez pedig különös helyzeteket eredményezett a korabeli társasági eseményeken. Nem könnyű szeretni és nem könnyű Európában lovat futtatni sem. Blaskovich Ernőnek mindkét ok miatt lettek ellenségei. Akadtak, akik úgy gondolták, ha a boldogságot elveszik a férfitól, talán a lovát is le tudják győzni. Kincsem egy vidéki nemesúr és egy ibolyaszemű leány tényeken alapuló, igaz története olvasható e regény lapjain. Egy különleges szerelem és egy legyőzhetetlen ló históriája egy szebb világból."

Szélesi Sándor regényének legnagyobb pozitívuma, hogy igaz történetet dolgoz fel. Eredetileg forgatókönyvnek készült a sztori, ami végül nem valósult meg - talán nem ok nélkül. Szépirodalmi stílusban, olvasmányosan megírt történetről van szó, viszont 470 oldal alatt nem igazán történik semmi.  Leginkább az 1870-es, 80-as évek Magyarországának korábrázolását olvashatjuk, korabeli, valós történelmi szereplőkkel. Két részre osztható a regény: az első Szabó Karolina és Blaskovich gróf szerelmének története, a második pedig Kincsem, a magyar csodakanca tündökléséről szól. Egyik szál sem bővelkedett izgalmakban, nekem ez a szerelem nem volt romantikus. Blaskovich Ernő valamilyen szinten szimpatikus volt, a maga különc módján, a lovak iránti szeretetével és ragaszkodásával, de Karolina nem. Nem volt illő a maga korában a viselkedése és a regény nem ad választ arra, hogy miért vállalta Karolina ezt a kapcsolatot ilyen formában, mivel én úgy éreztem, hogy az anyagiakon kívül nem sokat kapott Ernőtől az évek során... 

Megnéztem a filmet. A film kevéssé valósághű, sőt kimondhatjuk, hogy egy fikcióról van szó. Ennek ellenére nem hiába az elmúlt x év egyik legsikeresebb magyar filmje. A színészek nagyon jól hozzák a szerepüket, a látvány és a zene tökéletes, a történet végig fenntartja az érdeklődést, feszes a tempó, izgalmas és fordulatos. Nem tudok elvonatkoztatni, hogy egy kitalált történetről van szó, de ennek ellenére azt gondolom, hogy méltó emléket állított a magyar csodakancának ez a film. 

De mi az igazság Blaskovich Ernőről? 

Jómódú, nemesi család sarja, magyar földbirtokos, az 1876 és 1879 között minden versenyét megnyerő Kincsem nevű csodaló tulajdonosa. Nem volt élvhajhász, kicsapongó macsó, élete nyugodt volt, legfőképpen lovainak szentelte.

Valóban építtetett egy palotát a Reáltanoda utcában, ahol Kincsem és a "kékszemű Lady" lakott. Szabó Karolina a Nemzeti Színház tanodájába járt, amikor megismerkedett Ernővel. Magas termetű, polgári családból származó leány volt, aki azonnal elbűvölte Ernőt és a korabeli társasági élet fontos szereplőit egyaránt. Ernő kis termetű (gyakran szeretett emiatt lóháton mutatkozni), vékony férfi volt, aki rettegett a nevetségességtől, ezért nem szívesen mutatkozott nyilvánosság előtt szíve hölgyével. Karolina tehát elszigetelten élt a Reáltanoda utcában, mivel a hölgyek nem szívesen érintkeztek egy volt színésznővel, aki "házvezetőnője" lett egy jómódú úrnak. Ez a kapcsolat csaknem 40 évig tartott. Blaskovich halálakor azonban Karolina már nem lakott a budapesti palotában, ugyanis férjhez ment, 1929-ben haltak meg mindketten, előbb Karolina, majd férje Károly. 

Kincsem 1874-ben született Kisbéren, Blaskovich eladásra kínálta Orczy bárónak és Lónyai grófnak, de mivel látványosan gyengébb volt a többinél, a 6 ló közül csak ötöt vettek meg, pont Kincsemet hagyták hátra. 2 éves kora óta versenyeztették. Minden versenyét nyerte.  A legszorosabb futama Baden-Badenben volt, ahol Hugo Henckel gróf lova, Prince Giles The First fej-fej melletti döntetlent futott vele. Blaskovich nem fogadta el a holtversenyt, és az akkori szabályok megengedték az újrafuttatást.

Valóban egy fekete-fehér Csalogány nevű macska volt a legjobb barátja, akit minden versenyre magukkal vittek és egyszer megesett, hogy a kiscica eltűnt és a személyzet órákon át kereste. Kincsem a vízre is igen kényes volt.

Hesp Róbert volt Kincsem trénere, Kincsem halála után 39 nappal követte a lovat. 

Otto Oettingen és lánya, Klára a filmkészítők fantáziájának szüleménye.

Elif Shafak: A Bolhapalota

Elif Shafak: A Bolhapalota, 2005. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 521 oldal)

"A ​szeretet nem jön mindig erőfeszítés nélkül, néha csak később érik meg, fokozatosan nő cseppenként, ahogy az idő múlik.
Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota. Történetünk idején az utcát ellepi a szemét, a környékről ugyanis mindenki a Bonbonpalota melletti kert falához hordja a hulladékát. A lakásokban elviselhetetlen bűz terjeng, és mindent elárasztanak a bogarak, csótányok, tetvek, bolhák. Különös emberek lakják a bolhapalotát: az alkoholista egyetemi tanár, aki válása után harsány barátnője vállán lel vigaszt; a meleg ikerpár, Celal és Cemal, akiket gyermekkorukban elválasztottak egymástól, de felnőttként közös fodrászszalont nyitottak. Szintén a ház lakója Keménydió Metin és FeleségeNágya, akit a szinkronszínész Metin folyamatosan megaláz; az Égszínkék Szerető, aki nem tud mit kezdeni az élet nehézségeivel. Itt él még az idős gyűjtögető, Madame Néni, Higiénia Tijen, akinek kislánya tetves lesz, a kábítószerfüggő Sidar és kutyája, Gaba, az iskolás Muhammet és szülei, a cseppet sem mindennapi Lobbanékonytermészetűfi család, és persze Hadzsi Hadzsi, aki dzsinnekkel teli különös mesékkel traktálja az unokáit, őrületbe kergetve ezzel a menyét.
E közösség életét bolygatja fel egy különös felirat, amely egyik reggel a kertfalon jelenik meg…"

 Azt hiszem könyves blogokon találkoztam a könyvvel, de annak ellenére, hogy pozitív véleményeket olvastam róla nem került fel a várólistámra. Aztán szembe jött velem a könyvtár polcán és a kezemhez ragadt. Gyönyörű a borítója, a fülszöveget viszont nagyon félrevezetőnek érzem így az olvasás után! Nem úgy érzem, hogy ez a regény egy felbolydult közösségről szólna.

Nem olvastam még török irodalmat, valahogy az egész török kultúra távol áll tőlem, viszont azáltal, hogy bepillantást nyertem a Bolhapalota lakóinak életébe, picit a török mindennapoknak is részese lehettem. A török mindennapok, amelyek oly távol állnak a mi nyugati kultúránktól, Elif Shafak elbeszélésének köszönhetően teljesen elvarázsoltak. Az írónő csak mesél és mesél, - gyönyörű, szépirodalmi stílusban, - miközben hol az egyik, hol a másik lakásba kukkantunk be és ezek az apró események teszik kerek egésszé a történetet. Minden szereplő szerethető és hiteles (kedvencem Hadzsi Hadzsi), emberi sorsok rajzolódnak ki előttünk olvasás közben, múltbéli fájdalmak, jelenkori élmények és biztató jövőképek.

"A múlt nem hasonlít morzsákra, melyek a szőnyegre potyognak. Az ember nem tudja kirázni a nyitott ablakon."

És mindeközben ott van a kosz, a szemét és a bűz, ami végig körüllengi a regényt, ami mindennek a középpontjában áll. Minden lakásnak meg van a maga szemete és nagyon nem mindegy, hogy ezt a szemetet meddig gyűjtjük, mit temetünk alá vagy éppen mit és hová dobunk. Nekem erről (is) szólt a könyv és az írónő nagyon ügyesen rejtette el az ehhez kapcsolódó tanulságos gondolatokat a Bolhapalota lakóinak életének bemutatásán keresztül. Imádtam, ahogy felépítette, az eseménysorozatok között megbúvó történelmet, az utalásokat a török kultúrára: a babonákat, a hagyományokat, a helyi étel-ital "különlegességek"említéseit. 

Hosszú, több, mint 500 oldalas a regény, ennek ellenére cseppet sem unalmas, végig kitölti az oldalakat és akár kedvenc könyvemmé is válhatott volna, ha nincs az "AZTÁN" rész. Az a bizonyos utolsó 3,5 fél oldal, ez a befejezés teljesen lerombolta az addig felépített világot....

Ennek ellenére nagyon örülök, hogy elolvashattam és Isztambul felkerült a képzeletbeli bakancslistámra!

Tommy Wallach: Kösz, hogy...

Tommy Wallach: Kösz, hogy...: egy első és utolsó szerelem különös története. 2016, 297 oldal

"Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni."

"– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
- Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?"

Kedves Parker Santé! Kösz, hogy elmesélted a történetedet és hogy beengedtél a világodba. Kedves Tommy Wallach, Kösz, hogy megírtad ezt a könyvet és Kedves Univerzum vagy akárki/mi, Kösz, hogy eljuttattad hozzám ezt a regényt! Bár kifejezetten YA könyv, 17 éves fiatalokról szól, 17 éves fiatal problémákról, kalandokról - amiből én már bőven kinőttem -, mégis úgy éreztem, hogy ez a könyv rólam/nekem is szól. Imádtam.

Tommy Wallach szuperül ír, nagyon egyedi, gördülékeny a stílusa, tele van humorral, végig leköti az olvasó figyelmét. Rendkívül szórakoztató annak ellenére, hogy nem egy vidám sztoriról van szó, hanem leginkább az életről, ami valóban - nem valami cukormázas dolog. Parker a maga 17 évével már pontosan nagyon jól tudja ezt. 

"A velünk megesett legnagyobb tragédia csak a mi legnagyobb tragédiánk."

Életét egy hatalmas tragédia árnyékolja be, ami miatt "elrejtőzik a saját életében", leginkább sodródik az eseményekkel, Ő a különc fiú, a kívülálló. 

"Azt mondják, Isten azért adott nekünk két fület és egy szájat, mert hallgatni kétszer olyan fontos, mint beszélni. Ezzel eléggé egyet tudok érteni."

5 éve egy szót sem szólt, ami miatt bezárkózott a saját világába, falakat emelt maga köré, talán kevesebbnek érzi magát. Pedig ez nem így van. A beszédet egyébként szerintem túlértékelik: számomra az embert nem az határozza meg, hogy mit mond, hanem, hogy mit tesz. 

Parker talán nem beszél, de ez nem jelenti azt, hogy nem kommunikál. Talán különc, mert nem a megszokott módon fejezi ki magát, de a lehető legjobb értelemben. Az apró kis novelláival, meséivel, - amik a regény szerves részét képezi - többet képes elmondani, mint bárki más. 

Meg tudtam érteni Parker helyzetét, az emberek nehezen tudják elfogadni azt, ha valaki keveset - vagy nem beszél. És itt jön a képbe Zelda. Az ezüsthajú, rejtélyes lány, aki képes megmutatni és bebizonyítani azt, hogy Parker értékes ember, aki problémája ellenére megérdemli a boldogságot. Megtanítja, hogy nem szabad megrekednünk a múltban és nem szabad félnünk a bizonytalan jövőtől, mert élni mindig ma, az adott pillanatban a legjobb. Nem szabad, hogy a múltunk vagy a jövőnk határozza meg a jelenünket. Ez egy nagyon fontos mondanivalója a regénynek. Zelda karakterét is nagyon szerettem, de számomra nagyon megfoghatatlan és a történet befejezése és szerkezete miatt (ami egyébként zseniális!) csak még jobban elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindenkinek szüksége van egy Zeldára, aki utat mutat és segít megérteni, hogy azért mégiscsak érdemes megédesíteni azt a kávét...

 

Joanne Harris: Szent bolondok

Joanne Harris: Szent bolondok. 2003. 397 oldal

 "A Csokoládé, a Szederbor, az Ötnegyed narancs, a Partvidékiek és A francia konyha világhírű szerzője ezúttal időutazásra indul a tizenhetedik századi Franciaországba, a boszorkányperek, a királygyilkosság és a vallási téboly hazájába.

Juliette-et, a Szárnyas Asszony néven ismert kötéltáncosnőt körülményei arra kényszerítik, hogy kislányával, Fleurrel együtt Sainte Marie-de-la-Mer isten háta mögötti apátságában keressen menedéket, ahol Auguste nővérként éldegél a jólelkű apátnő gyámsága alatt. Ám rövidesen új szelek fújnak: IV. Henrik meggyilkolása hatalmas zűrzavart idéz elő Franciaországban.
Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"



 Nem első olvasásom volt, de másodjára sem okozott csalódást, sőt, még jobban bebizonyosodott, hogy nem csak a kedvenc regényem az írónőtől, hanem konkrétan az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. Joanne Harris mindig merész témákhoz nyúl, főhősei mindig különc, kissé a társadalmon kívül rekedt egyéniségek, "szent bolondok, félig készek, akiket törötten vettek ki a kemencéből". Főhősnőnk a cirkusz nyüzsgő, hangos, színes zárt világából a kolostor csendes, magányos zárt világába csöppen. Nem önszántából teszi ezt, a múlt árnya kísérti, de e kísértet elől nem tud elmenekülni. Juliette számomra az apácaruhába és a 17. századba helyezett Vianne, ugyanaz a misztikus, erős, független egyéniség, bár édesség helyett gyógyfüvekkel varázsol: előadóművész, szerető, anya, barát.  Le Merle a Feketerigó bőrébe bújt Monsier Le Curé: bűvész, szerelmes férfi, szerető. Kegyetlen, manipulatív, sötétség veszi körül. Ahogy az éjszaka nem létezhet a nappal nélkül, Juliette nem létezhet Le Merle nélkül. Kettejük kapcsolatának ábrázolása a legjobb és leghitelesebb része a regénynek, Juliette vívódását a szerepei között nagyon jól ábrázolta az írónő. Nagyon tudtam azonosulni a nővel. Le Merle-t, a gonosz, erős férfit, aki bármire képes és semmitől sem riad vissza, aki nem sajnál eszközként használni senkit és semmit a céljaihoz, minden porcikámmal igyekeztem gyűlölni, de képtelen voltam nem vonzódni hozzá. Mondhatjuk tipikus női hozzáállásnak, miszerint "vonzóak a rosszfiúk", de itt nem teljesen erről van szó. Én azt mondom mindenki a maga módján képes szerelmesnek lenni.
Nem csak a kettejük kapcsolata miatt érdekes a regény, ott van maga a helyszín, a középkori apácarend szigorú, zárt világa, amelynek atmoszféráját  tökéletesen teremtette meg az írónő.  Éreztem a kőfalak hidegségét, a tömjén, a füst illatát. A feszültséget, a félelmet, a bánatot ami az apátnő halálával keletkezett, a hidegséget, az embertelenséget, amit ez az életet nem ismerő kislány hozott magával, a kegyetlenséget, a bosszú ízét, a szenvedélyt és a vonzalmat, amit Le Merle megjelenése váltott ki, a katarzist és végül az igyekezetet, a kétségbeesést, amint Juliette próbálja megmenteni a saját és a környezetében élők életét...

Grady Hendrix: Horrorstör

Grady Hendrix: Horrorstör. 2014 (GABO, Budapest, 2015, 236 oldal) 

  "Valami furcsa történik az Ohio állambeli, clevelandi Orsk bútoráruházban. A munkatársak reggelente megrongált Kjërring könyvespolcokra, törött Glans vizespoharakra, és szétvert Liripip gardróbokra bukkannak. A bevétel mélyponton, a biztonsági kamerák felvételein nem látni semmit, az üzletvezetőkön pedig kezd elhatalmasodni a pánik.
Három alkalmazott önszántából kilenc órás, napnyugtától hajnalig tartó műszakot vállal, hogy a rejtély végére járjon. Ám éjjeli őrjáratuk során a Bemutatótér különös jelenései és zajai közepette minden képzeletet felülmúló borzalmakkal kell szembenézniük.
Grady Hendrix korábban olyan lapoknak írt, mint a Variety, a Slate, a New York Post, a Playboy, a Village Voice, a Strange Horizons, valamint szerepelt a The Mad Scientist’s Guide to World Domination című antológiában is. Hosszú éveken át telefonos ügyeletesként dolgozott egy parapszichológiai kutatóintézetnél. Jelenleg a manhattani Orsk munkatársa."

Ennek a kötetnek a legnagyobb erőssége az egyedisége: a kivitelezés – az IKEA katalógus stílus és a az alapsztori, hogy egy hatalmas áruházban játszódó horrortörténetről van szó. Talán emiatt vettem kézbe a könyvet, de sajnos nagy csalódás volt. Az első pár rész kimondottan tetszett, főleg a bújtatott (vagy kevésbé bújtatott?) kritika ezen áruházláncok működéséről. A főnök tökéletesre lett megformálva és az alkalmazottak is nagyon hitelesek voltak. Ezek az ún. pillanatképek az áruház életéből kimondottan tetszettek. Volt benne kellő humor is. Nekem sajnos onnantól laposodott el a történet, ahonnan kezdődött a lényeg, ez az ún. horror vonal nagyon nem jött be. Lehet, hogy az a baj, hogy nem ezt vártam, hanem valami valóságosabb talajon mozgó történetet, de ez leginkább semmilyennek tűnt. Nem izgultam, nem rémültem meg, azt vártam, hogy legyen már vége. Horrorparódiának még elment volna, de a vége alapján (maga a könyv hangulata miatt), én úgy érzem, hogy ezt az író teljességgel komolyan gondolta. Nálam az ötlet 5*-os, de a megvalósítás sajnos nagyon nem.

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Alessandro Baricco: Tengeróceán. 1993. (Helikon, 2011, 198 oldal)

"Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján."

„A tenger. A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs, szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív.”

Azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor találtam rá erre a könyvre. Kb. másfél héttel azelőtt, hogy életemben először látni készültem a tengert. Ott olvastam a tengerparton Alessandro Baricco gyönyörű ódáját, hallgattam a tenger zúgását, néztem a hullámzását és a csillogását, a végtelen kékséget és minden egyes mondatnál egyre szerelmesebb lettem. A Tengeróceánba. Oceano mare, a természet csodája, mely meggyógyítja a testet és a lelket egyaránt. „A tenger vissza fogja adni a lányát. Meglehet, holtan. De ha él, igazán él majd.” A tenger mellett nem lehet közömbösen állni, a tenger felszakítja a sebeket, feledteti a múltat, segít megérteni a jelent és erőt ad a jövőhöz. A tenger üzen, beszél hozzád és ha megérted, akkor élhetsz igazán. Úgy, ahogy a könyv szereplői is megértették az üzenetét, úgy akarom én is megérteni! Elisewint szólította, Pluche atyát eltaszította, Bartleboom-t gondolkodásra késztette, Adamsnek pedig megmutatta azt, amiért igazán érdemes élni. 

„egy álló éjszakán át adták vissza egymásnak az életet, egyik a másiknak, ajkukkal és kezükkel, egy lányka, aki nem látott semmit a világból, meg egy férfi, aki túl sokat látott, egyik a másikéban – minden tenyérnyi bőrfelület utazás, fölfedezés, hazatérés, – Adams szájában érezni a világ ízét, Elisewin keblén elfeledni…”

Leginkább Elisewinnel tudtam azonosulni, de mégis azt gondolom, hogy Plasson volt az, aki a leginkább megértette az üzenetet: „tengervíz, ez az ember tengerrel festi a tengert” – s beleborzong.”