"A Csokoládé, a Szederbor, az Ötnegyed narancs, a Partvidékiek és A francia konyha
világhírű szerzője ezúttal időutazásra indul a tizenhetedik századi
Franciaországba, a boszorkányperek, a királygyilkosság és a vallási
téboly hazájába.
Juliette-et, a Szárnyas Asszony néven ismert kötéltáncosnőt
körülményei arra kényszerítik, hogy kislányával, Fleurrel együtt Sainte
Marie-de-la-Mer isten háta mögötti apátságában keressen menedéket, ahol
Auguste nővérként éldegél a jólelkű apátnő gyámsága alatt. Ám rövidesen
új szelek fújnak: IV. Henrik meggyilkolása hatalmas zűrzavart idéz elő
Franciaországban.
Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"
Nem első olvasásom volt, de másodjára sem okozott csalódást, sőt, még jobban bebizonyosodott, hogy nem csak a kedvenc regényem az írónőtől, hanem konkrétan az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. Joanne Harris mindig merész témákhoz nyúl, főhősei mindig különc, kissé a társadalmon kívül rekedt egyéniségek, "szent bolondok, félig készek, akiket törötten vettek ki a kemencéből". Főhősnőnk a cirkusz nyüzsgő, hangos, színes zárt világából a kolostor csendes, magányos zárt világába csöppen. Nem önszántából teszi ezt, a múlt árnya kísérti, de e kísértet elől nem tud elmenekülni. Juliette számomra az apácaruhába és a 17. századba helyezett Vianne, ugyanaz a misztikus, erős, független egyéniség, bár édesség helyett gyógyfüvekkel varázsol: előadóművész, szerető, anya, barát. Le Merle a Feketerigó bőrébe bújt Monsier Le Curé: bűvész, szerelmes férfi, szerető. Kegyetlen, manipulatív, sötétség veszi körül. Ahogy az éjszaka nem létezhet a nappal nélkül, Juliette nem létezhet Le Merle nélkül. Kettejük kapcsolatának ábrázolása a legjobb és leghitelesebb része a regénynek, Juliette vívódását a szerepei között nagyon jól ábrázolta az írónő. Nagyon tudtam azonosulni a nővel. Le Merle-t, a gonosz, erős férfit, aki bármire képes és semmitől sem riad vissza, aki nem sajnál eszközként használni senkit és semmit a céljaihoz, minden porcikámmal igyekeztem gyűlölni, de képtelen voltam nem vonzódni hozzá. Mondhatjuk tipikus női hozzáállásnak, miszerint "vonzóak a rosszfiúk", de itt nem teljesen erről van szó. Én azt mondom mindenki a maga módján képes szerelmesnek lenni.
Nem csak a kettejük kapcsolata miatt érdekes a regény, ott van maga a helyszín, a középkori apácarend szigorú, zárt világa, amelynek atmoszféráját tökéletesen teremtette meg az írónő. Éreztem a kőfalak hidegségét, a tömjén, a füst illatát. A feszültséget, a félelmet, a bánatot ami az apátnő halálával keletkezett, a hidegséget, az embertelenséget, amit ez az életet nem ismerő kislány hozott magával, a kegyetlenséget, a bosszú ízét, a szenvedélyt és a vonzalmat, amit Le Merle megjelenése váltott ki, a katarzist és végül az igyekezetet, a kétségbeesést, amint Juliette próbálja megmenteni a saját és a környezetében élők életét...
Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"
Nem első olvasásom volt, de másodjára sem okozott csalódást, sőt, még jobban bebizonyosodott, hogy nem csak a kedvenc regényem az írónőtől, hanem konkrétan az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. Joanne Harris mindig merész témákhoz nyúl, főhősei mindig különc, kissé a társadalmon kívül rekedt egyéniségek, "szent bolondok, félig készek, akiket törötten vettek ki a kemencéből". Főhősnőnk a cirkusz nyüzsgő, hangos, színes zárt világából a kolostor csendes, magányos zárt világába csöppen. Nem önszántából teszi ezt, a múlt árnya kísérti, de e kísértet elől nem tud elmenekülni. Juliette számomra az apácaruhába és a 17. századba helyezett Vianne, ugyanaz a misztikus, erős, független egyéniség, bár édesség helyett gyógyfüvekkel varázsol: előadóművész, szerető, anya, barát. Le Merle a Feketerigó bőrébe bújt Monsier Le Curé: bűvész, szerelmes férfi, szerető. Kegyetlen, manipulatív, sötétség veszi körül. Ahogy az éjszaka nem létezhet a nappal nélkül, Juliette nem létezhet Le Merle nélkül. Kettejük kapcsolatának ábrázolása a legjobb és leghitelesebb része a regénynek, Juliette vívódását a szerepei között nagyon jól ábrázolta az írónő. Nagyon tudtam azonosulni a nővel. Le Merle-t, a gonosz, erős férfit, aki bármire képes és semmitől sem riad vissza, aki nem sajnál eszközként használni senkit és semmit a céljaihoz, minden porcikámmal igyekeztem gyűlölni, de képtelen voltam nem vonzódni hozzá. Mondhatjuk tipikus női hozzáállásnak, miszerint "vonzóak a rosszfiúk", de itt nem teljesen erről van szó. Én azt mondom mindenki a maga módján képes szerelmesnek lenni.
Nem csak a kettejük kapcsolata miatt érdekes a regény, ott van maga a helyszín, a középkori apácarend szigorú, zárt világa, amelynek atmoszféráját tökéletesen teremtette meg az írónő. Éreztem a kőfalak hidegségét, a tömjén, a füst illatát. A feszültséget, a félelmet, a bánatot ami az apátnő halálával keletkezett, a hidegséget, az embertelenséget, amit ez az életet nem ismerő kislány hozott magával, a kegyetlenséget, a bosszú ízét, a szenvedélyt és a vonzalmat, amit Le Merle megjelenése váltott ki, a katarzist és végül az igyekezetet, a kétségbeesést, amint Juliette próbálja megmenteni a saját és a környezetében élők életét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése