Sylvia Plath Az ​üvegbura

Sylvia Plath: Az ​üvegbura. 1963 (Európa, Budapest, 2002, 288 oldal) 

 

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén."

Talán ez az az idézet, ami tökéletesen leírja a regénybeli történéseket. Bizonyára mindannyian éreztünk már ilyet, hogy csak történnek velünk a dolgok, akár a jó dolgok, de valójában nem tudunk örülni neki igazán, csak csendes, kívülálló személyekként érzékeljük a külvilágot. A regény főszereplője, Esther története pont itt kezdődik. Boldognak "kellett" volna lennie, ehelyett egy üvegbúra alá került, amiből valószínűleg sosem fog tudni kiszabadulni. Olvastam már egy hasonlót, a Veronika meg akar halni-t, de az a regény valahogy sokkal pozitívabb volt és picit ráébresztett arra, hogy miért érdemes élni, míg az Üvegbura nagyon nyomasztó.  Elgondolkodtató, hogy mi vezetett ide? Ijesztő, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó és az, hogy ismerjük a hátteret  (az írónő megjelenése évében öngyilkos lett) minden reményt elvesz az olvasótól. 

Az egész regény tárgyilagos, száraz, semleges és érzelemmentes. Ennek ellenére mégis láttam benne az érzelmeket és pontosan átéreztem, hogy mit is akar mondani az írónő. Ezenkívül nagyon érdekes korrajz is, egyrészt a nők, másrészt a pszichiátriai betegek helyzetéről. Akkoriban nem tudtak sokat a depresszióról, talán nem is kezelték úgy, ahogyan azt kellett volna. Engem elborzasztott némely pszichiáter közömbössége, a elekrosokkterápia és úgy érzem, hogy ez a lány nem kapta meg a kellő segítséget. Mivel csak egy oldalról ismerjük a történetet, valójában sosem tudjuk meg, hogy ez valóban így volt-e és hogy mennyire múlott saját magán a gyógyulása. 

Talán ezt a regényt csak tudja igazán átérezni / megérteni, aki már találkozott a depresszió enyhébb-súlyosabb formájával, de ettől függetlenül mindenkinek érdemes elolvasnia. Fontos lenne, hogy az ilyen típusú betegségekkel szemben toleránsabbak legyenek az emberek, mert ami kívülről szimpla "hisztériának" tűnik, az belülről nagyon komoly, akár végzetes lehet.