"Pi Patel különös
fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat
évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva
az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát:
nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is.
Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy
párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő
lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14.
Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában,
amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok:
az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az
állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok
egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka
valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi
Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy
orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!
Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?
A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is."
"Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben." Valahol itt kezdődik a történet és őszintén szólva én megijedtem ettől a mondattól. Nagy szavakra, vallási elmélkedésekre számítottam, ehelyett egy olyan regényt kaptam, amit mindenképpen érdemes volt elolvasni, nagyon elgondolkodtatott, de semmit sem változtatott az Istenhez vagy a valláshoz fűződő kapcsolatomon. Tetszett a könyv, úgy érzem, hogy adott valamit, de azért nem került be az újraolvasós könyvek közé.
A regény zseniálisan van felépítve. Nekem nagyon tetszett az első rész, az állatokról szóló érdekességek, a pillanatképek Pi Patel torontói életéből. Az író mindezeket izgalmasan, kellő humorral ábrázolta, még a fiú elmélyült vallásosságát is. Főhősünk hindunak születik, de hamarosan megkeresztelkedik, sőt egy iszlám imaszőnyeget is beszerez. "Amilyen gyorsan haladsz, ha hindu templomba mégy csütörtökön, mecsetbe pénteken, zsinagógába szombaton és keresztény templomba vasárnap, már csak három új vallásra kell áttérned, és szabadnapos leszel egész életedben."
Én valahogy semmi furcsát nem találtam ebben, szerintem a vallásban a lényeg nem a szokásokban, szertartásokban vagy abban rejlik, hogy éppen melyik Istenhez imádkozunk, hanem a hitben. A hit az, ami elvezet ahhoz, hogy Pi el tudja mesélni nekünk a történetét. Pi hitt önmagában, hitt Richard Parkerben, hitt a túlélésben, hitt a természetben.
A második rész, a Csendes óceáni jelenetek már megosztóbbak voltak a számomra. Néhol untam, túl részletesnek és vontatottnak éreztem, máskor szörnyülködtem (volt néhány igen gyomorforgató jelenet), megint máskor izgultam Piért annak ellenére, hogy nem nőtt túlságosan a szívemhez és amúgy is tudtam, hogy megmenekül. A szigetes résznél le se tudtam tenni a könyvet, annyira lenyűgözött. Sok érzelem viharzott a lelkemben olvasás közben, de abban, hogy ennek a történetnek minden szava igaz, egy percig sem kételkedtem. "...feláldozzuk képzeletünket a durva valóság oltárán, s végül már nem hiszünk semmiben, és értéktelen álmokat álmodunk." A regény végi csattanó alaposan fejbe vágott. Aztán minden a helyére került a fejemben: "az ember a legveszélyesebb állat az állatkertben."
Ha érdekel pár érdekesség a budapesti állatkertről, kattints ide.
Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?
A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is."
AZ ÉRTÉKELÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!
"Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben." Valahol itt kezdődik a történet és őszintén szólva én megijedtem ettől a mondattól. Nagy szavakra, vallási elmélkedésekre számítottam, ehelyett egy olyan regényt kaptam, amit mindenképpen érdemes volt elolvasni, nagyon elgondolkodtatott, de semmit sem változtatott az Istenhez vagy a valláshoz fűződő kapcsolatomon. Tetszett a könyv, úgy érzem, hogy adott valamit, de azért nem került be az újraolvasós könyvek közé.
A regény zseniálisan van felépítve. Nekem nagyon tetszett az első rész, az állatokról szóló érdekességek, a pillanatképek Pi Patel torontói életéből. Az író mindezeket izgalmasan, kellő humorral ábrázolta, még a fiú elmélyült vallásosságát is. Főhősünk hindunak születik, de hamarosan megkeresztelkedik, sőt egy iszlám imaszőnyeget is beszerez. "Amilyen gyorsan haladsz, ha hindu templomba mégy csütörtökön, mecsetbe pénteken, zsinagógába szombaton és keresztény templomba vasárnap, már csak három új vallásra kell áttérned, és szabadnapos leszel egész életedben."
Én valahogy semmi furcsát nem találtam ebben, szerintem a vallásban a lényeg nem a szokásokban, szertartásokban vagy abban rejlik, hogy éppen melyik Istenhez imádkozunk, hanem a hitben. A hit az, ami elvezet ahhoz, hogy Pi el tudja mesélni nekünk a történetét. Pi hitt önmagában, hitt Richard Parkerben, hitt a túlélésben, hitt a természetben.
A második rész, a Csendes óceáni jelenetek már megosztóbbak voltak a számomra. Néhol untam, túl részletesnek és vontatottnak éreztem, máskor szörnyülködtem (volt néhány igen gyomorforgató jelenet), megint máskor izgultam Piért annak ellenére, hogy nem nőtt túlságosan a szívemhez és amúgy is tudtam, hogy megmenekül. A szigetes résznél le se tudtam tenni a könyvet, annyira lenyűgözött. Sok érzelem viharzott a lelkemben olvasás közben, de abban, hogy ennek a történetnek minden szava igaz, egy percig sem kételkedtem. "...feláldozzuk képzeletünket a durva valóság oltárán, s végül már nem hiszünk semmiben, és értéktelen álmokat álmodunk." A regény végi csattanó alaposan fejbe vágott. Aztán minden a helyére került a fejemben: "az ember a legveszélyesebb állat az állatkertben."
Ha érdekel pár érdekesség a budapesti állatkertről, kattints ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése