"A Danaidá-ban
először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia
figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az
idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem
enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele,
elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet,
amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.
Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete
kétharmad szakaszában, s nem veszi észre, hogy minden kor történelmi
időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő
is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy
világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny,
szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy
folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol
nem tanácsos vízbelépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig
a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára
kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életéből
megmenthető. Az elvarázsolt királylány sose figyelt jól, mire
feleszmélt, problémáin és személyén átlépett a történelem, amin még
módosíthat, tárgyilagos, holdverte frázis, se indulat nem perzsel, se
kétségbeesés, nem a nap süt, csak a hold.
Ebben a regényben két későbbi regény jelzi valamikori születését, a még irónia nélküli antik világ ábrázolása és Melinda személyében az öregek világát nem vállaló ifjúság könyve, a leendő Mózes I. 22. Szerettem írni, vonzott az ábrázolható alakok sokfélesége, Anyuci, a sunyi, Somos Aranka, a tisztaság megszállottja, Nóra és persze Elek is, aki gondosan mérlegel ötvenhatban s az utca helyett az otthon biztonságát választja, mert nem érdemes dönteni szerinte, míg a dolgok véget nem érnek. Legnagyobb kedvvel persze Melindát formáltam, riasztó fekete anyja fehér negatívját. Formául a hatvanas évek állandó tennivalóját, a folytonos „írjuk meg az életrajzunkat”-kötelezettséget választottam, maga a regény egy fejezetenkénti mottósor, szétkaszabolva, ha az olvasó összeolvassa, megdöbben, mert Katalin minden az életrajzban írt szava igaz, éppen csak nem ez volt a valódi élete, mert arra, ami a valódi élete valakinek, részint nincs füle a kérdezőnek, részint nincs fogalmazásbeli megoldás. Minden ember titok. Minden titok titok. Az író mestersége valahol szakrális, még önmaga számára is elemezhetetlen. Mikor befejeztem, kinéztem a minden munkámat végigfigyelő lombok közé, és eltűnődtem rajta, ad-e Isten új munkára erőt még, hogy megírhassam ezentúl is, amit észrevettem és amit az emberekről és az emberi szenvedélyekről megtanultam." Szabó Magda
Az írónő a fülszövegben mindent elmond a regényéről, amit el lehet mondani róla.
A Danaidáknak a görög mitológiában Danaosz király ötven leányát nevezzük. A történetük szerint unokafivéreik, az őket szerelmükkel üldöző ötven Aigüptosz-fiú elől apjukkal Argoszba menekültek. Itt utolérték őket az Aigüptosz-fiak, és Danaosz, engedve a kényszernek, beleegyezett a házasságokba, és kisorsolta a leányokat a kérőknek. Majd tőröket osztott szét közöttük azzal a paranccsal, hogy a nászéjszakán öljék meg alvó férjüket. Valamennyien engedelmeskedtek a parancsnak, Hüpermnésztra kivételével. Később a danaidákat és apjukat Hüpermnésztra férje, Lünkeusz megölte, így torolta meg fivérei halálát. Tettükért a danaidák az alvilágban azzal lakolnak, hogy örökkön-örökké vizet kell hordaniuk egy lyukas hordóba. (forrás: Wikipédia)
Csándy Katalin maga is Danaida? A könyvtáros élete ugyanolyan céltalannak tűnik, mint a Danaidáké az Alvilágban, mégis úgy érzem, hogy Szabó Magda ismét (lsd. Pilátus) túl szigorúan bánik a főhősnőjével. Én Katalint nem bűnösnek látom, ki büntetést érdemel, inkább gyenge áldozatnak, ki képtelen kilépni a burokból, saját belső világán túl látni. Katalin ártatlan gyermek volt, testvér, szerető, feleség, anya, áruló, önfeláldozó, mások boldogságát előtérbe helyező szent, miközben valójában egyik sem, szimplán egy ösztönlény, "a meddő iparkodás jelképe", mert hiába élt szenvedéllyel, nem értett semmit és nem találta meg helyét és boldogságát a világban. "Ha figyel rám - gondolta Nóra a börtönben, - ha figyel, feleszmél .(..) De nem figyelt, mert önmaga érdekli a legjobban, mert így tanulta otthon meg az iskolában: (...) Ha van időm befejezni, amit kezdtem, megmenekül. De nem volt időm, (...)"
Az írónő az emberi lélek jó ismerője, ismét valami zseniálisat alkotott, a könyv olvasása alatt végig fogva tartotta a lelkem egy darabját, hogy a végén, elemi erővel végérvényesen kiszakítsa azt. A regényt végig átjárta a fájdalom, a tehetetlenség, a reménytelenség, a nagybetűs tragédia.
Imádtam a felépítését, az elejtett félszavakat, mondatokat, amelyek csak később nyertek igazán értelmet, a stílusát, a nyelvezetét. Ez is egy olyan (Szabó Magda) könyv, melyet elő kell vennem majd időről időre, hogy segítsen eligazodni az élet útvesztőiben...
Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete
kétharmad szakaszában, s nem veszi észre, hogy minden kor történelmi
időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő
is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy
világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny,
szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy
folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol
nem tanácsos vízbelépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig
a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára
kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életéből
megmenthető. Az elvarázsolt királylány sose figyelt jól, mire
feleszmélt, problémáin és személyén átlépett a történelem, amin még
módosíthat, tárgyilagos, holdverte frázis, se indulat nem perzsel, se
kétségbeesés, nem a nap süt, csak a hold.Ebben a regényben két későbbi regény jelzi valamikori születését, a még irónia nélküli antik világ ábrázolása és Melinda személyében az öregek világát nem vállaló ifjúság könyve, a leendő Mózes I. 22. Szerettem írni, vonzott az ábrázolható alakok sokfélesége, Anyuci, a sunyi, Somos Aranka, a tisztaság megszállottja, Nóra és persze Elek is, aki gondosan mérlegel ötvenhatban s az utca helyett az otthon biztonságát választja, mert nem érdemes dönteni szerinte, míg a dolgok véget nem érnek. Legnagyobb kedvvel persze Melindát formáltam, riasztó fekete anyja fehér negatívját. Formául a hatvanas évek állandó tennivalóját, a folytonos „írjuk meg az életrajzunkat”-kötelezettséget választottam, maga a regény egy fejezetenkénti mottósor, szétkaszabolva, ha az olvasó összeolvassa, megdöbben, mert Katalin minden az életrajzban írt szava igaz, éppen csak nem ez volt a valódi élete, mert arra, ami a valódi élete valakinek, részint nincs füle a kérdezőnek, részint nincs fogalmazásbeli megoldás. Minden ember titok. Minden titok titok. Az író mestersége valahol szakrális, még önmaga számára is elemezhetetlen. Mikor befejeztem, kinéztem a minden munkámat végigfigyelő lombok közé, és eltűnődtem rajta, ad-e Isten új munkára erőt még, hogy megírhassam ezentúl is, amit észrevettem és amit az emberekről és az emberi szenvedélyekről megtanultam." Szabó Magda
Az írónő a fülszövegben mindent elmond a regényéről, amit el lehet mondani róla.
A Danaidáknak a görög mitológiában Danaosz király ötven leányát nevezzük. A történetük szerint unokafivéreik, az őket szerelmükkel üldöző ötven Aigüptosz-fiú elől apjukkal Argoszba menekültek. Itt utolérték őket az Aigüptosz-fiak, és Danaosz, engedve a kényszernek, beleegyezett a házasságokba, és kisorsolta a leányokat a kérőknek. Majd tőröket osztott szét közöttük azzal a paranccsal, hogy a nászéjszakán öljék meg alvó férjüket. Valamennyien engedelmeskedtek a parancsnak, Hüpermnésztra kivételével. Később a danaidákat és apjukat Hüpermnésztra férje, Lünkeusz megölte, így torolta meg fivérei halálát. Tettükért a danaidák az alvilágban azzal lakolnak, hogy örökkön-örökké vizet kell hordaniuk egy lyukas hordóba. (forrás: Wikipédia)
Csándy Katalin maga is Danaida? A könyvtáros élete ugyanolyan céltalannak tűnik, mint a Danaidáké az Alvilágban, mégis úgy érzem, hogy Szabó Magda ismét (lsd. Pilátus) túl szigorúan bánik a főhősnőjével. Én Katalint nem bűnösnek látom, ki büntetést érdemel, inkább gyenge áldozatnak, ki képtelen kilépni a burokból, saját belső világán túl látni. Katalin ártatlan gyermek volt, testvér, szerető, feleség, anya, áruló, önfeláldozó, mások boldogságát előtérbe helyező szent, miközben valójában egyik sem, szimplán egy ösztönlény, "a meddő iparkodás jelképe", mert hiába élt szenvedéllyel, nem értett semmit és nem találta meg helyét és boldogságát a világban. "Ha figyel rám - gondolta Nóra a börtönben, - ha figyel, feleszmél .(..) De nem figyelt, mert önmaga érdekli a legjobban, mert így tanulta otthon meg az iskolában: (...) Ha van időm befejezni, amit kezdtem, megmenekül. De nem volt időm, (...)"
Az írónő az emberi lélek jó ismerője, ismét valami zseniálisat alkotott, a könyv olvasása alatt végig fogva tartotta a lelkem egy darabját, hogy a végén, elemi erővel végérvényesen kiszakítsa azt. A regényt végig átjárta a fájdalom, a tehetetlenség, a reménytelenség, a nagybetűs tragédia.
Imádtam a felépítését, az elejtett félszavakat, mondatokat, amelyek csak később nyertek igazán értelmet, a stílusát, a nyelvezetét. Ez is egy olyan (Szabó Magda) könyv, melyet elő kell vennem majd időről időre, hogy segítsen eligazodni az élet útvesztőiben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése