Sylvia Plath Az ​üvegbura

Sylvia Plath: Az ​üvegbura. 1963 (Európa, Budapest, 2002, 288 oldal) 

 

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén."

Talán ez az az idézet, ami tökéletesen leírja a regénybeli történéseket. Bizonyára mindannyian éreztünk már ilyet, hogy csak történnek velünk a dolgok, akár a jó dolgok, de valójában nem tudunk örülni neki igazán, csak csendes, kívülálló személyekként érzékeljük a külvilágot. A regény főszereplője, Esther története pont itt kezdődik. Boldognak "kellett" volna lennie, ehelyett egy üvegbúra alá került, amiből valószínűleg sosem fog tudni kiszabadulni. Olvastam már egy hasonlót, a Veronika meg akar halni-t, de az a regény valahogy sokkal pozitívabb volt és picit ráébresztett arra, hogy miért érdemes élni, míg az Üvegbura nagyon nyomasztó.  Elgondolkodtató, hogy mi vezetett ide? Ijesztő, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó és az, hogy ismerjük a hátteret  (az írónő megjelenése évében öngyilkos lett) minden reményt elvesz az olvasótól. 

Az egész regény tárgyilagos, száraz, semleges és érzelemmentes. Ennek ellenére mégis láttam benne az érzelmeket és pontosan átéreztem, hogy mit is akar mondani az írónő. Ezenkívül nagyon érdekes korrajz is, egyrészt a nők, másrészt a pszichiátriai betegek helyzetéről. Akkoriban nem tudtak sokat a depresszióról, talán nem is kezelték úgy, ahogyan azt kellett volna. Engem elborzasztott némely pszichiáter közömbössége, a elekrosokkterápia és úgy érzem, hogy ez a lány nem kapta meg a kellő segítséget. Mivel csak egy oldalról ismerjük a történetet, valójában sosem tudjuk meg, hogy ez valóban így volt-e és hogy mennyire múlott saját magán a gyógyulása. 

Talán ezt a regényt csak tudja igazán átérezni / megérteni, aki már találkozott a depresszió enyhébb-súlyosabb formájával, de ettől függetlenül mindenkinek érdemes elolvasnia. Fontos lenne, hogy az ilyen típusú betegségekkel szemben toleránsabbak legyenek az emberek, mert ami kívülről szimpla "hisztériának" tűnik, az belülről nagyon komoly, akár végzetes lehet.

 

Hiraide Takasi: A ​macskavendég

Hiraide Takasi: A ​macskavendég. 2001 (Európa, Budapest, 2017, 168 oldal)

"Egy ​házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami…

Igazi kis gyöngyszemet tart kezében az Olvasó, kivételes szépségű, metaforákban gazdag történetet, amely bepillantást enged a japán lélek különös világába és a sajátos japán gondolkodásmódba. Hiraide Takasi megbecsült költő hazájában. Regénye, amely több országban bestseller lett, lírai hangulatú képekben arról mesél, milyen megfoghatatlanok az élet rejtélyei, csak távolról csodálhatja őket az ember, ahogy a macskavendéget a házaspár, akiket örökbe fogadott."


Egyedi, igazi kis gyöngyszem ez a kisregény. Más kultúra, más mentalitás jellemzi, egyáltalán nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a hangulatán. Hétköznapi, apró események és természeti leírások láncolata, melyet összekapcsol a természet és az állatok, sőt az emberek iránti tisztelet és szeretet.

Valószínűleg sokféleképpen értelmezhető a regény, hogy miért pont egy macska az, ami elhozza a változást és mást jelent a japánoknak vagy éppen nekünk. Valamiért azonban bestseller lett ez a könyv és szerintem ennek az az oka, hogy macskák mindig is szélsőséges érzelmeket tudtak kiváltani az emberekből. A regénybeli író is azt mondta, hogy tulajdonképpen sosem szerette a macskákat, de aztán ráébredt, hogy valójában nem a macskákat nem szereti, hanem azt, amit az emberekből képesek kiváltani. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori Egyiptomban Istenként tisztelték őket! És valóban, mind a mai napig van valami felsőbbrendű a macskák személyiségében, így tökéletes választás volt egy kismacskát választani ennek a regénynek a főszereplőjének. Megismerjük, hogy milyen az élet egy házikedvenccel, hogyan képes arra, hogy közelebb hozza hozzánk a természetet és az embereket és tesz minket nyitottabbá arra, hogy változtassunk, elengedjünk és elfogadjunk.

Lassú folyású, keserédes történet, mely néhol megmosolyogtat, de sajátos, szomorkás mosoly ez. Szép történet, megható és megindító, gyönyörű szépirodalmi mondatok és történetvezetés, de - talán a kulturális különbség miatt - nem tudtam vele teljesen azonosulni.

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései, 1999. (Alexandra, 2012, 239 oldal)

"Az ​Egy különc srác feljegyzései című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a Zabhegyező jelentett a szüleik generációinak."

A Zabhegyező életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt úgy 15 éves korom környékén, ezért amikor megpillantottam a könyvtárban a "modern zabhegyező" kifejezést ezen a köteten, azonnal kikölcsönöztem és már a hazafele úton elkezdtem olvasni. Már az első oldalakon éreztem, hogy nem hozza azt az érzést, amit anno Salinger regénye jelentett. Ez valahol természetes, hiszen már nem én vagyok a célközönsége a regénynek, de mégis azt gondolom, hogy nem ez volt a legnagyobb probléma....

 "Szóval az életemről fogok írni. Szeretném, ha tudnád hogy boldog és szomorú is vagyok egyszerre, és még mindig azon töröm a fejem, hogy is van ez."

Az volt a baj, hogy az író túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a 240 oldalas regénybe, konkrétan majdnem minden megtörtént Charlie-val, ami emberrel megtörténhet és bár voltak pozitív dolgok is (pl. a barátsága Sam-el és Patrick-el vagy a nővérével és a tanárával való viszony), azért a legtöbb sajnos negatív esemény volt (barát öngyilkossága, zaklatás, drogok, reménytelen szerelem, csalódás, abortusz stb.). Olyan ez, mint valami dokumentumregény, ami be akarja mutatni a kamaszkor és a felnőtté válás rögös útjait, de számomra ez így ebben a formában nem volt hiteles. 

Charlie a "különc" 15 éves fiú, aki nem találja a helyét a világban: nem volt szimpatikus. És ezt valószínűleg a regény stílusa okozza, ami rendkívül egyszerű, olyan kisikolás.

"Valami nagy baj van velem. És fogalmam sincs, hogy mi lehet az."

Végig érzékelhető volt, hogy valami baj van a fiúval és hogy ez valahova mélyebbre vezethető vissza, de nekem a végkifejlet túlontúl hirtelen volt, nem ütött nagyot, mert nem volt kellőképpen előkészítve.
Voltak benne nagyon jó gondolatok és jelenetek, de ezeket főképp a mellékszereplők szolgáltatták. Miattuk tudom azt mondani, hogy ez a regény valamilyen szinten tetszett. Főleg Patrick miatt, de Samnek is nagy szerepe volt benne. Van tanulsága a regénynek, érthető, hogy sokaknak tetszik, főleg, hogy mivel sok témát feszeget, mindenki megtalálja a saját magára jellemzőt.

"– (…) azt a szerelmet viszonozzuk, amiről azt gondoljuk, megérdemeljük."

Megnéztem a filmet is és nagyon szerettem! Imádtam a szereplőket, még Charlie-t is bírtam a maga módján. Sokkal hitelesebb volt én úgy gondolom, hogy ez a történet a filmvászonra való, nem pedig papírra. A filmnek tényleg meg volt az a különleges hangulata, ami a kamaszkor jellemzője és annak ellenére, hogy drámai volt, olykor megnevettetett és nagyon megható is volt.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller: Semmi. 2000 (Scolar Kiadó, 181 oldal)

"„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki – és maguknak – az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze – ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét… Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie…"

Dánia botránykönyve, amit a megjelenésekor betiltották, majd később kötelező olvasmánnyá tették az iskolákban. Én személy szerint nem tudom eldönteni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia vagy senkinek sem szabad elolvasnia.

Az alapötlet kimondottan tetszett, egy könnyű, filozofikus könyvet vártam, az élet értelméről, ehelyett valami nagyon kemény és brutális, kegyetlen történetet kaptam. Olvastatta magát, körülbelül másfél nap alatt elolvastam, mert teljesen magába szippantott. 

"az élet értelmével nem szabad játszani" 

(Elvileg) ez a regény fő üzenete, de én ebben a történetben egyáltalán nem találtam meg az élet értelmét. Az élet nem lehet ilyen és nem szólhat erről, amit ezek a gyerekek tettek, amit létrehoztak, az ún. "Fontos dolgok halma" egy kegyetlen és gusztustalan dolog. A fülszöveg szerint "ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik" - ez az egész már az elején sem volt ártalmatlan. Elvenni valakitől valamit, ami neki a legfontosabb - legyen az egy fülbevaló - cseppet sem ártalmatlan. Lehet, hogy a gyerekek nem egyformán adtak bele ebbe a halomba, de ezt valójában külső szemmel ki tudja megítélni? Ezek a gyerekek mindannyian elveszítettek valamit, legfőképpen az emberi méltóságukat.

Anyukám is elolvasta a könyvet és azt mondta, hogy a világ bizony ilyen és hogy én fiatal vagyok és naiv és örül, hogy én ezt még nem látom. Manapság az emberi értékek nem számítanak az ún. "magasztos cél", ideológia érdekében az emberek szó szerint bármire képesek, ahogy kiderül a Semmiből. Szóval végülis felfoghatjuk társadalomkritikának is: az életben valójában semmi sem számít, minden eldobható, semminek nincs következménye, de aztán persze a pénz és a népszerűség felülír mindent. Az a része a történetnek, hogy - egy múzeum megveszi a halmot, újságcikkek jelennek meg - irreálisnak tűnt, az pedig, hogy a végén mindenki éli világát és semmi következménye nincs az egésznek leginkább elborzasztott. Gyerekek vagyis kamaszok kezébe semmiképpen sem való! A legbefolyásosabb korban, amikor egy internetes kihívás kedvéért akár öngyilkosságra is képesek, egy ilyen könyvet elolvasniuk nem szabad! Semmilyen tanulságot nem tudnak levonni belőle (mert nincs neki!), viszont elhitetheti velük, hogy mivel az életnek valójában úgysincs értelme, ezért megtehetnek bármit! Rendkívül veszélyes...  Rám leginkább fordítva hatott: azon felül, hogy elborzasztott és felháborított, rájöttem, hogy talán valóban nincs értelme az életnek, de az nem igaz, hogy semmit sem érdemes csinálni. Fontos dolgok halmát semmiképpen sincs értelme csinálni, de mindenkinek meg van a maga "fontos dolga", amiért reggel felkel és elindítja a napját - valahol itt keresendő az élet értelme.

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Sarah Addison Allen: A barackfa titka. 2011 (Könyvmolyképző Kiadó, 250 oldal)

"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.

Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.
„Allen megint valami különlegeset alkotott, ami egyszerre gyönyörködtet és birizgálja a kíváncsiságunkat… Csodálatos történet, nem mindennapi szereplőkkel.” – Fresh Fiction
„Öröm olvasni! Könnyedebb, bájosabb, pajkosabb leszel tőle. Rejtély és mágia modern köntösben! Jó szórakozást!” – Tiffany

Pozitívan csalódtam ebben a regényben, mert a borító (bár gyönyörű) és a fülszöveg alapján valami nagyon romantikus habos-babos rózsaszínfellegű könyvre számítottam, ami nagyon nem az én világom. Akkor miért is vettem kézbe? Mert arany pöttyös és ezeket szoktam szeretni és a fülszövegben volt, ami megfogott: rejtély és titkok. És annak ellenére, hogy nem volt nehéz összerakni a rejtélyt és a napvilágra kerülő titkokat, kimondottan élveztem a regény olvasását. Az írónő szépen fogalmaz, olvastatja magát a szöveg és tökéletesen megtalálta az egyensúlyt, nem csöpögött a giccstől, de mégis szép és romantikus, amolyan "happy endes" történetet írt.

Meg volt a maga bája, amit leginkább a kisvárosi hangulat adott, az, hogy mindenki ismert mindenkit - ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Nem egy kimondottan szépirodalmi mű, inkább egy könnyedebb kikapcsolódást nyújt, a szereplők kedvelhetőek és nem túlontúl meseszerűre van megalkotva az egész. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal és egy barackfa, aminek titka szerelmet, barátságot és változást köz Walls of Water és lakóinak életébe.

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága. 2010. (GABO, 296 oldal)

 "Kilencedik ​születésnapjának előestéjén a mit sem sejtő Rose Edelstein, az iskolaudvari játékok és a zaklatott szülői figyelem perifériáján létező kislány beleharap édesanyja házi sütésű csokoládés citromtortájába, és rájön, hogy varázslatos képességgel rendelkezik: a süteményben képes megízlelni az anyja érzéseit.
Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis – az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából – a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben – és életre szólóan – veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli.
Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől – az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal.
Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni.
A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá.
Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, 2005-ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él."

A regény már régóta várólistás, emlékeim szerint a megjelenésekor nagy népszerűségnek örvendett, kb. lehetetlen volt megszerezni. Aztán valahogy el is felejtkeztem róla, közben "felnőttem", de valamiért legutóbbi könyvtárlátogatásomkor szembe jött velem a polcon. Vissza is tettem miatta egy már előzőleg kiválasztott regényt, hogy beleférjek a keretbe...az olvasás után viszont picit csalódott vagyok. 

A könyv nagy erőssége a címe, ami fantasztikusan kreatív, és a borítója ami egyszerűen gyönyörű. Ez a kettő együtt egy olyat alkotott, amibe szinte beleborzongtam és miután elolvastam a fülszöveget biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem kell és olvasni akarom! De ahogy általában az életben, a külső néha csalóka és nem feltétlen van a belsővel összhangban. Nekem csalódás ez a könyv, mert nem azt kaptam, amit vártam. Az alapötlet nagyon tetszett, egyedinek találtam, de úgy érzem, hogy az írónő nem használta ki ennek lehetőségeit. 

Az elején zavart a gondolatjelek hiánya, de ezt azért hamar megszoktam, a stílus olvasmányos, de nagyon sokszor elkalandoztak a gondolataim, mert ez a történet konkrétan dögunalmasra sikeredett. Ezen a 296 oldalon keresztül konkrétan semmi sem történt. Emiatt nagyon dühös vagyok, mert egy ilyen fantáziadús alapcselekményt nem szabadott volna ilyen szinten kihasználatlanul hagyni. Egy teljesen átlagos család teljesen átlagos története lett belőle, ami valójában igen szomorú és drámai, de ezek a hétköznapi problémák bármelyik családban fellelhetőek. Az Edelstein család kapott egy plusz lehetőséget/ képességet az élettől, hogy változtasson, hogy boldogabbak lehessenek és ezt semmilyen szinten nem használták ki. Nem volt előrelépés, fejlődés, csak megtörténtek dolgok, nem volt érzelmi töltete a regénynek. Nem tudom, hogy mit szeretett volna elmondani, mit szeretett volna nekem adni? Nem kaptam választ a miértekre a végére sem. Rose elfogadta a képességét és megpróbálja kihasználni, de mi vitte rá erre, mi volt a fordulat? És Joseph? Neki miért az sorsa, hogy eltűnjön a világból, hogy székké változzon?

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus. 2002. (Ulpius-ház Könyvkiadó, 319 oldal)

"Asne ​Seierstad, norvég újságírónő a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást követően három hónapot töltött Afganisztánban, neves skandináv lapok tudósítójaként. Ott szerzett tapasztalatain alapul A kabuli könyvárus, amely egy csapásra a világirodalom egyik legsikeresebb tényregénye lett. Lánykérések, esküvők, szenvedélyek, remény, rettegés, bűn és bűnhődés – egy titokzatos világ egy európai asszony szemével. Egy olyan világ, ahol a nő ma sem mehet a testét tetőtől talpig elfedő burka nélkül az utcára, férfival szót nem válthat, mi több, férfira nem is nézhet, feleségül pedig csak ahhoz mehet, akit a szülei kijelölnek számára. Egy olyan világ, ahol a fiú is csak akkor járhat iskolába, ha az apja engedi, ám ha szükség van rá a boltban, napi tizennégy órát kell dolgoznia. Feleségül pedig csak azt veheti, akinek elég hozománya van. Szultán, a kabuli könyvárus, ha apaként mégoly ellentmondásos alak is, féltve őrzött könyveiért az életét is kész kockáztatni a könyvégetők, hadurak és terroristák uralta világban. Regényes formában megírt igaz történet könyvekről és babonákról, asszonyokról és uraikról, a néhol félelmetes, néhol mesés Keletről egy sokat látott haditudósítónő tollából."

Nem egy nagy szám a könyv, igazából az egész olyan semmilyen. Mivel már több hasonló témájú könyvet olvastam, így ez a világ, a távoli kultúra nem volt ismeretlen a számomra, konkrétan ezzel kapcsolatban semmi újat nem adott a mű.

Írónője egy norvég újságírónő, aki az előszóban leírja, hogy a könyvet szépirodalmi formában írta meg, viszont valóságos történeteken alapul. Én nem találtam szépirodalminak a stílust, nekem nagyon tudósítás vagy inkább újságcikk-szerű volt, túl sok volt benne a felesleges kitérő és adat, ami unalmassá tette a regényt, ráadásul nem éreztem azt, hogy az írónő valóban olyan szinten a családi élet része volt, ahogyan az elején említette, eléggé távolságtartóan kezelte végig a történetet. Nekem eleve nagyon furcsának tűnt az, hogy egy afgán család feje ilyen könnyedén, ilyen mélyen engedi azt, hogy egy európai nő belefolyjon/belelásson ebbe a zárt közösségbe, érdekelt volna, hogy pontosan mi volt a motivációja. Szóval nekem kissé ellentmondásosnak is tűnik az egész.
A címe és maga a könyvárus története volt az, ami megfogott és ami miatt el akartam olvasni és pont ez a része volt szerintem a legkevésbé kidolgozott.

Nem mondom, hogy bánom, hogy elolvastam, mert mindig érdekes egy távoli, számunkra nagyon idegen és elborzasztó világról olvasni, de nem ajánlanám. Sokkal jobb, érdekesebb könyvek születtek már a témában.