Kosztolányi Dezső: Esti kornél

Kosztolányi Dezső: Esti ​Kornél. 1933. 

 

  

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

 Kosztolányi Dezső regényeit nagyon szeretem (pl. A Nero, a véres költő az egyik kedvencem, de az Édes Anna is nagy favorit nálam, sőt a Pacsirta is). Emiatt nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni a könyvet, talán ezért lett végül csalódás. Az elején nagyon tetszett, alig bírtam letenni, de később már inkább untatott. A gyerekkori emlékek és a vonatút tetszett a legjobban és ezek után azt vártam, hogy valamiféle élettörténetet kapok, de végül valójában nem történt semmi, maximum néhány nagyon hétköznapi, semmitmondó esemény, amit sajnos a szeretett Kosztolányi-stílus ellenére is unalmasnak találtam. Maga a regény hiányzott nekem, mivel ez a mű novellák sorozata, ami egy kerek egészet alkot, de azért mégsem. Nehéz bármit is megfogalmaznom ezzel a történettel kapcsolatban, mert nekem a főszereplő sem lett szimpatikus, a történet is untatott. 

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Szerb Antal: Utas és holdvilág. 1937 (Helikon Kiadó, 299 oldal)

"Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

Szerb Antal Utas és Holdvilága picit nekem olyan, mint Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című műve. Elvarázsolt a hangulata, nagyon tetszett a fogalmazásmód, de a téma még nem áll igazán közel hozzám, még mindenképpen érnem, idősödnöm, tapasztalnom kell hozzá. Úgy érzem nem értettem teljesen vagy inkább nem értettem rendesen. De üzent számomra a regény, főleg arra vonatkozóan, hogy milyen nehéz az a pont az életünkben, amikor ráébredünk arra, hogy felnőttünk és már nem kapaszkodhatunk a múltba, hogy már nem élhetünk a múltban. 

„A tisztánlátás perce volt ez, amikor az ember megérti egész életét.”

Ilyenkor a legjobb lenne elmenekülni a világ elől, hátra hagyni mindent és mindenkit, csak sodródni az élettel. Meg tudtam érteni Mihályt, az Ő helyében azt hiszem én is az Olaszországi körutazást választottam volna. Nincs tökéletesebb hely Olaszországnál, ha önmagunkat szeretnénk megtalálni vagy az utat az élethez. Belefeledkezni az utazásba, a művészetbe, a történelembe. Nem csak Mihály képes arra, hogy egy nagy lépést tegyen az életéért, valójában az összes szereplő ezt teszi. Mert valójában mindannyian ezt tesszük. Hajszolunk, keresünk valamit… aztán végül megtaláljuk vagy mégsem, a konklúzió megkérdőjelezhetetlen: 

„Életben kell maradni. Élni fog Ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”

 Mindenképpen újraolvasós.

 

Erich Kästner A ​két Lotti

Erich Kästner: A ​két Lotti. 1949 (Móra, Budapest, 1999 128 oldal)

"Melyik gyerek nem gondolt még arra, mennyire jó lenne egy ikertestvér, aki úgy hasonlítana rá, hogy még az édesanyjuk sem tudná megkülönböztetni őket? Nos, Kästner regényében két ilyen kislányról van szó. Ráadásul még nem is ismerik egymást, mert szüleik régóta elváltan élnek, s egyik az apjánál, másik az anyjánál nevelkedik. Az ikrek egy gyermeknyaralóban találkoznak, és rájönnek, hogy testvérek. Hasonlóságuk sok mulatságos bonyodalmat okoz, de a két kislány komolyabb dolgot tervez: ki akarják békíteni az elvált szülőket, s ezért szerepet cserélnek. Hogyan viselkedik mindegyik a megváltozott élethelyzetében, és miképp sikerül tervük végrehajtása – erről szól A két Lotti könnyes-vidám története."


A Két Lotti életem egyik meghatározó olvasmányélménye, ugyanis ez volt talán az első regény, mit önállóan olvastam és egyben az első kötelező olvasmányom is. Így felnőtt fejjel újra olvasva rájöttem, hogy maga a történet az, amit nagyon szerettem, (az Apád, anyád, idejöjjön! a mai napig egyik kedvenc filmem), mert maga a regény végtelenül egyszerű.. oké, oké, gyerekeknek íródott és egy meséről van szó, de valahogy nem tudtam igazán beleélni magam, nem szórakoztatott és ennek szerintem a fogalmazásmódja volt az oka. Belegondoltam abba, hogy annak ellenére, hogy egy gyerekkönyvről van szó, az alaptörténet egyáltalán nem vidám: különválasztani két testvérpárt, az egyik az enyém, a másik a tiéd alapon. Lehet azért érintett most érzékenyebben a történet, mert én is elvált szülők gyermeke vagyok és szinte sosem ismertem apámat. Gyerekként még én is csak a naivitást, a mesét, az álmokat láttam ebben a történetben, azt, hogy minden lehetséges. Viszont annyira egyszerűen és tényszerűen és hirtelen történnek ebben a regényben az események, hogy hiteltelenné vált számomra meseként is. A filmadaptáció nekem sokkal kidogozottabbnak tűnik és sokkal kedvelhetőbbek a szereplők is, az egész olyan bájos és kedves, nem indít el bennem „komor gondolatokat”, míg a könyv igen.

Összességében mégis azt gondolom, hogy érdemes ezt elolvasni mondjuk olyan 8-9 éves kislányként, mert számomra is meghatározó olvasmányélménye lett akkoriban és magát a történetet a mai napig nagyon kedvelem, de Erich Kastner stílusával nem sikerült azonosulni. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon csak ez a regénye nem tetszett-e (mert mondjuk már 1000 formában való feldolgozását láttam) vagy egyszerűen Kastner nem nekem ír...

 

Fredrik Backman Az ​ember, akit Ovénak hívnak

Fredrik Backman: Az ​ember, akit Ovénak hívnak. 2012 (Animus Kiadó, 335 oldal) 

"Ove ​59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban."

Fredrik Backman-től eddig az Itt járt Britt-Marie-t olvastam és bár tetszett, nem értettem teljesen az író körüli felhajtást. Aztán sokaktól hallottam, hogy valójában Az ember, akit Ovénak hívnak a legjobb regénye, így nekiláttam az olvasásnak. És nem tetszett. Unalmasnak találtam, nem tudtam azonosulni a mogorva idős emberrel... aztán úgy a könyv egyharmadánál azon kaptam magam, hogy csak olvasom, olvasom, nagyon nem akaródzik letenni és szinte végig mosolygok hol a vicces jeleneteken, hol a meghatottságtól.

Talán előítéletekkel álltam hozzá Ove karakteréhez, mert csak a mogorva, rosszindulatú embert láttam, de aztán megismerve az élettörténetét rájöttem, hogy sokkal-sokkal gazdagabb lenne a világ, ha több Ove morgolódna köztünk. Hiszen Ove becsületes (visszaadja a talált pénztárcát), bátor, kiáll magáért (szembeszáll a munkatársaival, apja halála után becsületesen dolgozik), önfeláldozó (másokat ment, miközben a saját háza leég), romantikus (hónapokon át felszáll a vonatra abban a reményben, hogy újra találkozik szíve hölgyével). És igaz barát, akinek hatalmas szíve van. A lakónegyed lakói pontosan ilyennek látják Őt, főleg Parvaneh, aki üde színfoltja volt a történetnek! Imádtam a karakterét és az Oveval kötött barátságát.

Csodálatos történet egy közösség formálódásáról, aminek középpontjában a kényszernyugdíjba küldött Ove áll. Ove megváltoztatja a lakóközösség életét, míg a lakóközösség megváltoztatja Ove életét. Mindezt úgy, hogy valójában semmit sem tesznek, csak önmagukat adják.

Összességében nagyon kedves, humoros, megható történet, az utolsó 30 oldalt már nem is nagyon láttam a könnyeim mögül. Aztán megnéztem a filmet is, ami szintén nagyon tetszett és mivel már ismertem a történetet, nem csak a végén eredtek el a könnyeim, hanem körülbelül az egész film alatt, hol a nevetéstől, hol a keserédes szomorúságtól vagy meghatottságtól itattam az egereket....  szóval le a kalappal a '81-es születésű svéd úriember előtt, hogy ilyen egyszerűségében zseniálisat tudott alkotni!

Patrick Süskind: Sommer úr története

Patrick Süskind: Sommer úr története. 1991 (Partvonal, 135 oldal)

 "A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a „Summer”-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: „Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz.” Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)"

Süskind számomra a Parfümmel vált ismertté, akkor valami nagyon zseniálisat sikerült alkotnia. Aztán olvastam tőle A galambot, ami szintén nagyon tetszett, de míg ez a kettő feszült, inkább negatív hangulatú regény, a Sommer úr története teljesen más. Sokkal kedvesebb és bájosabb az egész - erre rásegítenek a meseszerű, gyönyörű illusztrációk - , bár maga a kisregény rövidsége ellenére is nagyon sokat mond és végig ott van benne a dráma és a szomorúság. 

Süskind egy kisiskolás fiú történetét meséli el nekünk, a gyerekkor és a felnőtté válás összes bájával és  nehézségével együtt. Nevetünk, játsszunk, fára mászunk, eleget teszünk kötelességeinknek, megismerjük az első szerelem szépségét és bánatát.

"(...) nem volt ez félelem se, semmitől. Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség."

Felnőni talán kiábrándító, de mégis fontos pont az életünkben és a történetben szereplő kisfiúnak ott volt Sommer úr, aki végigrohant és ott volt élete fontos állomásain, miközben sem Ő, sem Sommer úr nem sejtette, hogy mennyire fontos szerepet játszanak egymás életében. 

Nekem nagyon tetszett ez a kis szösszenet Süskind tollából, mert humoros, szépen van megírva, ugyanakkor szomorú, mégis annyira valóságos.

Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco: Selyem. 1996 (Helikon, Budapest, 2015, 104 oldal)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra." 

"....megismerték a világot, s a gyerekek fölfedezték, mi is az a csoda. Halkan mesélt, elnézett valahová, s olyan dolgokat látott, melyeket mások nem láttak." 

Alessandro Baricco tavaly a Tengeróceánnal már ellopta a szívemet.  Ezért is, és gyönyörű borító miatt is vettem meg ezt a könyvet. A Selyem pontosan olyan, mint a borítója: gyönyörű, lágy és könnyed, elegáns. Lassú folyású történet, rövid, tömör mondatok és fejezetek sorozata. Rendkívüli egyszerűség és minimalista stílus jellemzi, de Baricco úgy ír, hogy lélegzetvisszafojtva és dobogó szívvel olvasom és nem számít már a külvilág, mert utazni visz, az emberi érzelmek világába. Talán erre mondják azt, hogy "simogatja az ember lelkét".

"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Azt hiszem nekem Alessandro Baricco az olasz Gabriel García Marquez. Eddig meg voltam győződve arról, hogy Marquez írta a világ legromantikusabb és legcsodálatosabb történeteit, de ma már úgy gondolom, hogy Marquez és Baricco írta a világ legromantikusabb és legvarázslatosabb regényeit. A Selyem az igaz szerelemről, romantikáról, szenvedélyről és erotikáról szól. Nem beszél mellé, nem nyálas és nem giccses, hanem egyszerűen és csodaszép, költői életképek segítségével ábrázolja a vágyódást, a megérkezést, a szeretetet, a szerelmet, a szomjúságot, az érzékiséget, a titkokat, a szomorúságot, a csalódottságot, - mindazt, amit mi, Olvasók is valaha megéltünk, megélünk vagy meg fogunk élni.

„- Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő.”

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb. 2015 (Animus, Budapest, 88 oldal)

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."



 Nekem ez a kisregény nem tetszett. Britt Marie-t és Ove-t nagyon szerettem, de ezt a történetet nem. Nagypapámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, aki egy hosszú betegeskedés után úgy ment el, hogy nem hogy elbúcsúzni nem tudtunk egymástól, hanem az utolsó 1-2 évben nem is igazán ismertük egymást. Nagyapó emlékei „gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarogtak agyának egyre fáradó tekervényeiben.” Szóval azt nem lehet mondani, hogy nem ismerem a szituációt és emiatt nem tudom átérezni, hogy mi is történik valójában ebben a könyvben. Szerintem pont ezért nem tetszett. Mert Fredrik Backman sztorija csöpög, nagyon szirupos. És az életben ez nem egy ilyen sztori. Vagyis lehet az író számára ilyen. Ő maga ezt írja az olvasóknak szánt bevezetőjében: „Őszintén szólva nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák. Hanem azért, mert rendszerezni szerettem volna a gondolataimat, és az a típus vagyok, aki csak úgy érti meg, ha leírva látja őket.”” Igen, megértem, én is például ugyanezért írom ezt az 'értékelést'. Csak az a baj Backman írásával, hogy ez a 96 oldal újrahalmozott közhelyek gyűjteménye. Nagyon érzelgős, nagyon természetellenes, de meseként sem értelmezhető. Látom, hogy sokan szeretik és remélem, hogy az író és sok-sok olvasó megnyugvást talál ebben a kis könyvben, de én inkább úgy teszek, mintha ez nem lenne a Backman életmű része, különben nem nagyon olvasnék tőle a továbbiakban.