Erich Kästner A ​két Lotti

Erich Kästner: A ​két Lotti. 1949 (Móra, Budapest, 1999 128 oldal)

"Melyik gyerek nem gondolt még arra, mennyire jó lenne egy ikertestvér, aki úgy hasonlítana rá, hogy még az édesanyjuk sem tudná megkülönböztetni őket? Nos, Kästner regényében két ilyen kislányról van szó. Ráadásul még nem is ismerik egymást, mert szüleik régóta elváltan élnek, s egyik az apjánál, másik az anyjánál nevelkedik. Az ikrek egy gyermeknyaralóban találkoznak, és rájönnek, hogy testvérek. Hasonlóságuk sok mulatságos bonyodalmat okoz, de a két kislány komolyabb dolgot tervez: ki akarják békíteni az elvált szülőket, s ezért szerepet cserélnek. Hogyan viselkedik mindegyik a megváltozott élethelyzetében, és miképp sikerül tervük végrehajtása – erről szól A két Lotti könnyes-vidám története."


A Két Lotti életem egyik meghatározó olvasmányélménye, ugyanis ez volt talán az első regény, mit önállóan olvastam és egyben az első kötelező olvasmányom is. Így felnőtt fejjel újra olvasva rájöttem, hogy maga a történet az, amit nagyon szerettem, (az Apád, anyád, idejöjjön! a mai napig egyik kedvenc filmem), mert maga a regény végtelenül egyszerű.. oké, oké, gyerekeknek íródott és egy meséről van szó, de valahogy nem tudtam igazán beleélni magam, nem szórakoztatott és ennek szerintem a fogalmazásmódja volt az oka. Belegondoltam abba, hogy annak ellenére, hogy egy gyerekkönyvről van szó, az alaptörténet egyáltalán nem vidám: különválasztani két testvérpárt, az egyik az enyém, a másik a tiéd alapon. Lehet azért érintett most érzékenyebben a történet, mert én is elvált szülők gyermeke vagyok és szinte sosem ismertem apámat. Gyerekként még én is csak a naivitást, a mesét, az álmokat láttam ebben a történetben, azt, hogy minden lehetséges. Viszont annyira egyszerűen és tényszerűen és hirtelen történnek ebben a regényben az események, hogy hiteltelenné vált számomra meseként is. A filmadaptáció nekem sokkal kidogozottabbnak tűnik és sokkal kedvelhetőbbek a szereplők is, az egész olyan bájos és kedves, nem indít el bennem „komor gondolatokat”, míg a könyv igen.

Összességében mégis azt gondolom, hogy érdemes ezt elolvasni mondjuk olyan 8-9 éves kislányként, mert számomra is meghatározó olvasmányélménye lett akkoriban és magát a történetet a mai napig nagyon kedvelem, de Erich Kastner stílusával nem sikerült azonosulni. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon csak ez a regénye nem tetszett-e (mert mondjuk már 1000 formában való feldolgozását láttam) vagy egyszerűen Kastner nem nekem ír...