2016. augusztus 9., kedd

Muriel Barbery A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. 2006 (Geopen, Budapest, 2009, 366 oldal)

"Az ötvennégy éves Renée egy párizsi magánpalota házmestere. Kövér, tyúkszem van a lábán, hitvány ételeket eszik és szappanoperákat néz. Csakhogy Renée-nek van egy titka: hihetetlenül művelt. Szereti a filozófiát, a zenét, és a japán művészetet. Álarca mögül mélyen lenézi a luxuslakások gazdag lakóinak üres életét.
A 12 éves Paloma, az ötödik emeletről, látszólagos engedelmességgel igyekszik belesimulni a tizenévesek popkultúrájába, de ő is kimagasló intelligenciát takargat. És mivel lesújtó véleménnyel van a világról, azt tervezi, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja lakásukat, majd véget vet életének. 

Ők ketten a regény főszereplői és egyúttal narrátorai. Meg a házba költöző dúsgazdag japán férfi, aki puszta létével, no meg azzal, hogy átlát a szitán, izgalmas mozgásba hozza az eseményeket…"


Nehezen lendültem bele az 54 éves Renée és a 12 éves Paloma történetébe. Az elején túl filozofikusnak, túlságosan okoskodónak éreztem a stílust, mintha nagyon sokat akarna mondani, de valójában az idegen szavak és hosszú mondatok mögött nem lett volna tartalom. A gyanútlan olvasó valószínűleg nem sokat ért ezekből a fejtegetésekből némi filozófiai előtanulmány nélkül, szóval a várt hatás megvan: valóban azt hisszük, hogy csoda-szuper intelligens főszereplőkkel van dolgunk. 
Palomával tudtam jobban azonosulni, talán mert én is voltam már 12 éves lány, én is hittem azt, hogy más vagyok, mint a többiek, éreztem magam kívülállónak. Ami összeköti a két szereplőt, hogy egymástól függetlenül teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a Grenelle utca lakói, a francia elit tagjai mind sznobok, akik lenézik a többieket. És itt elég komoly ellentmondásba keveredünk, mert mindezt olyan stílusban teszik, ami által maguk válnak pontosan olyan személyekké, akiket az előzőekben kritizáltak.

"Micheal asszonyból a sündisznó eleganciája árad: kívülről tüskék borítják, valóságos erődítmény, de az az érzésem, hogy belülről éppen olyan, mint a sündisznó, ez az álságosan hanyag, ádázul magányos és szörnyűségesen elegáns állat."

Aztán felbukkan a japán úr, aki valóban nagy változást hoz. Beindul a cselekmény, sokkal hétköznapibb, sokkal emberibb lesz a regény.

"Lehet, hogy ilyen, amikor él az ember."


Reálisan, humorral fűszerezve ábrázolja az író a szituációt, ahogy a főszereplőnk megpróbál kitörni a jól megszokott szerepéből. Ilyenkor kimondottan jól szórakoztam a regény olvasása közben, megszerettem a szereplőket és megértettem a könyv mondanivalóját annak ellenére, hogy a "titkot, az indokot" (miért olyan a házmesternő, amilyen) picit mondvacsináltnak éreztem. A vége meghatott és elgondolkodtatott: elmenekülhetünk a végzetünk elől? kiléphetünk a megszokott szerepünkből?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése