Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán: Beszterce ​ostroma: Egy különc ember története. 1895. (Madách, Pozsony, 234 oldal) 

 "A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az „őrülteknek” kijáró elnéző szeretet hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer: a tiszta lovagi eszmények anakronisztikusak ugyan, de sok vonatkozásban értékesebbek a jelennél. Pongrácz gróf a mi századunk különceinek egyik előfutára."

Gimnáziumban, kötelező olvasmányként is szerettem, bár akkor be nem vallottam volna, hogy tetszik! Most ennyi évvel később újraolvasva már büszkén bevallom, hogy bizony egy nagyon szórakoztató regény a Beszterce ostroma. Bár ehhez szükség van ahhoz, hogy túllendüljünk az első fejezeten, ami picit vontatottra sikerült illetve megszokjuk a régies nyelvezetet, hogy sok szót csak lábjegyzetek segítségével értünk. Mikszáth szerintem csodaszépen fogalmaz, a stílusa remek, ahogy anekdotázva meséli el nekünk ennek a különc embernek, Pongrácz István grófnak a történetét.

A regény szerkezete nagyon tetszett, ahogy a látszólag egymástól elkülönülő események szépen egymásba fonódnak. Ezt már a Szent Péter esernyőjében is szerettem, de míg ott kicsit úgy éreztem, hogy későn találkoznak a történetek, úgy a Beszterce ostromában pont jókor történt minden. Egyébként a címe az valami zseniális, a regény elolvasása után teljesen más megvilágításba helyeződik. Kap valami groteszk jelentést. Ha már groteszk, a legtöbb ilyen elemet főhősünk szállítja. A rossz századba született "középkori várúr" az elején sok mosolyt csalogató jelenetet szolgáltat, de a vége felé azért már komolyabbá válik a történet. Lehet bolondnak nevezni az "öreget", de kitűnik, hogy valójában ebben pénzsóvár és önző környezetben neki van a legnagyobb és legtisztább szíve. És küzdd az elveiért, sosem adja fel. Ha kell egy egész várossal szembe megy. A többiek leginkább csak keretet adnak a gróf történetének, kiemelik, tényeket vázol fel, hogy eldönthessük a kérdést:

"Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak efelett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyújtja, mint a többiek. »Én nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahová akarok.«"