„Született optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika
pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény,
a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon
regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval
foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki,
mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll –
írja –, hogy el tudjuk dönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és
mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura
voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit
szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal
több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében
az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák
teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az
értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete;
de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes,
feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a
kegyetlenség."
Sokáig szégyelltem magam, amiért kimaradt ez a könyv eddig az
életemből, hiszen annyi helyen utaltak rá, annyian ajánlották és már
minimum 10 éve figyel a polcomon. Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal
álltam neki, de nagy csalódás volt. Nagyon nehezen haladtam vele,
unalmas volt, lényegében ugyanaz ismétlődött, így úgy döntöttem, hogy a
mai napot arra szánom, hogy befejezem (mégiscsak egy sokat emlegetett
klasszikus, nem akartam félbehagyni), mert sajnáltam rá az időt,
szerettem volna túl lenni rajta.
Egyébként két nagy kedvencemet juttatta eszembe a regény: a Robinson
Crusoe-t és az Állatfarmot. Adott egy lakatlan sziget és egy csapat
„hajótörött”, akiknek boldogulniuk kell, valamiféle rendszert kell
kialakítaniuk, ehhez kell valaki, aki összetartja a csapatot: egy vezér.
A hatalomvágy pedig később kegyetlen dolgokra képes.
Miért pont Ralph lett a vezér? Egyáltalán nem vezér típus, gyenge jellem, buta, csak a szája nagy…csak egyetlen dolgot tud ismételgetni: „életben kell tartani a tüzet, életben kell tartani a tüzet”, de hogy ezt miként vigyék véghez vagy, hogyan oldják meg az első felmerülő problémát arról fogalma sincs (redőny). Néha meg-megcsillan benne némi jóindulat, de sokszor elég kegyetlenül bánik Röfivel. Röfivel, aki az egyetlen szimpatikus szereplő a regényben. Sajnos nagyon is életszerű, hogy ha valaki kicsit más, mint a többiek, azt kigúnyolják, kirekesztik, még akkor is, ha értelmesebb, mint az összes szigetlakó együttvéve. Ő volt az egyetlen, aki emberszámba vette a kisebb gyerekeket. Nagyon idegesített, ahogy a többiek csak apróságoknak nevezték őket (annyira lenéző) és azt mondták, hogy nem számítanak. Csak Röfi foglalkozott azzal, hogy egyikük eltűnt.
Jacket szerintem a vér szaga és az ölés örjíthette meg. Hatalmat
érzett a malac felett, ami megrészegítette és még több hatalomra
vágyott. Már azt is borzalmas volt olvasni, ahogy a malaccal végeztek,
de amit Simonnal tettek…nincsenek rá szavak. Itt ütközött ki legjobban,
hogy gyerekekről van szó: a félelem, a szabályok nélküliség, a „bármit
megtehetek érzés”. Persze lehetne arról vitatkozni, hogy a felnőttek
mikre képesek ilyen helyzetben, de szerintem a tapasztalat együtt jár
azzal, hogy jobban tudjuk kicsit kontrollálni magunkat.
Végeredményben kap tőlem egy közepes osztályzatot, mert a vége nagyon
izgalmasra sikeredett, majd kiugrott a szívem a helyéről az üldözés
alatt.
ui. Viszont az nagyon durva, hogy ez ifjúsági regényként van
felcímkézve…én biztos nem adnám tizenévesek kezébe..azt hiszem jobban
jártam, hogy csak most olvastam el (először és utoljára).
