Joanne Harris: Csokoládés barack. 2012 (Ulpius-ház, Budapest, 2012, 540 oldal)
"A Csokoládé és a Csokoládécipő után a trilógia várva várt harmadik kötete!
Vianne Rocher-t egy másvilágról érkezett levél Lansquenet-be, a
dél-franciaországi kisvárosba vezeti, ahol nyolc éve csokoládéboltot
nyitott.
Minden képzeletet felülmúl, amit ott talál: fekete fátylas nők, fűszerek illata, borsmenta tea és a Saint-Jerôme templom karcsú, csontszínű tornya – egy ezüst félholddal a tetején…Nem csak az észak-afrikai bevándorlók hoztak nagy változásokat a kis közösség életébe. Reynaud atya, Vianne hajdani riválisa kegyvesztett lett és veszélyben az élete. Lehet, hogy csak Vianne képes megmenteni?
„Joanne Harris illatokban és ízekben gazdag, lebilincselő szerelmi története egy elragadó világba kalauzolja az olvasót.” – Sunday Times
„A Csokoládéhoz hasonlóan, ez a könyv is igazi csemege. Minden oldalát átitatják az illatok, színek és ízek anélkül, hogy túlcsordulna. A szavak elragadóak, a varázslat természetes és magától értetődő, hiszen a varázslat vagy a vallás nem más, mint az emberi lélek megértésének képessége. A Csokoládé és fátyol Harris csodálatos visszatérése.” – Literary Review
Azokat tartom igazán jó regényeknek, amelyektől nem tudok elszakadni, amikor becsukom a könyvet, hogy majd holnap folytatom, amikor szeretnék részese lenni a szereplők életének és amikor olvasás közben megszűnik a külvilág és valóban úgy érzem, hogy a könyvben felvázolt városban/faluban vagyok. A Csokoládé trilógia pontosan ilyen. Az első részben annyira szerettem volna besétálni Vianne Rocher csokoládéboltjába és egy forró csoki mellett részesülni abból a kedvességből, erőből és szabadszelleműségből, amit képvisel. Csodálom ezt a nőt, aki egymaga képes volt egy apró kis francia falu életét felkavarni(?) vagy sokkal inkább megváltoztatni.
A második rész nekem kevésbé tetszett. 4 év telt el azóta, hogy megismertük Vianne Rochert, aki azóta Yanne lett és a névváltoztatással mintha a személyiségét is lecserélte volna. Az a nő, akit a Csokoládéban annyira megkedveltem „halott”…helyette kaptam egy idegesítő, szürke személyiséget, aki mindenáron bele akar illeszkedni a párizsi tömeglétbe. De ezt annyira erőltetetten és unszimpatikusan teszi! Anouk kamasszá érett, meg vannak a maga (kamasz)problémái, lázad, nem találja a helyét és teljesen eltávolodott az anyjától. Ekkor lép be az életükbe Zozie. Jó volt Anouk szemszögéből is olvasni a történteket. Habár Zozie szándékai cseppet sem jószándékúak, Anoukot azonnal behálózza, hiszen nem lehet nem szeretni: életvidám, szabadszellemű, tele tűzzel, szenvedélyesen veti bele magát mindenbe…a néhai Vianne-ra emlékeztet.
Hiányzott az a varázslatos, különleges atmoszféra, ami a Csokoládéban meg volt. Túl sok a varázslat, túl egyértelmű, nekem sokkal jobban tetszett, amikor csak utalva volt rá. Maga a könyv terjedelme is hosszú, többször unalmas és vontatott. Zozie karaktere emeli közepesre a regényt, az Ő jelenléte tartja fenn a feszültséget.
Ezek után erősen gondolkodtam azon, hogy elolvassam-e a befejező részt, de a gyönyörű borítónak (és a kíváncsiságomnak) nem tudtam ellenállni. És milyen jól tettem! A trilógia befejező részét imádtam, talán jobban, mint az első kötetet!
Bizony nem mindennap kap levelet az ember a halottaktól. Ezért, ha mégis, azt komolyan kell venni. Vianne-t nyolc év után visszasodorja a szél Lansquenet-be...de ez a kis falu már nem olyan, mint amikor Vianne Rocher elhagyta azt. Les Marauds-t idegenek lakják, feszültség, kulturális, vallási különbségek jellemzik. Titkok lappangnak, csokoládé és barack illata terjeng a levegőben. Megérkezik Vianne és olyan kedvességgel és bájjal fordul az idegenek felé, hogy megnyílnak neki és sokkal nagyobb betekintést engednek az életükbe és kultúrájukba. Ez az igazi varázslat, összehozni az embereket, megismerni a sorsukat és elfogadni őket vallásuk vagy kultúrájuktól függetlenül.
Peaches for Monsieur le Curé. Reynaud atya sem az az ember, akit a Csokoládéban megismertünk. Nekem nagyon-nagyon szimpatikus volt, igazán emberi, úgy izgultam érte, hogy a könyv utolsó 1/3 részét egyszerre kellett kiolvasnom, nem bírtam letenni!
Nagyon jó volt visszatérni a kezdetekhez, a két nézőponthoz, de immáron nem két ellenség nézőpontjából ismerhettük meg a történetet, hanem két barátéból.
Méltó befejezése a trilógiának, nagyon sok mindenre választ kapunk, imádtam a szereplőket, a napfényre kerülő titkokat, a humorát, a varázslatos hangulatát.
Minden képzeletet felülmúl, amit ott talál: fekete fátylas nők, fűszerek illata, borsmenta tea és a Saint-Jerôme templom karcsú, csontszínű tornya – egy ezüst félholddal a tetején…Nem csak az észak-afrikai bevándorlók hoztak nagy változásokat a kis közösség életébe. Reynaud atya, Vianne hajdani riválisa kegyvesztett lett és veszélyben az élete. Lehet, hogy csak Vianne képes megmenteni?
„Joanne Harris illatokban és ízekben gazdag, lebilincselő szerelmi története egy elragadó világba kalauzolja az olvasót.” – Sunday Times
„A Csokoládéhoz hasonlóan, ez a könyv is igazi csemege. Minden oldalát átitatják az illatok, színek és ízek anélkül, hogy túlcsordulna. A szavak elragadóak, a varázslat természetes és magától értetődő, hiszen a varázslat vagy a vallás nem más, mint az emberi lélek megértésének képessége. A Csokoládé és fátyol Harris csodálatos visszatérése.” – Literary Review
Azokat tartom igazán jó regényeknek, amelyektől nem tudok elszakadni, amikor becsukom a könyvet, hogy majd holnap folytatom, amikor szeretnék részese lenni a szereplők életének és amikor olvasás közben megszűnik a külvilág és valóban úgy érzem, hogy a könyvben felvázolt városban/faluban vagyok. A Csokoládé trilógia pontosan ilyen. Az első részben annyira szerettem volna besétálni Vianne Rocher csokoládéboltjába és egy forró csoki mellett részesülni abból a kedvességből, erőből és szabadszelleműségből, amit képvisel. Csodálom ezt a nőt, aki egymaga képes volt egy apró kis francia falu életét felkavarni(?) vagy sokkal inkább megváltoztatni.
A második rész nekem kevésbé tetszett. 4 év telt el azóta, hogy megismertük Vianne Rochert, aki azóta Yanne lett és a névváltoztatással mintha a személyiségét is lecserélte volna. Az a nő, akit a Csokoládéban annyira megkedveltem „halott”…helyette kaptam egy idegesítő, szürke személyiséget, aki mindenáron bele akar illeszkedni a párizsi tömeglétbe. De ezt annyira erőltetetten és unszimpatikusan teszi! Anouk kamasszá érett, meg vannak a maga (kamasz)problémái, lázad, nem találja a helyét és teljesen eltávolodott az anyjától. Ekkor lép be az életükbe Zozie. Jó volt Anouk szemszögéből is olvasni a történteket. Habár Zozie szándékai cseppet sem jószándékúak, Anoukot azonnal behálózza, hiszen nem lehet nem szeretni: életvidám, szabadszellemű, tele tűzzel, szenvedélyesen veti bele magát mindenbe…a néhai Vianne-ra emlékeztet.
Hiányzott az a varázslatos, különleges atmoszféra, ami a Csokoládéban meg volt. Túl sok a varázslat, túl egyértelmű, nekem sokkal jobban tetszett, amikor csak utalva volt rá. Maga a könyv terjedelme is hosszú, többször unalmas és vontatott. Zozie karaktere emeli közepesre a regényt, az Ő jelenléte tartja fenn a feszültséget.
Ezek után erősen gondolkodtam azon, hogy elolvassam-e a befejező részt, de a gyönyörű borítónak (és a kíváncsiságomnak) nem tudtam ellenállni. És milyen jól tettem! A trilógia befejező részét imádtam, talán jobban, mint az első kötetet!
Bizony nem mindennap kap levelet az ember a halottaktól. Ezért, ha mégis, azt komolyan kell venni. Vianne-t nyolc év után visszasodorja a szél Lansquenet-be...de ez a kis falu már nem olyan, mint amikor Vianne Rocher elhagyta azt. Les Marauds-t idegenek lakják, feszültség, kulturális, vallási különbségek jellemzik. Titkok lappangnak, csokoládé és barack illata terjeng a levegőben. Megérkezik Vianne és olyan kedvességgel és bájjal fordul az idegenek felé, hogy megnyílnak neki és sokkal nagyobb betekintést engednek az életükbe és kultúrájukba. Ez az igazi varázslat, összehozni az embereket, megismerni a sorsukat és elfogadni őket vallásuk vagy kultúrájuktól függetlenül.
Peaches for Monsieur le Curé. Reynaud atya sem az az ember, akit a Csokoládéban megismertünk. Nekem nagyon-nagyon szimpatikus volt, igazán emberi, úgy izgultam érte, hogy a könyv utolsó 1/3 részét egyszerre kellett kiolvasnom, nem bírtam letenni!
Nagyon jó volt visszatérni a kezdetekhez, a két nézőponthoz, de immáron nem két ellenség nézőpontjából ismerhettük meg a történetet, hanem két barátéból.
Méltó befejezése a trilógiának, nagyon sok mindenre választ kapunk, imádtam a szereplőket, a napfényre kerülő titkokat, a humorát, a varázslatos hangulatát.
"Az Élet, akárcsak a szél , olyan helyekre visz minket, amelyekre a
legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a
végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a
szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként,
kéz a kézben szállnak sírba."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése