Babits Mihály: A gólyakalifa

 Babits Mihály: A gólyakalifa. 1916. (Interpopulart, 1995, 110 oldal)

"Tábory Elemér, a regény hőse kettős életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is, „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban győznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belső világát. A folyton megújuló álomkényszer megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötődik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában előbb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengődik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről. „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”

Úgy emlékeztem, hogy nem olvastam (pedig azt hiszem kötelező volt), de belekezdtem, mert ismerősek voltak az elején a jelenetek illetve jegyzetelgettem is a könyvbe. Gondolom nem tetszett és ezért egy bizonyos ponton abbahagytam. Bezzeg most! Nagyon tetszett, legszívesebben egy szuszra kiolvastam volna, alig bírtam letenni (és bekerült a kedvenc könyvek közé). 

A cím alapján nem tudtam, hogy mire számítsak, Babits prózai munkásságát sem ismertem. A gólyakalifa egyébként az Ezeregyéjszaka egyik meséje. Eszerint egy bagdadi kalifa gólyává változik, de eközben elfelejti a így véglegesen a gólya formájában marad. Egy hűséges barátja segítségével tud ismét emberi alakot ölteni.

Babits Mihály Gólyakalifa című műve alaposan feladja a leckét a kritikusoknak, a magyartanároknak, a diákoknak, mindenkinek, akik szeretnek műveket ízekre szedni, mert ezen bizony van mit elemezni. Eleve olyan témá(k)hoz nyúl, ami talán már a XXI. században megszokottabb, többen írtak róla, de még mindig egy olyan terület, ami (a hétköznapi ember számára) nehezen megfogható. Az álmok világa, a személyiségmegoszlás szerintem Babits korában még nem számítottak ilyen „ismert” témáknak.
Egyszóval már a témaválasztás is nagyon érdekes, de a megvalósítás az valami zseniális. Tábory Elemér élete annyira szép, tökéletes, akár egy álom, minden a helyén van. De nem létezik ilyen tökéletesség, a jó rossz nélkül, Tábory Elemér tökéletes élete az asztalosinas nem éppen álomba illő élete nélkül. Mi a valóság? Mi az álom? Erre nem kapunk választ, viszont mivel a regény E/1-ben íródott a főszereplő belső vívódását nagyon érzékletesen tárja elénk az író. Az egészet tetézi Babits fogalmazásmódja, a magyar próza egyik gyöngyszeme.

Többek véleménye volt a Gólyakalifa kapcsán, hogy a vége összecsapott lett. Én is éreztem, de én ezt nem összecsapottságnak gondolom, hanem Elemér érzelmeinek, örültségének az elhatalmasodásának a kifejezésénét láttam benne (kicsi Poe hatás). Máshogy pedig nem is végződhetett volna a regény, valahol a 2/3-ánál már éreztem, hogy erre tart. Nagyon jól van felépítve az egész, az apró utalásokat is külön szerettem.