Daniel Defoe: Robinson Crusoe

Daniel Defoe: Robinson Crusoe, 1719 (Kossuth / Népszabadság, Budapest, 2006, 254 oldal)

 

"Századok óta közkedvelt ifjúsági regény a Robinson, noha szerzője annak idején felnőtteknek szánta. A kalandvágyból űzött fiatalember tengerre száll és sok viszontagság után hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. Itt mindenkitől elhagyatva diadalmaskodik a természet erőin, emberi életnek megfelelő feltételeket teremt magának.
Az emberi leleményesség és akaraterő diadalált zengi a regény, s valószínűleg ezért is vált az ifjúság kedvenc olvasmányává. A cselekmény maga igaz történet. Alexander Selkirk matrózt kapitánya büntetésből partra tette a lakatlan Juan Fernandez-szigeten, s a matróz négy év fél évet töltött ott egyedül. Defoe az ő elbeszélése alapján írta meg regényét.
Robinsonja a mostoha természeten diadalmaskodó, civilizált ember szimbóluma lett."

Szó szerint faltam azokat a részeket, amikor Crusoe a szigeten volt: ahogy feltalálta magát és berendezkedett (téli lak- nyári lak, búzatermesztés, szőlőaszalás, kosárfonás, agyagedények készítése stb.) Ennek ellenére magát a karaktert nem sikerült megszeretném. Hatalmas tisztelet neki, hogy ezt így véghez tudta vinni, de ennek ellenére egy beképzelt, főnökösködő embert láttam benne, aki lenézi a többi embert (a sziget királyának képzeli magát, a többieket pedig alattvalónak nézi). Ezért is onnantól kezdve, hogy rátalál Péntekre már nem annyira tetszik a regény, a vége pedig főleg nem, az utolsó kalandot már teljesen feleslegesnek éreztem.

Viszont külön pozitívuma a regénynek az a rendkívüli optimizmus, ami jellemzi illetve a jó és rossz dolgok egymás mellé állítása.