Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő, 1922. (Kossuth kiadó, 2007, 206 oldal)

"Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerot azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett."

 

Kosztolányi Dezső regénye történelmi regény, mert az ókori Róma egyik leghírhedtebb császára a főszereplője és végigkísérhetjük életét uralkodásának kezdetétől haláláig. Valahogy mégsem ez a lényege a regénynek, sokkal inkább a "történelmi nevek mögé bújtatott emberi tulajdonságokon" van a hangsúly. (Thomas Mann).

"– Jaj – szólt Seneca –, én már nem tudok kacagni.
– Miért? Talán nem volt pompás: a játék, a vers, az ének, minden?
– Nem – felelt Seneca, félénken, öreges ellágyulással –, te nem ismerted őt azelőtt. Hiszen én neveltem. Látnod kellett volna régen, mikor tizenöt éves volt és tanult és hitt és akart valamit, mint mások. Mint te meg én. Hová jutott. El se tudod képzelni, hová jutott – és lefelé mutatott a földre." 

Mi, olvasók is ismertük azt az ártatlan fiút, aki szomjazta a tudást, aki nem értette a maga körüli világot, nem értette a halált, nem tudott mit kezdeni a hatalommal. Emellett egy mindenre elszánt, hataloméhes anya, egy mostohatestvér, a császári rangtól félelemben élő pártfogók árnyékában él. Az egyik legmegindítóbb jelenet, amikor rádöbben, hogy nevelője, Seneca is csak tetteti elismerését. Rengeteg ember veszi körül, mégis magányos, folytonosan elismerésre vágyik. Hatalmát felhasználva, kétségbeesetten hiteti el saját magával és környezetével is, hogy ő bizony művész. Saját költészetétől megittasulva Nero felett átveszi a hatalmat az őrület, megszületik a zsarnok, aki bármire képes. Természetes reakció lenne az olvasótól, hogy a zsarnokot, aki mindenkin átgázol és környezetét hidegvérrel gyilkoltatja meg szívből gyűlöli, ennek ellenére én mégis sajnálatot éreztem a császár iránt. Azt gondolom ez Kosztolányi érdeme, aki tökéletes lélektani rajzot alkotott, Nero alakját igazán közel tudta hozni hozzám.

Seneca mondatait imádtam, örök érvényű igazságokat fogalmazott meg. Kosztolányi Dezső valami zseniálisat alkotott, gyönyörűen fogalmaz, minden mondata a helyén van, a regény olvastatja magát - letehetetlen.