Patrick Süskind: Sommer úr története

Patrick Süskind: Sommer úr története. 1991 (Partvonal, 135 oldal)

 "A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a „Summer”-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: „Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz.” Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)"

Süskind számomra a Parfümmel vált ismertté, akkor valami nagyon zseniálisat sikerült alkotnia. Aztán olvastam tőle A galambot, ami szintén nagyon tetszett, de míg ez a kettő feszült, inkább negatív hangulatú regény, a Sommer úr története teljesen más. Sokkal kedvesebb és bájosabb az egész - erre rásegítenek a meseszerű, gyönyörű illusztrációk - , bár maga a kisregény rövidsége ellenére is nagyon sokat mond és végig ott van benne a dráma és a szomorúság. 

Süskind egy kisiskolás fiú történetét meséli el nekünk, a gyerekkor és a felnőtté válás összes bájával és  nehézségével együtt. Nevetünk, játsszunk, fára mászunk, eleget teszünk kötelességeinknek, megismerjük az első szerelem szépségét és bánatát.

"(...) nem volt ez félelem se, semmitől. Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség."

Felnőni talán kiábrándító, de mégis fontos pont az életünkben és a történetben szereplő kisfiúnak ott volt Sommer úr, aki végigrohant és ott volt élete fontos állomásain, miközben sem Ő, sem Sommer úr nem sejtette, hogy mennyire fontos szerepet játszanak egymás életében. 

Nekem nagyon tetszett ez a kis szösszenet Süskind tollából, mert humoros, szépen van megírva, ugyanakkor szomorú, mégis annyira valóságos.

Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco: Selyem. 1996 (Helikon, Budapest, 2015, 104 oldal)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra." 

"....megismerték a világot, s a gyerekek fölfedezték, mi is az a csoda. Halkan mesélt, elnézett valahová, s olyan dolgokat látott, melyeket mások nem láttak." 

Alessandro Baricco tavaly a Tengeróceánnal már ellopta a szívemet.  Ezért is, és gyönyörű borító miatt is vettem meg ezt a könyvet. A Selyem pontosan olyan, mint a borítója: gyönyörű, lágy és könnyed, elegáns. Lassú folyású történet, rövid, tömör mondatok és fejezetek sorozata. Rendkívüli egyszerűség és minimalista stílus jellemzi, de Baricco úgy ír, hogy lélegzetvisszafojtva és dobogó szívvel olvasom és nem számít már a külvilág, mert utazni visz, az emberi érzelmek világába. Talán erre mondják azt, hogy "simogatja az ember lelkét".

"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Azt hiszem nekem Alessandro Baricco az olasz Gabriel García Marquez. Eddig meg voltam győződve arról, hogy Marquez írta a világ legromantikusabb és legcsodálatosabb történeteit, de ma már úgy gondolom, hogy Marquez és Baricco írta a világ legromantikusabb és legvarázslatosabb regényeit. A Selyem az igaz szerelemről, romantikáról, szenvedélyről és erotikáról szól. Nem beszél mellé, nem nyálas és nem giccses, hanem egyszerűen és csodaszép, költői életképek segítségével ábrázolja a vágyódást, a megérkezést, a szeretetet, a szerelmet, a szomjúságot, az érzékiséget, a titkokat, a szomorúságot, a csalódottságot, - mindazt, amit mi, Olvasók is valaha megéltünk, megélünk vagy meg fogunk élni.

„- Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő.”

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb. 2015 (Animus, Budapest, 88 oldal)

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."



 Nekem ez a kisregény nem tetszett. Britt Marie-t és Ove-t nagyon szerettem, de ezt a történetet nem. Nagypapámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, aki egy hosszú betegeskedés után úgy ment el, hogy nem hogy elbúcsúzni nem tudtunk egymástól, hanem az utolsó 1-2 évben nem is igazán ismertük egymást. Nagyapó emlékei „gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarogtak agyának egyre fáradó tekervényeiben.” Szóval azt nem lehet mondani, hogy nem ismerem a szituációt és emiatt nem tudom átérezni, hogy mi is történik valójában ebben a könyvben. Szerintem pont ezért nem tetszett. Mert Fredrik Backman sztorija csöpög, nagyon szirupos. És az életben ez nem egy ilyen sztori. Vagyis lehet az író számára ilyen. Ő maga ezt írja az olvasóknak szánt bevezetőjében: „Őszintén szólva nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák. Hanem azért, mert rendszerezni szerettem volna a gondolataimat, és az a típus vagyok, aki csak úgy érti meg, ha leírva látja őket.”” Igen, megértem, én is például ugyanezért írom ezt az 'értékelést'. Csak az a baj Backman írásával, hogy ez a 96 oldal újrahalmozott közhelyek gyűjteménye. Nagyon érzelgős, nagyon természetellenes, de meseként sem értelmezhető. Látom, hogy sokan szeretik és remélem, hogy az író és sok-sok olvasó megnyugvást talál ebben a kis könyvben, de én inkább úgy teszek, mintha ez nem lenne a Backman életmű része, különben nem nagyon olvasnék tőle a továbbiakban.

Sylvia Plath Az ​üvegbura

Sylvia Plath: Az ​üvegbura. 1963 (Európa, Budapest, 2002, 288 oldal) 

 

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén."

Talán ez az az idézet, ami tökéletesen leírja a regénybeli történéseket. Bizonyára mindannyian éreztünk már ilyet, hogy csak történnek velünk a dolgok, akár a jó dolgok, de valójában nem tudunk örülni neki igazán, csak csendes, kívülálló személyekként érzékeljük a külvilágot. A regény főszereplője, Esther története pont itt kezdődik. Boldognak "kellett" volna lennie, ehelyett egy üvegbúra alá került, amiből valószínűleg sosem fog tudni kiszabadulni. Olvastam már egy hasonlót, a Veronika meg akar halni-t, de az a regény valahogy sokkal pozitívabb volt és picit ráébresztett arra, hogy miért érdemes élni, míg az Üvegbura nagyon nyomasztó.  Elgondolkodtató, hogy mi vezetett ide? Ijesztő, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó és az, hogy ismerjük a hátteret  (az írónő megjelenése évében öngyilkos lett) minden reményt elvesz az olvasótól. 

Az egész regény tárgyilagos, száraz, semleges és érzelemmentes. Ennek ellenére mégis láttam benne az érzelmeket és pontosan átéreztem, hogy mit is akar mondani az írónő. Ezenkívül nagyon érdekes korrajz is, egyrészt a nők, másrészt a pszichiátriai betegek helyzetéről. Akkoriban nem tudtak sokat a depresszióról, talán nem is kezelték úgy, ahogyan azt kellett volna. Engem elborzasztott némely pszichiáter közömbössége, a elekrosokkterápia és úgy érzem, hogy ez a lány nem kapta meg a kellő segítséget. Mivel csak egy oldalról ismerjük a történetet, valójában sosem tudjuk meg, hogy ez valóban így volt-e és hogy mennyire múlott saját magán a gyógyulása. 

Talán ezt a regényt csak tudja igazán átérezni / megérteni, aki már találkozott a depresszió enyhébb-súlyosabb formájával, de ettől függetlenül mindenkinek érdemes elolvasnia. Fontos lenne, hogy az ilyen típusú betegségekkel szemben toleránsabbak legyenek az emberek, mert ami kívülről szimpla "hisztériának" tűnik, az belülről nagyon komoly, akár végzetes lehet.

 

Hiraide Takasi: A ​macskavendég

Hiraide Takasi: A ​macskavendég. 2001 (Európa, Budapest, 2017, 168 oldal)

"Egy ​házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami…

Igazi kis gyöngyszemet tart kezében az Olvasó, kivételes szépségű, metaforákban gazdag történetet, amely bepillantást enged a japán lélek különös világába és a sajátos japán gondolkodásmódba. Hiraide Takasi megbecsült költő hazájában. Regénye, amely több országban bestseller lett, lírai hangulatú képekben arról mesél, milyen megfoghatatlanok az élet rejtélyei, csak távolról csodálhatja őket az ember, ahogy a macskavendéget a házaspár, akiket örökbe fogadott."


Egyedi, igazi kis gyöngyszem ez a kisregény. Más kultúra, más mentalitás jellemzi, egyáltalán nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a hangulatán. Hétköznapi, apró események és természeti leírások láncolata, melyet összekapcsol a természet és az állatok, sőt az emberek iránti tisztelet és szeretet.

Valószínűleg sokféleképpen értelmezhető a regény, hogy miért pont egy macska az, ami elhozza a változást és mást jelent a japánoknak vagy éppen nekünk. Valamiért azonban bestseller lett ez a könyv és szerintem ennek az az oka, hogy macskák mindig is szélsőséges érzelmeket tudtak kiváltani az emberekből. A regénybeli író is azt mondta, hogy tulajdonképpen sosem szerette a macskákat, de aztán ráébredt, hogy valójában nem a macskákat nem szereti, hanem azt, amit az emberekből képesek kiváltani. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori Egyiptomban Istenként tisztelték őket! És valóban, mind a mai napig van valami felsőbbrendű a macskák személyiségében, így tökéletes választás volt egy kismacskát választani ennek a regénynek a főszereplőjének. Megismerjük, hogy milyen az élet egy házikedvenccel, hogyan képes arra, hogy közelebb hozza hozzánk a természetet és az embereket és tesz minket nyitottabbá arra, hogy változtassunk, elengedjünk és elfogadjunk.

Lassú folyású, keserédes történet, mely néhol megmosolyogtat, de sajátos, szomorkás mosoly ez. Szép történet, megható és megindító, gyönyörű szépirodalmi mondatok és történetvezetés, de - talán a kulturális különbség miatt - nem tudtam vele teljesen azonosulni.

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései, 1999. (Alexandra, 2012, 239 oldal)

"Az ​Egy különc srác feljegyzései című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a Zabhegyező jelentett a szüleik generációinak."

A Zabhegyező életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt úgy 15 éves korom környékén, ezért amikor megpillantottam a könyvtárban a "modern zabhegyező" kifejezést ezen a köteten, azonnal kikölcsönöztem és már a hazafele úton elkezdtem olvasni. Már az első oldalakon éreztem, hogy nem hozza azt az érzést, amit anno Salinger regénye jelentett. Ez valahol természetes, hiszen már nem én vagyok a célközönsége a regénynek, de mégis azt gondolom, hogy nem ez volt a legnagyobb probléma....

 "Szóval az életemről fogok írni. Szeretném, ha tudnád hogy boldog és szomorú is vagyok egyszerre, és még mindig azon töröm a fejem, hogy is van ez."

Az volt a baj, hogy az író túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a 240 oldalas regénybe, konkrétan majdnem minden megtörtént Charlie-val, ami emberrel megtörténhet és bár voltak pozitív dolgok is (pl. a barátsága Sam-el és Patrick-el vagy a nővérével és a tanárával való viszony), azért a legtöbb sajnos negatív esemény volt (barát öngyilkossága, zaklatás, drogok, reménytelen szerelem, csalódás, abortusz stb.). Olyan ez, mint valami dokumentumregény, ami be akarja mutatni a kamaszkor és a felnőtté válás rögös útjait, de számomra ez így ebben a formában nem volt hiteles. 

Charlie a "különc" 15 éves fiú, aki nem találja a helyét a világban: nem volt szimpatikus. És ezt valószínűleg a regény stílusa okozza, ami rendkívül egyszerű, olyan kisikolás.

"Valami nagy baj van velem. És fogalmam sincs, hogy mi lehet az."

Végig érzékelhető volt, hogy valami baj van a fiúval és hogy ez valahova mélyebbre vezethető vissza, de nekem a végkifejlet túlontúl hirtelen volt, nem ütött nagyot, mert nem volt kellőképpen előkészítve.
Voltak benne nagyon jó gondolatok és jelenetek, de ezeket főképp a mellékszereplők szolgáltatták. Miattuk tudom azt mondani, hogy ez a regény valamilyen szinten tetszett. Főleg Patrick miatt, de Samnek is nagy szerepe volt benne. Van tanulsága a regénynek, érthető, hogy sokaknak tetszik, főleg, hogy mivel sok témát feszeget, mindenki megtalálja a saját magára jellemzőt.

"– (…) azt a szerelmet viszonozzuk, amiről azt gondoljuk, megérdemeljük."

Megnéztem a filmet is és nagyon szerettem! Imádtam a szereplőket, még Charlie-t is bírtam a maga módján. Sokkal hitelesebb volt én úgy gondolom, hogy ez a történet a filmvászonra való, nem pedig papírra. A filmnek tényleg meg volt az a különleges hangulata, ami a kamaszkor jellemzője és annak ellenére, hogy drámai volt, olykor megnevettetett és nagyon megható is volt.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller: Semmi. 2000 (Scolar Kiadó, 181 oldal)

"„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki – és maguknak – az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze – ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét… Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie…"

Dánia botránykönyve, amit a megjelenésekor betiltották, majd később kötelező olvasmánnyá tették az iskolákban. Én személy szerint nem tudom eldönteni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia vagy senkinek sem szabad elolvasnia.

Az alapötlet kimondottan tetszett, egy könnyű, filozofikus könyvet vártam, az élet értelméről, ehelyett valami nagyon kemény és brutális, kegyetlen történetet kaptam. Olvastatta magát, körülbelül másfél nap alatt elolvastam, mert teljesen magába szippantott. 

"az élet értelmével nem szabad játszani" 

(Elvileg) ez a regény fő üzenete, de én ebben a történetben egyáltalán nem találtam meg az élet értelmét. Az élet nem lehet ilyen és nem szólhat erről, amit ezek a gyerekek tettek, amit létrehoztak, az ún. "Fontos dolgok halma" egy kegyetlen és gusztustalan dolog. A fülszöveg szerint "ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik" - ez az egész már az elején sem volt ártalmatlan. Elvenni valakitől valamit, ami neki a legfontosabb - legyen az egy fülbevaló - cseppet sem ártalmatlan. Lehet, hogy a gyerekek nem egyformán adtak bele ebbe a halomba, de ezt valójában külső szemmel ki tudja megítélni? Ezek a gyerekek mindannyian elveszítettek valamit, legfőképpen az emberi méltóságukat.

Anyukám is elolvasta a könyvet és azt mondta, hogy a világ bizony ilyen és hogy én fiatal vagyok és naiv és örül, hogy én ezt még nem látom. Manapság az emberi értékek nem számítanak az ún. "magasztos cél", ideológia érdekében az emberek szó szerint bármire képesek, ahogy kiderül a Semmiből. Szóval végülis felfoghatjuk társadalomkritikának is: az életben valójában semmi sem számít, minden eldobható, semminek nincs következménye, de aztán persze a pénz és a népszerűség felülír mindent. Az a része a történetnek, hogy - egy múzeum megveszi a halmot, újságcikkek jelennek meg - irreálisnak tűnt, az pedig, hogy a végén mindenki éli világát és semmi következménye nincs az egésznek leginkább elborzasztott. Gyerekek vagyis kamaszok kezébe semmiképpen sem való! A legbefolyásosabb korban, amikor egy internetes kihívás kedvéért akár öngyilkosságra is képesek, egy ilyen könyvet elolvasniuk nem szabad! Semmilyen tanulságot nem tudnak levonni belőle (mert nincs neki!), viszont elhitetheti velük, hogy mivel az életnek valójában úgysincs értelme, ezért megtehetnek bármit! Rendkívül veszélyes...  Rám leginkább fordítva hatott: azon felül, hogy elborzasztott és felháborított, rájöttem, hogy talán valóban nincs értelme az életnek, de az nem igaz, hogy semmit sem érdemes csinálni. Fontos dolgok halmát semmiképpen sincs értelme csinálni, de mindenkinek meg van a maga "fontos dolga", amiért reggel felkel és elindítja a napját - valahol itt keresendő az élet értelme.