Angela Carter: Esték a cirkuszban

Angela Carter: Esték a cirkuszban. 1985 (Magvető, 2011, 463 oldal)

"Az ​Esték a cirkuszban megjelenésével a közelmúlt világirodalmának egyik remekművét veheti végre kezébe a magyar olvasó. Angela Carter 1984-ben kiadott regénye egyszerre játékos, ironikus, érzelemgazdag történet és lebilincselő olvasmány. Főszereplője Fevvers, a szárnyas nő, aki puszta létével felforgatja a századforduló Londonját és Európáját. A légtornásznő fordulatos és lélegzetelállító kalandjait követve eljutunk a női szörnyek múzeumába, egy szentpétervári hercegi kastélyba, egy szibériai finnugor törzs mágikus realista világába, de legfőképpen a cirkuszba, ahol találkozhatunk kártyajós kismalaccal, gyáva erőművésszel, a világ leghátborzongatóbb bohócaival, tudós majmokkal és keringőző tigrisekkel. És közben izgulhatunk, hogy egymásra talál-e Fevvers és a jóképű amerikai riporter, aki bohócnak áll, hogy leleplezze a légtornásznő titkát. A Carter által teremtett feledhetetlen figurák megelevenedése, a mesemotívumok és az irodalmi utalások sokasága a pikareszk történet kavalkádjában kivételes műélvezetet nyújt."

Ami először eszembe jutott a könyvről az az, hogy nagyon igényes. Szépen van megírva, nagyon jó a fordítás (a lábjegyzetekért + pont jár!), szép a kiadás: keménykötéses, jó papírra van nyomtatva. A fülszöveg viszont félrevezető, legalábbis én nem azt kaptam, amit igazán vártam. Én egy sokkal könnyedebb történetre számítottam, ami a cirkusz világába kalauzol, ehelyett egy nagyon komoly „valamit” kaptam. Igazából nem tudom mit gondoljak a könyvről, az első része nagyon tetszett, később már elég lassan olvastam, többször untam, nem kötött le.
Sosem szerettem a cirkuszt. Nem is akarom tudni, hogy az állatokat mivel veszik rá, hogy különböző mutatványokat csináljanak, a bohócokat pedig inkább szánalmasnak tartom, mint viccesnek. Sajnos nem emlékszem szó szerint az idézetre, de valahogy így hangzott: „a gyermeki nevetés addig ártatlan, míg nevet egy bohócon.” Annyira igaz.
Ennek ellenére azt sem mondhatom, hogy nem tetszett a regény. Inkább azt éreztem, hogy sokszor nagyon „művészi” akar lenni, de ezáltal inkább túlbonyolítottá válik. A vége nagyon kesze-kusza, az utolsó résznél olyan érzésem volt, mintha azt mondaná az írónő, hogy „jó, most már elég, gyorsan befejezem” – annyira hirtelen lett vége.
Igyekszem úgy tekinteni a történetre, mint egy mesére vagy inkább, mint egy furcsa álomra, amiben jó volt elmerülni, sőt, egy nagyon-nagyon érdekes utazásnak lehettem részese.