"Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával
együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan
csoda foglalkoztatja – a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a
Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák
között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás…
A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilencéves kora óta -hét esztendeje- raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek.
A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad."
!!! AZ ÉRTÉKELÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!!!
Elég régóta a várólistámon
csücsült ez a könyv, ahová legfőképpen a rengeteg pozitív értékelés miatt
került fel. Egyrészt egyet értek azokkal, akik áradoznak a regény zsenialitásáról,
mert valóban egy nagyon jól megírt könyv, amit alig bírtam letenni, de úgy
érzem, hogy egyszer bőven elég volt, nálam elmaradt az a tipikus ’hűha-érzés”.
Nem egészen erre
számítottam. A fülszöveg alapján valami olyasmire gondoltam, hogy egy kisfiú
valamilyen betegsége miatt nem mozdulthat ki a szobából és az édesanyja ezért
igyekszik felépíteni neki ott a világot. Az is meglepett, hogy a történet
elbeszélője az 5 éves Jack és be kell valljam, hogy ez az elbeszélésmód az
elején nagyon idegesített, a későbbiek folyamán is inkább csak megszoktam, de
összességében azt gondolom, hogy nem tett jót a kötetnek, hogy csak egy gyerek az elbeszélője. Másrészt
az is igaz, hogy akkor teljesen más értelmet nyert volna az egész. Jack naiv
elbeszélésmódjával ugyanis apránként jöttem rá a dolgokra, lassabban nyert
értelmet a szekrényben alvás, az ágynyikorgatás, a „kapok egy kicsit” és Patás
személye is. Az anya szemszögéből valószínűleg egyszerre nagyon töményen
érkezett volna a sok borzalom, de így, ezzel a stílussal és nyelvezettel nem
tudtam annyira beleélni magam a történetbe.
A téma maga nagyon
érdekes, ahogy a kivitelezés sem kevésbé. Az első fejezet a Szobán belüli
életről szól, miután túljutottam a kezdeti sokkon, legfőképpen csodálatot
éreztem, amiért Anya képes a lehetetlenre, a körülményekhez képes ugyanis
mindent megadott a fiának, aki élhetett és boldog lehetett (vagyis úgy érezte,
hogy él). Az anyai szeretetnél nincs erősebb a világon.
A második résznél, a Nagy
Szökésnél a torkomban dobogott a szívem, annyira izgultam, de picit
elsietettnek éreztem és hihetetlennek is.
A szabadulás utáni élet
ábrázolásakor nagyon idegesített a fiú. Azt hiszem itt derült ki az igazi tragédia,
az anya is ekkor döbbent rá, hogy mit is élt át (lsd. öngyilkossági kísérlet).
Én tudom, hogy az anya erején felül teljesített és hogy egy ilyen szituációból
nem lehet egészségesen kikerülni, de ez a rész volt a legijesztőbb, leghátborzongatóbb
és legszomorúbb (pl. ahogy visszavágyik a szobába, örül az onnan elhozott
cuccoknak). Indokolatlan és gusztustalan volt a fogas rész, persze értem én,
ennek is meg van a maga pszichológiai jelentése, de nekem az sok volt, ahogy a „kapok
egy kicsit”-dolog is.
A vége azonban igazán
meghatóra sikeredett.
Összességében nagyon
megosztott a könyv. Van benne valami zseniális, olvasmányos, letehetetlen, minden
elismerésem az írónőnek, mégis talán a gyerekszemszög miatt, de nem tetszett
maradéktalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése