Daniel Defoe: Robinson Crusoe

Daniel Defoe: Robinson Crusoe, 1719 (Kossuth / Népszabadság, Budapest, 2006, 254 oldal)

 

"Századok óta közkedvelt ifjúsági regény a Robinson, noha szerzője annak idején felnőtteknek szánta. A kalandvágyból űzött fiatalember tengerre száll és sok viszontagság után hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. Itt mindenkitől elhagyatva diadalmaskodik a természet erőin, emberi életnek megfelelő feltételeket teremt magának.
Az emberi leleményesség és akaraterő diadalált zengi a regény, s valószínűleg ezért is vált az ifjúság kedvenc olvasmányává. A cselekmény maga igaz történet. Alexander Selkirk matrózt kapitánya büntetésből partra tette a lakatlan Juan Fernandez-szigeten, s a matróz négy év fél évet töltött ott egyedül. Defoe az ő elbeszélése alapján írta meg regényét.
Robinsonja a mostoha természeten diadalmaskodó, civilizált ember szimbóluma lett."

Szó szerint faltam azokat a részeket, amikor Crusoe a szigeten volt: ahogy feltalálta magát és berendezkedett (téli lak- nyári lak, búzatermesztés, szőlőaszalás, kosárfonás, agyagedények készítése stb.) Ennek ellenére magát a karaktert nem sikerült megszeretném. Hatalmas tisztelet neki, hogy ezt így véghez tudta vinni, de ennek ellenére egy beképzelt, főnökösködő embert láttam benne, aki lenézi a többi embert (a sziget királyának képzeli magát, a többieket pedig alattvalónak nézi). Ezért is onnantól kezdve, hogy rátalál Péntekre már nem annyira tetszik a regény, a vége pedig főleg nem, az utolsó kalandot már teljesen feleslegesnek éreztem.

Viszont külön pozitívuma a regénynek az a rendkívüli optimizmus, ami jellemzi illetve a jó és rossz dolgok egymás mellé állítása.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Charles Dickens: Karácsonyi ének, 1843. (Könyvmolyképző Kiadó, 2014, 100 oldal)

 

"AJÁNLÁS

Ebben a kísérteties könyvecskében olyan eszme kísértetét próbáltam felidézni, amely olvasóimban semmiféle rossz érzést nem ébreszt – sem önmaguk, sem mások, sem az ünnep, sem pedig jómagam iránt. Kísértsen ez eszme kellemes otthonukban, és senki elűzni ne kívánja!

Tisztelő barátjuk és hívük

1843 decemberében C. D."

A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, egy uzsorás. Fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót, sőt a karácsonyi ünnepeket és az arra való készülődést is egyenesen gyűlöli. Mindössze két ember van az életében. Az egyikük Fred nevű unokaöccse, akivel alig tartja a kapcsolatot. A másik Bob Crachit, aki saját rosszul fizetett és agyondolgoztatott alkalmazottja. Lelketlensége miatt karácsony előtt három szellem látogatja meg.

Ismertem már a történetet, még talán általánosban olvastam az angol könnyített verzióját, aztán később az évek során lehetetlen volt nem belefutni valamiféle feldolgozásába. Kicsit úgy érzem, hogy a számtalan feldolgozás között elveszik az eredeti történet. Én is évek óta terveztem, hogy egyik karácsonykor elolvasom, míg idén rá került a sor.

Gyönyörű mese, ami elvarázsolt, terjedelméhez képest sokáig olvastam, minden mondatát megízlelve, nagyon tetszett Dickens fogalmazásmódja, mégsem tudok rá nyugodt szívvel 5*-ot adni. Lehet, hogy a fent említettek miatt, de maradt némi hiányérzetem az olvasás után. Nem jött át teljesen a mondanivalója. Manapság nagyon is meg tudom érteni azt, ha valaki nem szereti a karácsonyt, mert szerintem sokaknál már nem arról szól, amiről szólnia kéne, hanem az anyagiakról. Az emberek nagy része ilyenkor teljesen kifordul önmagából, össze-vissza vásárol olyan dolgokat is, amelyekre valójában semmi szüksége. Karácsony után az emberek nem azt kérdezik egymástól, hogy "hogy telt a karácsony?", hanem, "mit kaptál?". Szerintem a karácsonynak valahogy úgy kellene kinéznie, ahogy a második szellem, a jelen karácsony szelleme mutatta meg Scrooge úrnak. Ha nem is kerül sok minden az ünnepi asztalra, ha nem is roskadozik a karácsonyfa alja az ajándékoktól: a lényeg, a család együtt van, együtt töltik ezeket a napokat. 

Nagyon tetszett a felépítése a regénynek és bár Scrooge úr tényleg roppant érzéketlen, anyagias, csak az üzlet érdekli, de annak hasznát vagy a jó üzlet kötéséből adódó boldogságát senkivel sem osztja meg. Nekem Ő egy percig sem volt ellenszenves, mert éreztem, hogy valószínűleg okkal vált ilyenné. És valóban...Nem rossz ember, ha az lenne, nem látogatná meg a három szellem, hogy ráébressze arra, hogy amerre tart az valójában nem teszi Őt boldoggá.

Hatott rám a regény, azt hiszem engem is "meglátogatott" a múlt és a jelen karácsony szelleme és úgy érzem, hogy a jövő karácsony szelleme se mutat olyat, ami miatt változtatnom kellene.

Things I Love Thursdays #51

Úgy látszik, hogy nincs mostanában olyan hét, amikor ne mennék át egy kisebb lelki válságon, ezen a héten is volt egy dolog, ami nagyon nem érintett jól, de most itt a karácsony: a szeretet, a pihenés és a finom falatok ünnepe. 

Már kész a beigli és egy csokis-meggyes roládot is sütöttem...hát mondjuk úgy, hogy ezt a receptet nem feltétlenül most kellett volna kipróbálni. A ronda, de finom esete áll fenn. A "karácsonyfa" is fel van díszítve. Lassan pedig a szentesti vacsora is el kezd készülni. :)

Ami még a héten történt: 

- karácsonyi menü tervezés és készítettem egy kis táblázatot is, hogy milyen filmeket szeretnék megnézni az ünnepeken. Imádok ilyenkor a sütis tányérommal és egy jó teával lekuporodni a tv elé! 

- Ha már filmek: megnéztem hétvégén a Social Network - a Közösségi háló című filmet, ami bár nagyon tetszett, nagyon megrendítő is volt számomra. A facebook alapítója valóban egy zseni, de  a stílusa és ahogy a legjobb barátjával viselkedett...nem volt túl megnyerő. Persze kérdéses, hogy mennyire követte a film a valóságot.

- megkaptam a rukkarácsonyi csomagot, aminek kibontásakor szóhoz se jutottam, annyi gyönyörűséget találtam benne (Dickens: Karácsonyi ének című könyve mellett csoki, könyvjelző, hűtőmágnes)

Tavalyi kép, de idén is megállja a helyét! :)

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő, 1922. (Kossuth kiadó, 2007, 206 oldal)

"Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerot azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett."

 

Kosztolányi Dezső regénye történelmi regény, mert az ókori Róma egyik leghírhedtebb császára a főszereplője és végigkísérhetjük életét uralkodásának kezdetétől haláláig. Valahogy mégsem ez a lényege a regénynek, sokkal inkább a "történelmi nevek mögé bújtatott emberi tulajdonságokon" van a hangsúly. (Thomas Mann).

"– Jaj – szólt Seneca –, én már nem tudok kacagni.
– Miért? Talán nem volt pompás: a játék, a vers, az ének, minden?
– Nem – felelt Seneca, félénken, öreges ellágyulással –, te nem ismerted őt azelőtt. Hiszen én neveltem. Látnod kellett volna régen, mikor tizenöt éves volt és tanult és hitt és akart valamit, mint mások. Mint te meg én. Hová jutott. El se tudod képzelni, hová jutott – és lefelé mutatott a földre." 

Mi, olvasók is ismertük azt az ártatlan fiút, aki szomjazta a tudást, aki nem értette a maga körüli világot, nem értette a halált, nem tudott mit kezdeni a hatalommal. Emellett egy mindenre elszánt, hataloméhes anya, egy mostohatestvér, a császári rangtól félelemben élő pártfogók árnyékában él. Az egyik legmegindítóbb jelenet, amikor rádöbben, hogy nevelője, Seneca is csak tetteti elismerését. Rengeteg ember veszi körül, mégis magányos, folytonosan elismerésre vágyik. Hatalmát felhasználva, kétségbeesetten hiteti el saját magával és környezetével is, hogy ő bizony művész. Saját költészetétől megittasulva Nero felett átveszi a hatalmat az őrület, megszületik a zsarnok, aki bármire képes. Természetes reakció lenne az olvasótól, hogy a zsarnokot, aki mindenkin átgázol és környezetét hidegvérrel gyilkoltatja meg szívből gyűlöli, ennek ellenére én mégis sajnálatot éreztem a császár iránt. Azt gondolom ez Kosztolányi érdeme, aki tökéletes lélektani rajzot alkotott, Nero alakját igazán közel tudta hozni hozzám.

Seneca mondatait imádtam, örök érvényű igazságokat fogalmazott meg. Kosztolányi Dezső valami zseniálisat alkotott, gyönyörűen fogalmaz, minden mondata a helyén van, a regény olvastatja magát - letehetetlen.

E.T.A. Hoffmann

 E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép / A homokember / Scuderi kisasszony (Európa, 2005, 234 oldal)

"A múlt német írói és költői közül csak nagyon kevésnek jutott osztályrészül, hogy műve ösztönző és termékenyítő erőként hatoljon be más irodalmakba, idegen kulturális közegben gyökerező alkotások ihlető forrásává váljék. E. T. A. Hoffmann egyike volt ezeknek a keveseknek: Goethe és Heine mellett az egyetlen német író, akinek hatása térben és időben egyformán hosszan gyűrűző, széles körű és maradandó is. A világirodalmi hatású író szerény és szűk keretek közé szorított élete két szférában zajlott. A polgári életben jól képzett jogász és lelkiismeretes tisztviselő volt, művész mivoltában viszont a romantika univerzális művészideáljának megtestesítője: ügyes kezű festő, kitűnő muzsikus, jó zeneszerző s mindezek mellett a német romantikus irodalom egyik legeredetibb tehetsége. Polgári foglalkozásánál fogva maga is beletartozott józan, prózai, fantáziátlan filisztervilágba, művében viszont a hétköznapok szürke valóságát átvilágító, varázslatos, érzék feletti világot teremtett. Ez a kettősség mindvégig meghatározója marad Hoffmann írásművészetének, amely a realitásban éppúgy otthon van, mint a képzelet tündérországában.

AZ ARANY VIRÁGCSERÉP  (1814)

Ez a könyv nagyon nem nekem való. Már az első pár oldal után csak zsongott a fejem, csak szavak és fantáziaképek egymásutánja, ami nagyon nem állt össze nekem a végére sem. Ezért elolvastam pár műelemzést és csak az ott leírtak miatt tudom nyugodtan elfogadni, hogy ez a mű létezik és hogy kötelező olvasmány! Gondolok itt arra, miszerint Hoffmann a felvilágosodás racionalitása ellen lázad illetve érdemes túllépni a hétköznapi világon, amihez a művészeten keresztül vezethet az út.

A HOMOKEMBER
Bár az arany virágcserép nagyon nem tetszett, nem szeretem egy mű alapján megítélni az írókat, ezért kapott tőlem még egy esélyt. És azt kell mondjam nem bántam meg, mert a homokember egy kifejezetten jó kis horror sztori! Kicsit Poe-ra emlékeztetett (tudom az idősík miatt „valószínű” Hoffmann hatott Poe-ra). Bár itt is felfedezhető a Hoffmann-féle zavarodottság, de fényévekkel jobban tetszett, mint a fent említett mű.

SCUDERI KISASSZONY
Ez a kis történet a valóság talaján marad és bár nem tartottam egy túlságosan érdekfeszítő olvasmánynak, azért kellemes volt olvasni. Itt értettem meg, hogy sokan miért szeretik Hoffmannt, a fogalmazásmódja nekem is tetszett (de nem szerettem meg az írót).

Ezen előzmények után vettem idén így karácsony előtt a Diótörő című könyvét. A kötet két kisregényt tartalmaz a Diótörő és egérkirály címűt illetve az Idegen gyermeket. 

"… a padozat alól borzalmas sziszegéssel hét egérfej bukkant fel, hét szikrázó koronával. Csakhamar előnyomult a hétfejű Egérkirály, akit háromszoros sivítással üdvözölt egész serege, s egyszerre indultak – kopp-kopp, trott-trott – a szekrény felé, ahol Marika állt.
A félelemtől úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik, majd meg azt érezte, megdermed a vér az ereiben. Hátratántorodott, és ekkor – klirr-klirr-prr – a szekrény üvege szilánkokra tört.
Ugyanakkor éles fájdalmat érzett a karján, de a szíve meg is könnyebbedett. Nem hallotta a sivítást, fütyülést, minden elnémult, noha nem nézett oda, azt hitte: az egerek megrettentek az üvegcserepek csörrenésétől, és eliszkoltak.
De mi ez megint?
A szekrényben, Marika háta mögött különös mozgolódás támadt, hangocskák zajongtak: „Fölkelni! Fölkelni! Csatára, még az éjjel! Fölkelni! Csatára!”

DIÓTÖRŐ ÉS EGÉRKIRÁLY
Több mese és film feldolgozásban láttam már, sőt a balettot is, de valahogy sosem jutott eszembe az eredeti művet a kezembe venni. Elég meglepően tapasztaltam, hogy ezt ugyanaz az író írta, mint az Arany virágcserepet (azt a művet képtelen vagyok feldolgozni). A Diótörő tetszett legjobban az eddig olvasott Hoffmann művek közül. Mindig is imádtam az ilyen - játékok életre kelnek - típusú meséket, szóval ezzel rögtön megfogott, viszont néhol nekem kicsit unalmasabb volt az elbeszélés, túl hosszúnak találtam a leírásokat. A karakterek nagyon jól kidolgozottak, az Egérkirálytól szinte féltem, a Diótörőbe pedig kicsit beleszerettem. :)

AZ IDEGEN GYERMEK
Ez is tetszett, bár sokkalta komolyabb mű, mind témáját, mind hangulatát tekintve. Az egész mesét átlengi egyfajta szomorkás, komor hangulat, emellett csodálatos leírásokat olvashatunk benne a természetről, én is az erdőben érezhettem magam olvasás közben. Nagyon remélem, ha felnövünk, attól még nem felejtünk el hinni a mesékben.

Things I Love Thursdays #50

Nos ez a hét hullámvölgyekkel volt teli, voltam nagyon fent és nagyon lent is.

- jártam a virágpiacon, ahol vettem rózsát és mikulásvirágot
- karácsonyi baráti összejövetel - ajándékozás, sütizés, forralt borozás
- karácsonyi kézműveskedés
- megtaláltam a tökéletes linzi tészta receptjét
- Andersen meséivel és a Diótörővel hangolódtam a karácsonyra

Hans Christian Andersen: Andersen mesék

 Hans Christian Andersen: Andersen mesék (Nasza Ksiegarnia, Warszawa, 1960, 150 oldal)

"Válogatásunk az összegyűjtött mesék bő egynegyedét tartalmazza a leghíresebbektől kezdve a feledésszámba menő ismeretlenekig, így rávilágít a dán meseköltő világirodalmi jelentőségére. Andersen tágan értelmezte a mese műfaját, kutatta a benne rejlő lehetőségeket, és rájött, hogy a meséken keresztül minden elmondható az emberi lélekről gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Meséi nem egyformák: igaz, hogy mindegyikre erősen rányomja bélyegét a költő senki máséval össze nem téveszthető személyisége, ám mindegyik más-más ötletre épül, mindegyiknek más az előadásmódja, így mindenki találhat magának újabb kedvenceket a régiek mellé. Mesekönyvünk legnagyobb szenzációja, hogy a fordítás dán nyelvből készült, melyre Magyarországon korábban soha nem volt példa. Kiadónk ezzel a különleges mesekönyvvel szeretné emlékezetessé tenni Andersen születésének 200. évfordulóját."

Anyukám kapta a könyvet 7 évesen a keresztszüleitől "fenyőfa ünnep alkalmából" (1961-ben). Azóta is kedvenc, nagy becsben tartott könyve, amiből nekem is olvasott fel kicsiként illetve az első könyvek között volt, amit magam is olvasgattam. 26 mesét tartalmaz a kötet, eddig csak a híresebbeket ismertem meg, de most az összeset elolvastam amolyan 'minden napra egy mese' alapon. 

Andersen meséi gyönyörűek, bár arról jogosan lehetne vitatkozni, hogy gyerekeknek mennyire valóak ezek a történetek. Szerintem valóak, Andersen az emberi lélek jó ismerője és olyan karaktereket hozott létre, amelyekkel gyerekként és felnőttként egyaránt tudunk azonosulni. Imádtam ezeket a meséket egytől-egyig, nagyon nehéz kedvencet kiemelni. A top3-ban azért mindenképpen helyet kap a rút kiskacsa, a Hókirálynő és a Vadhattyúk.

A kis gyufaáruslány története nagyon szomorú, mégis csodaszép és ráébreszt arra, hogy figyeljünk oda egymásra, a nálunknál rosszabb sorban élőkre. A rendíthetetlen ólomkatonától kitartást tanulhattam, amely kitartással a rút kiskacsából is gyönyörű hattyú válhat. Még ha mindenki gúnyolja is, megtalálhatja a boldogságot.

"Miért nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna?" - kérdezi a Fenyőfa, aki mindig másra vágyott, nem tudta, hogy a jelennek érdemes élni és örülni kell az apró dolgoknak is. Nem ismerte a Százszorszépet, aki képes volt mindenben meglátni a szépet, örülni az életnek még akkor is, ha sorsa nem kevésbé kegyetlen, mint a fenyőfáé. Andersen szerint "minden mesének ez a vége". Azért én szeretném hinni, hogy ez nem igaz. És valóban nem, a "dalnak nincs vége soha" - mondja a Len. Az öten egy hüvelyből az egyik legszebb mese, egy apró borsószem valakinek egy egész világot jelenthet. Andersen óta pedig azt is tudjuk, hogy ha igazi hercegkisasszonyt keresünk, akkor elég egy borsószemet az ágya alá rejteni.

A kevélység azonban mindig elnyeri 'méltó jutalmát', "a büntetés sosem marad el". Jól tudja ezt a Hajdina, a Nagyravágyó tű, a kakas meg a szélkakas, a teáskanna, akinek az élet pofonjai kellenek ahhoz, hogy észrevegye a valódi értékeket. A fülemüle a kínai császárt, a kiskondás a császárkisasszonyt tanítja meg arra, hogy milyen fontosak a természet csodái. A császár új ruháját mindenki szépnek látja, csak a gyermeki ártatlanság tudja kimondani az igazságot.

A pásztorlány meg a kéményseprő története egy igazi Rómeó és Júlia történetként indul, de korántsem olyan elhivatott a szerelmük, mint Shakespeare fiataljainak. Bár ők végül együtt maradnak, nem mindenki lehet ilyen szerencsés. A kereskedő fiát a repülő láda választja el szerelmétől, míg a Hóember a plátói szerelmet ismeri meg rövidke élete alatt. 

Bodza-anyóka rávilágít arra, hogy milyen fontos az emlékezés, szerintem mindenki vágyik arra, hogy idősen, egy (bodza)fa árnyékában mesélje el unokáinak élete legszebb pillanatait. Az öreg utcai lámpás is érzi ezt, aki miután eleget dolgozott, boldogon pihen meg a karosszékben. Azonban nem mindenki nyeri el az elismerést a megfeszített munkájáért. Az uraság szerencsés embernek gondolja a kertészét, nem látja a szorgalmat és a becsületes munkát annak sikerei mögött.

A testvéri szeretet, a család, a barátság - a legfontosabbak az életben. A Vadhattyúk összetartása csodálatos. Egyébként is az egyik legjobb mese a kötetben. Kellően izgalmas, fordulatos, gyönyörű tájleírásokat tartalmaz, viszont a vége...nem tudom kiverni a fejemben, látom magam előtt a tizenegyedik királyfit, egyik karja helyén hattyúszárnnyal. Másik nagyon kalandos mese a Hókirálynő, a baráti összetartás meséje. Bármire képesek vagyunk azért, akit szeretünk, a szeretet könnyei a legjegesebb szívet is felolvasztják. Sajnos nem minden mese szól a boldog egymásra találásról, Pöttöm Panna mamája lehet, hogy még mindig sír pici lánya után, de remélhetőleg megvigasztalja az, hogy a csöppség megtalálta a szerelmet és a boldogságot. Gyermekkoromban ez volt a kedvenc mesém, de ma már azt gondolom, hogy ez az egyik legkegyetlenebb. 

Vigasztaló a tudat, hogy Ole Lükoje mindig ott van, hogy vigyázza az álmunk, de azért jobb, ha körültekintően figyelünk oda a mesékre, mert "Bizonyisten! Egy pihéből könnyen lehet öt tyúk!"