Jack London: Aranyások Alaszkában

Jack London: Aranyások Alaszkában. 1912, 238 oldal

"Az arany és az ármány szétválaszthatalan sziámi ikrek. Az ármány, a gyilok, a csapda az arany megszerzéséért és birtoklásáért születtek és tökéletesedtek az emberek között. Jack London történetei – legyen a főhős szánhúzó kutya, szabadon vándorló farkas, ökölvívó vagy aranyásó – mindig arról szólnak hogy az emberek tekintélyes része miképp szédül meg a pénz, az arany,a gazdagság megszerzésének puszta lehetőségétől is – hogyan válik az ember vérszomjas farkassá, hogy aranyat szerezzen, olyan vérszomjassá, hogy emellett az igazi szürke farkas ártatlan báránynak hat. Az emberfarkasokkal való kegyetlen küzdelemről szól a szerzőnek ez a műve is – mit sem öregedve 150 év alatt."

Nem olvastam még ez előtt Jack Londontól, a kutyás-farkasos történetei kapcsán gondoltam rá mindig. Szerencsére egy olyan kiadást olvastam, aminek nem volt fülszövege, mert az nagyon félrevezető, egyáltalán nem "vérszomjas farkasokról" szól a regény, hanem nagyon is rendes és kedvelhető, összetartó emberekről. Magának a kisvárosnak is van valami szívet melengető, romantikus bája, ami átlengi az egész kötetet.

Rövidebb kis történetekből áll a regény, amik igazából akár önállóan is megállnák a helyüket, de a kronológia miatt azért mindenképp így összességében adnak egy kerek egészet. Nekem nagyon-nagyon tetszett maga ez a felépítése is a regénynek, de a stílusa is nagyon szórakoztató, humoros, máskor kellően izgalmas és mindeközben nagyon is emberi. A szereplők igazán kedvelhetőek, a két főszereplő, Dagi és Felhő nem mindennapi kalandokon mennek keresztül, az összetartásuk és a barátságuk pedig végig példaértékű.

"... mi ketten jó aranykutatók és gyakorlott aranyásók vagyunk. De ha üzletről van szó, mi vagyunk a legnagyobb palimadarak, akik valaha is bedőltek ennek a hogyan-legyünk-könnyen-gyorsan-gazdagok szélhámosságnak. És ezek után pedig megyünk a hegyekbe, a szálfaerdők közé...."

Az író nagyon érzékletesen mutatja be az aranyásók korabeli Alaszkát, végig úgy éreztem, hogy én is ott menetelek Felhőékkel a hófödte tájakon az akár -40 fokban, hajtom a kutyaszánt, kalapálom be a cölöpöket a parcellákért folytatott küzdelem részeként. Imádtam a tájleírásokat, az összes kalandot, amiben szereplőinknek része volt. Volt, amit végig mosolyogtam (pl. A nagy tojásspekuláció hatalmas!), volt, amit úgy olvastam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, míg a végén még egy-két könnycsepp is kicsordult. Egyet biztosan állíthatok, egy percig sem unatkoztam! Felhő hatalmas jellemfejlődésem ment át ez alatt a 200 oldal alatt, a könnyen kihasználható kisfiúból a végére egy igazi nagybetűs férfi lett. 

"Dagi, a legértékesebb dolgot akarom, ami Klonkide-ban van, és nem várhatok. Erről van szó. Többet ér, mint egy aranytó vagy egy egész aranyhegy. Többet ér a kalandnál, a húsevésnél, a medveölésnél."

Böszörnényi Gyula: Leányrablás Budapesten

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten. 2014, 334 oldal. 

"Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
 
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.
„A szereplők olyan elevenek, szinte lelépnek a lapokról. Elég néhány szó, és megtörténik a csoda: máris a múlt század fordulójának lüktető világvárosában találod magad, különös, borzongató kalandok kellős közepén. Szívből ajánlom egyhangú hétköznapokra és pihentető hétvégékre!”
– Katona Ildikó, hivatásos könyvrajongó"



2017-ben már olvastam ez a regényt, de hiába néz rám mindennap a könyvespolcomról, egyszerűen nem emlékeztem a történetre, így gondoltam újraolvasom. Kicsit félve mondom ki - vagyis írom le -, mert nem lehet véletlen a 90% feletti értékelés, ez a rengeteg pozitív vélemény, de nekem ez a regény nem igazán tetszett. Nem tudom rá azt mondani, hogy szerintem ez egy rosszul megírt történet lenne, mert valójában nem az: az író jó stílusban ír, olvastatja magát a könyv, tetszett a korszakválasztás, kellően sikerült megteremteni a századforduló Budapestjének hangulatát. Hatalmas kutatómunka áll a regény mögött, amit én tényleg nagyra becsülök és tisztelek, viszont számomra mégis ez a történet egyik legfőbb negatívuma. A kevesebb néha több és én nem tartom életszerűnek azt, hogy a legjelentéktelenebb mellékszereplőről is lábjegyzetet kell olvasnom, mert minden regénybeli szereplőként egy a mai napig többé-kevésbé ismert ember lett szerepeltetve. Viszont sajnos a kitalált szereplőkkel sem tudtam azonosulni.

Karakterek 

Talán pont a kulcsszereplő, Emma az egyik legszerethetőbb karakter (leszámítva azt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy a nagynénje a papája összes kis pénzét elszedi, hogy Ő Pesten mulatozhasson), a cirkuszban játszódó részék voltak a kedvenceim a történetben és hát szegény Kugler Tóni! :( Viszont Emma annyira keveset szerepelt a saját történetében, hogy néhol el is felejtkeztem róla, hogy egyáltalán honnan is indult az egész sztori. Aztán ott van a báró, aki szintén egy szimpatikus karakter lehetne, ha az író nem próbálná  mindenáron azt bizonyítani, hogy egy igazi nőgyűlölővel van dolgunk. Számomra ez a szál erőltetett volt, ráadásul egy percig nem csodálkoztam azon, hogy a báró úr úgy viselkedik Mili kisasszonnyal, ahogy, mert ritka idegesítőre sikerült a főszereplő kislány karaktere. Buta, aki rettentően okosnak képzeli magát, mindig az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kéne és utána még Ő van felháborodva, ha bajba keveri magát. Valószínűleg Papuskától sikerült ez az "éles eszét" örökölnie. Szegény egy nagyon naiv "papucska", aki igazán sajnálatraméltó.
A báró édesanyja volt számomra a legszimpatikusabb és legértelmesebb karakter, míg a nagynéni és az unokatestvér karakterét ha szimpatikusnak nem is mondhatom, de mindenképpen jól megírt szereplőkként tudom jellemezni.

A történet 

Szívesen olvastam volna több krimit, szerintem nekem sokkal jobban tetszett volna, ha a báró szemszögéből lett volna megírva a történet, mert akkor nem egy kis ostoba lány gondolatait, hanem egy érett férfi, egy "hobbi nyomozó" ténykedéseit ismerhettem volna meg és engem ez sokkal jobban érdekelt volna, hogyan jut információkhoz, hogyan működik a nyomozás stb. Persze tudom, hogy egy ifjúsági regényről van szó, csak ha már ennyi kutatómunka van benne, akkor egy icipicit lehetett volna komolyabb az egész. Mert ifjúsági regényként nagyon jó és megállja a helyét, viszont mivel úgy érzem, hogy az író is (túl) komolyan vette az írását, ezért én is többet igyekeztem belelátni, mint ami valójában. Voltak benne nagyon jó ötletek, humoros jelenetek (pl. az elmegyógyintézetes részt imádtam), de például a nagy rejtély, ami a könyv 3/4-énél derül ki, az első oldalaktól kezdve tudható.
A vége pedig nagyon hatásvadász, kicsit olyan, mintha kikényszerítené az olvasóból, hogy vegye kezébe a további köteteket. Bármennyire is izgalmas és rejtélyes a történet, annyira nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, hogy érdekeljen a további sorsa, úgyhogy Ambróczy báró eseteitől én búcsút veszek.

ui.: A borító az valami gyönyörűszép!

Ernest Hemingway - Akiért a harang szól

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól. 1940. 456 oldal

"Robert Jordan, a fiatal amerikai, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságaik oldalán harcol, fontos feladatot kap: az ellenséges vonalak mögött fel kell robbantania egy hidat. Egy partizánegységhez kerül, a saját bőrén tapasztalja a polgárháború esztelen kegyetlenségét, a köztársaságiak között dúló viszályokat, az egymásra fenekedés poklát. Beleszeret Mariába, a meggyötört, megalázott lányba, már a jövőjüket tervezgetik, amikor eljön a feladat végrehajtásának ideje. A hidat sikerül felrobbantani, ám Jordan menekülés közben eltöri a lábát, kiszolgáltatott helyzetében ő marad utóvédnek. A halál előtti percekben végigfut szeme előtt egész élete, a háború, s a soha be nem teljesülő szerelem története, a fájdalmas búcsú Mariától. A megrázó regényt Hemingway a saját személyes tapasztalata alapján írta, s rá jellemző, tömör, szaggatott stílusban."

Első Hemingway könyvem és igencsak kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett a stílus, az alaptörténet, mégis nagyon lassan haladtam vele. Főleg az elején volt számomra nagyon lassú folyású, úgy éreztem, nagyon nem akar beindulni a történet. Lehet, hogy ez az 'in medias res' kezdés miatt volt, mivel nincsenek előismereteim róla, így elég nehezen rázódtam bele a spanyol polgárháború közegébe. A regény 1/3-ánál viszont már nem zavartak a hiányos történelmi, politikai ismereteim és ez Hemingway tökéletes leírásának, hangulatteremtésének köszönhető, aki sötét, komor, kegyetlen világba kalauzol. Nagyon tetszett, hogy nem egy "átlagos hadsereg" mindennapjaiba nyerhettem betekintést, hanem egy olyan "szabadcsapatéba", ahol igazán különleges egyéniségeket ismerhettem meg. Kivétel nélkül minden szereplőt megkedveltem (najó, talán Mariát pont nem) hibáikkal együtt. Elgondolkoztatott, hogy vajon ezek az egyének tudták, hogy valójában miért harcolnak? Bárhogy is van és ezek a szereplők bármilyen szörnyűségeket követtek is el, Hemingway megismertette velem az emberi oldalukat is. Például rendkívül érdekes volt, ahogy reagáltak a gyilkolás témájára vagy éppen a szereplők belső vívódását olvasni, ahogy a halál küszöbén állnak. 

A szerelmi szálat viszont elnagyoltnak és feleslegesnek éreztem. Persze ezzel tökéletesen érzékeltette azt, hogy a háborúban mennyire átértékelődnek az emberi érzelmek, kapcsolatok, de akkor is nagyon hirtelen alakult ki ez az életre szóló, hatalmas szerelem mindkét szereplő részéről. 

Összességében tetszett a regény, főleg az, hogy a háború egy pici, kiragadott eseményéről szól. 4 napról. Nem magyarázkodott, hogy hogy jutottunk el ehhez a négy naphoz és utána se mesélt tovább, hogy hogyan is lesz ezután... hisz az élet ez a négy nap előtt is zajlott és ezután is megy tovább. 

"...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

Kira Poutanen: A ​csodálatos tenger

Kira Poutanen: A ​csodálatos tenger. 2001. 172 oldal

 

"Kira ​Poutanen (1974-) író, műfordító, színésznő Ihana meri (A csodálatos tenger) című alkotása 2001-ben jelent meg Finnországban, szerzője első írói alkotásaként. Az önéletrajzi ihletésű, de fiktív naplóregény egy tizenöt éves lány vallomása anorexiájáról és a betegségből kivezető úton való elindulásáról. A művet megjelenése évében a legrangosabb finnországi ifjúsági irodalmi elismeréssel, a Finlandia Junior díjjal jutalmazták.

A csodálatos tenger két tekintetben is újdonsággal szolgálhat a magyar olvasók számára. Egyrészt célközönségét tekintve a kamaszkor és felnőttkor határán járó fiatal felnőttek számára írott, nálunk kevéssé jelen lévő prózához (young adult fiction) sorolható. Másrészt kiemelkedő színvonalú példája a kortárs finn ifjúsági irodalom azon előtérben lévő, realista jellegű irányvonalának, amely nem menedékül szolgáló álomvilágot kínál olvasói számára a valóság elől, hanem korunk társadalmát és annak problémáit tükrözi, a fiatalok tényleges életét és a nehézségeket, melyekkel szembe kell nézniük."

 

 

Sokszor olvastam/hallottam már a pocket zsebkönyvekről amikor is egy őszi szentendrei kirándulás alkalmával szembe jött velem egy pocket automata. Ekkor hosszas töprengés és nézelődés után ezt a kötetet választottam. Azt hiszem a címe miatt, a tengerhez különleges kapcsolat fűz, illetve amiatt, hogy Hosszú Katinka ajánlotta. Azt hiszem egy vizes sportokhoz kapcsolódó történetre számítottam így hirtelen. Mikor elolvastam a fülszöveget már sejtettem, hogy valószínűleg ez a regény nem nekem íródott. Azért persze hajtott a kíváncsiság, elkezdtem olvasni és nagyon nem tetszett. Nem csak hogy untam, hanem idegesített is a stílus. Oké, tény, hogy régen voltam már gimnazista (mondjuk 2000-es években pont az voltam), de nem rémlett hogy akkoriban ilyen stílusban beszéltünk volna. Az egész olyan túl egyszerűnek, bugyutának tűnt. Aztán a könyv felénél valami megváltozott. Már nem untatott, már nem idegesített, hanem beszippantott... egyre jobban féltettem és aggódtam a főszereplő lányért. 

Attól zseniális ez a regény, hogy nagyon jól lett felépítve. Az elején látunk egy 15 éves lányt, akinek látszólag semmi oka panaszra - jól teljesít az iskolában, ott vannak a barátai, a család - de ahogy haladunk előre a történetben rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik... ez a történet nem egy tinilány "nyavajgása", nagyon súlyos problémát dolgoz fel. Ezt a problémát az írónő egy középiskolába helyezte, de szerintem felnőtt korban is jelen van. És ez a folyamatos megfelelési kényszer. A szülők fenn akarják tartani a tökéletes családmodell látszatát, miközben nem is foglalkoznak a gyerekükkel; a lányok az iskolában egyfolytában egymást méricskélik; a tanárok semmi motivációt nem adnak a gyerekeknek, csak stresszelik őket a középiskolával vagy éppen az elhízással. Borzasztó belegondolni, hogy megtörténhet az, hogy egy fiatal lány 30 kg alá koplalja magát és senkinek nem tűnik fel, hogy megakadályozza... 

"Az emberek lógó fejjel és görbe vállal járkálnak az utcán. Mindenki ugyanezt a feketeséget és szürkeséget hordozza, mégsem szól senki semmit. Miért nem kiált fel valaki, hogy ez rettenetes, hogy ez megöl minket, ezt nem lehet kibírni, nem lehet kibírni."

Young adult regénynek címkézik, de én nem tinik kezébe, hanem felnőttekébe adnám. Szülők, tanárok, a rohanó világban élő felnőttek kezébe, mindenkiébe, hogy igenis figyeljünk a környezetünkbe élőkre, ne csak a társadalmi elvárásoknak akarjunk eleget tenni!

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja. 1846, 1436 oldal

 

 

"Edmond Dantés tengerészt igazságtalan vádak alapján életfogytig tartó fegyhazbüntetesre ítélik a világ legbiztonságosabbnak hitt börtönében. If varából eddig még soha senkinek nem sikerült megszöknie. A rabságban barátságot köt a rejtélyes Faria abbéval, aki tanítványáva fogadja, és egy hatalmas kincs lelőhelyének titkát is rábízza. Amikor az abbé meghal, Dantés az egyetlen lehetséges menekülési módot választja: bevarrja magát a papnak szánt halottas zsákba, melyet a mit sem sejtő fegyőrök a tengerbe vetnek. Egy közeli szigeten ér partot, majd felveszi egy csempészhajó, amely hamarosan kiköt Monte Cristo szigetén…"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2019 a komoly olvasási válság éve nálam. Nyár közepén mégis úgy éreztem, hogy nekem most Monte Cristo grófját kell olvasnom. És bár nagyon hosszú időn keresztül olvastam, nagyon tetszett! Nagyon jó volt hónapokon keresztül a gróffal együtt lenni és ürességet éreztem, amikor befejeztem a könyvet. Ezt csak a nagyon jó regényeknél érzi az olvasó! Kalandos, szövevényes, izgalmas. Minden benne van, ami egy ember életútját végigkísérheti: szerelem, boldogság, cselszövés, árulás, barátság, bosszú, vagyon, szegénység. Mindezek kifejtését Dumas talán egy kissé hosszúra engedte, azért volt benne egy-két unalmasabb rész, de a végére ezek is kellettek, hogy összeálljon a teljes történet. 

Azt írtam az elején, hogy nagyon izgalmas és kalandos a regény, de ezek mellett azért rendkívül elgondolkodtató is. Nagyon kedveltem Edmondot, ahogy a grófot is, de azért végig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megteheti-e egy ember azt, hogy saját kedve szerint játsszon más emberek sorsával? Hogy ezzel a lassú és aprólékos, jól kidolgozott bosszúhadjárattal valójában nem saját magát bűntette meg? Másrészt úgy is tudok tekinteni a történetre, mint egy mesére, melyben ha a gonosz el is éri célját, végül a jó győzedelmeskedik és mindenki megkapja a méltó büntetését. Jó is lenne hinni ebben! :)

Dumas stílusát imádom, ahogy a karaktereit is. Szerettem, hogy igazán jól megismerhettük a szereplőket, nem csak felületesen, így sokkal jobban érthetőek voltak a reakcióik is.

Jessie Burton: A babaház űrnője

Jessie Burton: A babaház űrnője. 2014. (Libri / József Attila Kör, 504 oldal)

"Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.

Amszterdam, 1686. A tizennyolc éves Petronella Oortman a városba érkezését követően elfoglalja helyét dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt oldalán. Hamarosan rá kell azonban ébrednie, hogy az élete nem pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzelte, és hogy a Brandt-ház szívfacsaró titkokat rejteget.
Miközben kétségbeesetten igyekszik eligazodni a bonyolult viszonyok között, felbukkan egy titokzatos személy, egy miniatűrkészítő, aki rejtélyes küldeményeivel mintha csak az ő sorsát igyekezne egyengetni.
Jessie Burton a női sors és a szabadságvágy örök témáit járja körül, miközben regényének lapjain megelevenednek a tizenhetedik század végi Amszterdam hétköznapjai.

Jessie Burton 1982-ben született. Első regénye, A babaház úrnője 2014-ben jelent meg, melyet Anglia legnagyobb könyvesbolthálózata, a Waterstones az év könyvévé választott. 2015-ben 31 nyelven jelenik meg a regény. A szerző jelenleg második művén dolgozik."


 2019 első olvasmánya és azt kell mondjam, hogy nagyon jó döntésnek bizonyult! Nagyon izgalmas regény, tele titkokkal, fordulatokkal. A 17. század Amszterdamjában járunk, kitűnő korrajz, végig érezhető, hogy a regény írását alapos kutatómunka előzte meg (a regény végi fogalomtár is mutatja ezt). Imádtam a könyv borítóját, ami tökéletesen illik ahhoz a komor, sötét, baljós hangulathoz, amit az egész regényt végigkíséri. Már az első oldalakon érezhető, Nella megérkezése tökéletes felütése a történetnek, ahogy áll a Brandt ház bejáratánál olyan érzésünk van, mintha a fiatal lány egy kísértetházba érkezett volna. Sejtjük, hogy itt bizony semmi sem az, aminek látszik. A titkokra szerintem jókor, mindig kellő időben derül fény, folyamatosan fenntartva az érdeklődést, én sokszor alig bírtam letenni. A karakterek nagyon jól kidolgozottak, kedvelhetőek. Nagyon jó lépés volt az írónőtől, hogy egy kissé "átlagosabb" családon belül boncolgatja az adott kor főbb társadalmi problémáit (homoszexualitás - szodómia, a más bőrszínűek elfogadása, a házasságon kívüli szexualitáshoz való hozzáállás), illetve rajtuk keresztül pillanthatunk be a korabeli Amszterdam hétköznapjai közé (kereskedelmi élet, járunk társasági összejövetelen Nellával, cukrászdában, börtönben, bíróságon, kivégzésen). Nekem nagyon tetszett ez a regény, mégsem tudom tökéletesre értékelni és nem került be a kedvenc könyveim közé. Méghozzá azért nem, mert maga a címadó, a miniatűrkészító szála teljesen felesleges a történetben. Az elején nagyon úgy tűnt, hogy ez a szál fogja a realista történetből kiemelni a regényt, elvinni kissé természetfelettibb, spirituális irányba, de ez végül nem történt meg. Ezt nem bántam, viszont így kihasználatlannak érzem a lehetőséget.
Maga a regény a fent említett történelmi vonatkozáson kívül Nella karakterfejlődéséről szól. Ennek a fejlődésnek a legfontosabb jelképe szerintem a babaház. A 18 éves Nella, aki úgy megy férjhez, hogy semmit sem tud az életről, valójában egy gyermek, aki az életet is csak 'játssza', miközben olyan dolgokkal szembesül, amelyek már bőven kimerítik a játék fogalmát....

"Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.
– S ily módon maradsz mindvégig gyerek (…)."

Kosztolányi Dezső: Esti kornél

Kosztolányi Dezső: Esti ​Kornél. 1933. 

 

  

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

 Kosztolányi Dezső regényeit nagyon szeretem (pl. A Nero, a véres költő az egyik kedvencem, de az Édes Anna is nagy favorit nálam, sőt a Pacsirta is). Emiatt nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni a könyvet, talán ezért lett végül csalódás. Az elején nagyon tetszett, alig bírtam letenni, de később már inkább untatott. A gyerekkori emlékek és a vonatút tetszett a legjobban és ezek után azt vártam, hogy valamiféle élettörténetet kapok, de végül valójában nem történt semmi, maximum néhány nagyon hétköznapi, semmitmondó esemény, amit sajnos a szeretett Kosztolányi-stílus ellenére is unalmasnak találtam. Maga a regény hiányzott nekem, mivel ez a mű novellák sorozata, ami egy kerek egészet alkot, de azért mégsem. Nehéz bármit is megfogalmaznom ezzel a történettel kapcsolatban, mert nekem a főszereplő sem lett szimpatikus, a történet is untatott. 

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Szerb Antal: Utas és holdvilág. 1937 (Helikon Kiadó, 299 oldal)

"Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

Szerb Antal Utas és Holdvilága picit nekem olyan, mint Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című műve. Elvarázsolt a hangulata, nagyon tetszett a fogalmazásmód, de a téma még nem áll igazán közel hozzám, még mindenképpen érnem, idősödnöm, tapasztalnom kell hozzá. Úgy érzem nem értettem teljesen vagy inkább nem értettem rendesen. De üzent számomra a regény, főleg arra vonatkozóan, hogy milyen nehéz az a pont az életünkben, amikor ráébredünk arra, hogy felnőttünk és már nem kapaszkodhatunk a múltba, hogy már nem élhetünk a múltban. 

„A tisztánlátás perce volt ez, amikor az ember megérti egész életét.”

Ilyenkor a legjobb lenne elmenekülni a világ elől, hátra hagyni mindent és mindenkit, csak sodródni az élettel. Meg tudtam érteni Mihályt, az Ő helyében azt hiszem én is az Olaszországi körutazást választottam volna. Nincs tökéletesebb hely Olaszországnál, ha önmagunkat szeretnénk megtalálni vagy az utat az élethez. Belefeledkezni az utazásba, a művészetbe, a történelembe. Nem csak Mihály képes arra, hogy egy nagy lépést tegyen az életéért, valójában az összes szereplő ezt teszi. Mert valójában mindannyian ezt tesszük. Hajszolunk, keresünk valamit… aztán végül megtaláljuk vagy mégsem, a konklúzió megkérdőjelezhetetlen: 

„Életben kell maradni. Élni fog Ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”

 Mindenképpen újraolvasós.

 

Erich Kästner A ​két Lotti

Erich Kästner: A ​két Lotti. 1949 (Móra, Budapest, 1999 128 oldal)

"Melyik gyerek nem gondolt még arra, mennyire jó lenne egy ikertestvér, aki úgy hasonlítana rá, hogy még az édesanyjuk sem tudná megkülönböztetni őket? Nos, Kästner regényében két ilyen kislányról van szó. Ráadásul még nem is ismerik egymást, mert szüleik régóta elváltan élnek, s egyik az apjánál, másik az anyjánál nevelkedik. Az ikrek egy gyermeknyaralóban találkoznak, és rájönnek, hogy testvérek. Hasonlóságuk sok mulatságos bonyodalmat okoz, de a két kislány komolyabb dolgot tervez: ki akarják békíteni az elvált szülőket, s ezért szerepet cserélnek. Hogyan viselkedik mindegyik a megváltozott élethelyzetében, és miképp sikerül tervük végrehajtása – erről szól A két Lotti könnyes-vidám története."


A Két Lotti életem egyik meghatározó olvasmányélménye, ugyanis ez volt talán az első regény, mit önállóan olvastam és egyben az első kötelező olvasmányom is. Így felnőtt fejjel újra olvasva rájöttem, hogy maga a történet az, amit nagyon szerettem, (az Apád, anyád, idejöjjön! a mai napig egyik kedvenc filmem), mert maga a regény végtelenül egyszerű.. oké, oké, gyerekeknek íródott és egy meséről van szó, de valahogy nem tudtam igazán beleélni magam, nem szórakoztatott és ennek szerintem a fogalmazásmódja volt az oka. Belegondoltam abba, hogy annak ellenére, hogy egy gyerekkönyvről van szó, az alaptörténet egyáltalán nem vidám: különválasztani két testvérpárt, az egyik az enyém, a másik a tiéd alapon. Lehet azért érintett most érzékenyebben a történet, mert én is elvált szülők gyermeke vagyok és szinte sosem ismertem apámat. Gyerekként még én is csak a naivitást, a mesét, az álmokat láttam ebben a történetben, azt, hogy minden lehetséges. Viszont annyira egyszerűen és tényszerűen és hirtelen történnek ebben a regényben az események, hogy hiteltelenné vált számomra meseként is. A filmadaptáció nekem sokkal kidogozottabbnak tűnik és sokkal kedvelhetőbbek a szereplők is, az egész olyan bájos és kedves, nem indít el bennem „komor gondolatokat”, míg a könyv igen.

Összességében mégis azt gondolom, hogy érdemes ezt elolvasni mondjuk olyan 8-9 éves kislányként, mert számomra is meghatározó olvasmányélménye lett akkoriban és magát a történetet a mai napig nagyon kedvelem, de Erich Kastner stílusával nem sikerült azonosulni. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon csak ez a regénye nem tetszett-e (mert mondjuk már 1000 formában való feldolgozását láttam) vagy egyszerűen Kastner nem nekem ír...

 

Fredrik Backman Az ​ember, akit Ovénak hívnak

Fredrik Backman: Az ​ember, akit Ovénak hívnak. 2012 (Animus Kiadó, 335 oldal) 

"Ove ​59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban."

Fredrik Backman-től eddig az Itt járt Britt-Marie-t olvastam és bár tetszett, nem értettem teljesen az író körüli felhajtást. Aztán sokaktól hallottam, hogy valójában Az ember, akit Ovénak hívnak a legjobb regénye, így nekiláttam az olvasásnak. És nem tetszett. Unalmasnak találtam, nem tudtam azonosulni a mogorva idős emberrel... aztán úgy a könyv egyharmadánál azon kaptam magam, hogy csak olvasom, olvasom, nagyon nem akaródzik letenni és szinte végig mosolygok hol a vicces jeleneteken, hol a meghatottságtól.

Talán előítéletekkel álltam hozzá Ove karakteréhez, mert csak a mogorva, rosszindulatú embert láttam, de aztán megismerve az élettörténetét rájöttem, hogy sokkal-sokkal gazdagabb lenne a világ, ha több Ove morgolódna köztünk. Hiszen Ove becsületes (visszaadja a talált pénztárcát), bátor, kiáll magáért (szembeszáll a munkatársaival, apja halála után becsületesen dolgozik), önfeláldozó (másokat ment, miközben a saját háza leég), romantikus (hónapokon át felszáll a vonatra abban a reményben, hogy újra találkozik szíve hölgyével). És igaz barát, akinek hatalmas szíve van. A lakónegyed lakói pontosan ilyennek látják Őt, főleg Parvaneh, aki üde színfoltja volt a történetnek! Imádtam a karakterét és az Oveval kötött barátságát.

Csodálatos történet egy közösség formálódásáról, aminek középpontjában a kényszernyugdíjba küldött Ove áll. Ove megváltoztatja a lakóközösség életét, míg a lakóközösség megváltoztatja Ove életét. Mindezt úgy, hogy valójában semmit sem tesznek, csak önmagukat adják.

Összességében nagyon kedves, humoros, megható történet, az utolsó 30 oldalt már nem is nagyon láttam a könnyeim mögül. Aztán megnéztem a filmet is, ami szintén nagyon tetszett és mivel már ismertem a történetet, nem csak a végén eredtek el a könnyeim, hanem körülbelül az egész film alatt, hol a nevetéstől, hol a keserédes szomorúságtól vagy meghatottságtól itattam az egereket....  szóval le a kalappal a '81-es születésű svéd úriember előtt, hogy ilyen egyszerűségében zseniálisat tudott alkotni!

Patrick Süskind: Sommer úr története

Patrick Süskind: Sommer úr története. 1991 (Partvonal, 135 oldal)

 "A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a „Summer”-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: „Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz.” Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)"

Süskind számomra a Parfümmel vált ismertté, akkor valami nagyon zseniálisat sikerült alkotnia. Aztán olvastam tőle A galambot, ami szintén nagyon tetszett, de míg ez a kettő feszült, inkább negatív hangulatú regény, a Sommer úr története teljesen más. Sokkal kedvesebb és bájosabb az egész - erre rásegítenek a meseszerű, gyönyörű illusztrációk - , bár maga a kisregény rövidsége ellenére is nagyon sokat mond és végig ott van benne a dráma és a szomorúság. 

Süskind egy kisiskolás fiú történetét meséli el nekünk, a gyerekkor és a felnőtté válás összes bájával és  nehézségével együtt. Nevetünk, játsszunk, fára mászunk, eleget teszünk kötelességeinknek, megismerjük az első szerelem szépségét és bánatát.

"(...) nem volt ez félelem se, semmitől. Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség."

Felnőni talán kiábrándító, de mégis fontos pont az életünkben és a történetben szereplő kisfiúnak ott volt Sommer úr, aki végigrohant és ott volt élete fontos állomásain, miközben sem Ő, sem Sommer úr nem sejtette, hogy mennyire fontos szerepet játszanak egymás életében. 

Nekem nagyon tetszett ez a kis szösszenet Süskind tollából, mert humoros, szépen van megírva, ugyanakkor szomorú, mégis annyira valóságos.

Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco: Selyem. 1996 (Helikon, Budapest, 2015, 104 oldal)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra." 

"....megismerték a világot, s a gyerekek fölfedezték, mi is az a csoda. Halkan mesélt, elnézett valahová, s olyan dolgokat látott, melyeket mások nem láttak." 

Alessandro Baricco tavaly a Tengeróceánnal már ellopta a szívemet.  Ezért is, és gyönyörű borító miatt is vettem meg ezt a könyvet. A Selyem pontosan olyan, mint a borítója: gyönyörű, lágy és könnyed, elegáns. Lassú folyású történet, rövid, tömör mondatok és fejezetek sorozata. Rendkívüli egyszerűség és minimalista stílus jellemzi, de Baricco úgy ír, hogy lélegzetvisszafojtva és dobogó szívvel olvasom és nem számít már a külvilág, mert utazni visz, az emberi érzelmek világába. Talán erre mondják azt, hogy "simogatja az ember lelkét".

"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Azt hiszem nekem Alessandro Baricco az olasz Gabriel García Marquez. Eddig meg voltam győződve arról, hogy Marquez írta a világ legromantikusabb és legcsodálatosabb történeteit, de ma már úgy gondolom, hogy Marquez és Baricco írta a világ legromantikusabb és legvarázslatosabb regényeit. A Selyem az igaz szerelemről, romantikáról, szenvedélyről és erotikáról szól. Nem beszél mellé, nem nyálas és nem giccses, hanem egyszerűen és csodaszép, költői életképek segítségével ábrázolja a vágyódást, a megérkezést, a szeretetet, a szerelmet, a szomjúságot, az érzékiséget, a titkokat, a szomorúságot, a csalódottságot, - mindazt, amit mi, Olvasók is valaha megéltünk, megélünk vagy meg fogunk élni.

„- Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő.”

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb. 2015 (Animus, Budapest, 88 oldal)

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."



 Nekem ez a kisregény nem tetszett. Britt Marie-t és Ove-t nagyon szerettem, de ezt a történetet nem. Nagypapámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, aki egy hosszú betegeskedés után úgy ment el, hogy nem hogy elbúcsúzni nem tudtunk egymástól, hanem az utolsó 1-2 évben nem is igazán ismertük egymást. Nagyapó emlékei „gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarogtak agyának egyre fáradó tekervényeiben.” Szóval azt nem lehet mondani, hogy nem ismerem a szituációt és emiatt nem tudom átérezni, hogy mi is történik valójában ebben a könyvben. Szerintem pont ezért nem tetszett. Mert Fredrik Backman sztorija csöpög, nagyon szirupos. És az életben ez nem egy ilyen sztori. Vagyis lehet az író számára ilyen. Ő maga ezt írja az olvasóknak szánt bevezetőjében: „Őszintén szólva nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák. Hanem azért, mert rendszerezni szerettem volna a gondolataimat, és az a típus vagyok, aki csak úgy érti meg, ha leírva látja őket.”” Igen, megértem, én is például ugyanezért írom ezt az 'értékelést'. Csak az a baj Backman írásával, hogy ez a 96 oldal újrahalmozott közhelyek gyűjteménye. Nagyon érzelgős, nagyon természetellenes, de meseként sem értelmezhető. Látom, hogy sokan szeretik és remélem, hogy az író és sok-sok olvasó megnyugvást talál ebben a kis könyvben, de én inkább úgy teszek, mintha ez nem lenne a Backman életmű része, különben nem nagyon olvasnék tőle a továbbiakban.

Sylvia Plath Az ​üvegbura

Sylvia Plath: Az ​üvegbura. 1963 (Európa, Budapest, 2002, 288 oldal) 

 

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén."

Talán ez az az idézet, ami tökéletesen leírja a regénybeli történéseket. Bizonyára mindannyian éreztünk már ilyet, hogy csak történnek velünk a dolgok, akár a jó dolgok, de valójában nem tudunk örülni neki igazán, csak csendes, kívülálló személyekként érzékeljük a külvilágot. A regény főszereplője, Esther története pont itt kezdődik. Boldognak "kellett" volna lennie, ehelyett egy üvegbúra alá került, amiből valószínűleg sosem fog tudni kiszabadulni. Olvastam már egy hasonlót, a Veronika meg akar halni-t, de az a regény valahogy sokkal pozitívabb volt és picit ráébresztett arra, hogy miért érdemes élni, míg az Üvegbura nagyon nyomasztó.  Elgondolkodtató, hogy mi vezetett ide? Ijesztő, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó és az, hogy ismerjük a hátteret  (az írónő megjelenése évében öngyilkos lett) minden reményt elvesz az olvasótól. 

Az egész regény tárgyilagos, száraz, semleges és érzelemmentes. Ennek ellenére mégis láttam benne az érzelmeket és pontosan átéreztem, hogy mit is akar mondani az írónő. Ezenkívül nagyon érdekes korrajz is, egyrészt a nők, másrészt a pszichiátriai betegek helyzetéről. Akkoriban nem tudtak sokat a depresszióról, talán nem is kezelték úgy, ahogyan azt kellett volna. Engem elborzasztott némely pszichiáter közömbössége, a elekrosokkterápia és úgy érzem, hogy ez a lány nem kapta meg a kellő segítséget. Mivel csak egy oldalról ismerjük a történetet, valójában sosem tudjuk meg, hogy ez valóban így volt-e és hogy mennyire múlott saját magán a gyógyulása. 

Talán ezt a regényt csak tudja igazán átérezni / megérteni, aki már találkozott a depresszió enyhébb-súlyosabb formájával, de ettől függetlenül mindenkinek érdemes elolvasnia. Fontos lenne, hogy az ilyen típusú betegségekkel szemben toleránsabbak legyenek az emberek, mert ami kívülről szimpla "hisztériának" tűnik, az belülről nagyon komoly, akár végzetes lehet.

 

Hiraide Takasi: A ​macskavendég

Hiraide Takasi: A ​macskavendég. 2001 (Európa, Budapest, 2017, 168 oldal)

"Egy ​házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami…

Igazi kis gyöngyszemet tart kezében az Olvasó, kivételes szépségű, metaforákban gazdag történetet, amely bepillantást enged a japán lélek különös világába és a sajátos japán gondolkodásmódba. Hiraide Takasi megbecsült költő hazájában. Regénye, amely több országban bestseller lett, lírai hangulatú képekben arról mesél, milyen megfoghatatlanok az élet rejtélyei, csak távolról csodálhatja őket az ember, ahogy a macskavendéget a házaspár, akiket örökbe fogadott."


Egyedi, igazi kis gyöngyszem ez a kisregény. Más kultúra, más mentalitás jellemzi, egyáltalán nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a hangulatán. Hétköznapi, apró események és természeti leírások láncolata, melyet összekapcsol a természet és az állatok, sőt az emberek iránti tisztelet és szeretet.

Valószínűleg sokféleképpen értelmezhető a regény, hogy miért pont egy macska az, ami elhozza a változást és mást jelent a japánoknak vagy éppen nekünk. Valamiért azonban bestseller lett ez a könyv és szerintem ennek az az oka, hogy macskák mindig is szélsőséges érzelmeket tudtak kiváltani az emberekből. A regénybeli író is azt mondta, hogy tulajdonképpen sosem szerette a macskákat, de aztán ráébredt, hogy valójában nem a macskákat nem szereti, hanem azt, amit az emberekből képesek kiváltani. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori Egyiptomban Istenként tisztelték őket! És valóban, mind a mai napig van valami felsőbbrendű a macskák személyiségében, így tökéletes választás volt egy kismacskát választani ennek a regénynek a főszereplőjének. Megismerjük, hogy milyen az élet egy házikedvenccel, hogyan képes arra, hogy közelebb hozza hozzánk a természetet és az embereket és tesz minket nyitottabbá arra, hogy változtassunk, elengedjünk és elfogadjunk.

Lassú folyású, keserédes történet, mely néhol megmosolyogtat, de sajátos, szomorkás mosoly ez. Szép történet, megható és megindító, gyönyörű szépirodalmi mondatok és történetvezetés, de - talán a kulturális különbség miatt - nem tudtam vele teljesen azonosulni.