Felix Salten: Bambi

Felix Salten: Bambi. 1923. (Móra könyvkiadó, 1994, 146 oldal)

"Bambi a rengeteg legmélyén, mogyorócserjék, som- és kökénybokrok, magas juhar- meg bükkfák védte zugban született. A kis őz botladozó lábakkal indult el az erdő úttalan útjain, és mind távolabb merészkedett. Bambival együtt tanul meg az olvasó önfeledten játszani és száguldani, élvezni a szabadságot. De megtanulunk félni is és keserűen tudomásul venni minden élet halandóságát. Salten költői prózája egyszerre szól gyermekekhez és felnőttekhez – mindannyiunk okulására és gyönyörűségére."

Nekem gyerekkorban kimaradt a Bambi történet. Nem volt kötelező olvasmány az iskolában és bár nagy Disney fan vagyok, a rajzfilmváltozatot sem láttam belőle. A könyv ott volt a mesekönyveim között, most már úgy éreztem, hogy ideje bepótolni ebbéli hiányosságomat. Őszinte leszek: nem bántam volna, ha kimarad. Egyáltalán nem gyerekkönyv, nem egy cuki, aranyos őzike felcseperedéséről szól. Nagyon depresszív a hangulata, én még olvasás után is napokig a hatása alatt voltam, teljesen lehangolt. 

Kezdjük ott, hogy az állat szereplők emberi tulajdonságokkal lettek felruházva, miközben állatok maradtak. A legtöbb állatmesében az állatok beszélnek, jönnek-mennek, élik a kis világukat és bár ezek emberi tulajdonságok, valahogy meg van az egyensúly az emberlét és állatlét között. A Bambiban állatszemszögből olvashatjuk a történetet, mégis nagyon erősen érződik az emberi nézőpont. Nagyon szépek a tájleírások, a természet leírása, de végig úgy éreztem, hogy az író a saját véleményét, látásmódját, kívülről bújtatja bele az erdőbe. És mindezt nagyon tragikus módon teszi. Értem én és támogatom, hogy a gyerekekkel minél korábban meg kell ismertetni az elmúlást, a halált, mert ez is az élet része, de ezt nem ilyen brutális módon kell tenni. Emiatt gyerek kezébe semmiképp sem adnám. Arról nem is beszélve, hogy voltak benne kifejezetten horrorisztikus részek, Bambi a születésétől kezdve csak a magánnyal, erőszakkal, félelemmel és halállal ismerkedik meg egész élete során. 

A Disney féle változat aranyosabbra sikerült, kevésbé depresszív és lehangoló, de picit unalmas. Gyerekek szerintem képesek élvezni, bemutatja az erdei életet, kicsit természetfilm feelingje is van, az ábrázolások aranyosak, vannak benne kimondottan kedves jelenetek (a könyvben egy sincs) és a képi világa nagyon szép.

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán: Beszterce ​ostroma: Egy különc ember története. 1895. (Madách, Pozsony, 234 oldal) 

 "A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az „őrülteknek” kijáró elnéző szeretet hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer: a tiszta lovagi eszmények anakronisztikusak ugyan, de sok vonatkozásban értékesebbek a jelennél. Pongrácz gróf a mi századunk különceinek egyik előfutára."

Gimnáziumban, kötelező olvasmányként is szerettem, bár akkor be nem vallottam volna, hogy tetszik! Most ennyi évvel később újraolvasva már büszkén bevallom, hogy bizony egy nagyon szórakoztató regény a Beszterce ostroma. Bár ehhez szükség van ahhoz, hogy túllendüljünk az első fejezeten, ami picit vontatottra sikerült illetve megszokjuk a régies nyelvezetet, hogy sok szót csak lábjegyzetek segítségével értünk. Mikszáth szerintem csodaszépen fogalmaz, a stílusa remek, ahogy anekdotázva meséli el nekünk ennek a különc embernek, Pongrácz István grófnak a történetét.

A regény szerkezete nagyon tetszett, ahogy a látszólag egymástól elkülönülő események szépen egymásba fonódnak. Ezt már a Szent Péter esernyőjében is szerettem, de míg ott kicsit úgy éreztem, hogy későn találkoznak a történetek, úgy a Beszterce ostromában pont jókor történt minden. Egyébként a címe az valami zseniális, a regény elolvasása után teljesen más megvilágításba helyeződik. Kap valami groteszk jelentést. Ha már groteszk, a legtöbb ilyen elemet főhősünk szállítja. A rossz századba született "középkori várúr" az elején sok mosolyt csalogató jelenetet szolgáltat, de a vége felé azért már komolyabbá válik a történet. Lehet bolondnak nevezni az "öreget", de kitűnik, hogy valójában ebben pénzsóvár és önző környezetben neki van a legnagyobb és legtisztább szíve. És küzdd az elveiért, sosem adja fel. Ha kell egy egész várossal szembe megy. A többiek leginkább csak keretet adnak a gróf történetének, kiemelik, tényeket vázol fel, hogy eldönthessük a kérdést:

"Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak efelett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyújtja, mint a többiek. »Én nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahová akarok.«"

Gabriel García Márquez: A ​pátriárka alkonya

Gabriel García Márquez: A ​pátriárka alkonya. 1975 (Magvető, Budapest, 2003 242 oldal)

"Tudom, ​mi adta az ötletet, hogy egyszer megírom egy diktátor történetét.
Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában.
Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott.
Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul.
Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint „egy tündöklő szombat”. " (Gabriel García Márquez) 

Márquez a(z egyik) kedvenc íróm, a regényeinek igencsak sajátos hangulata van, egy olyan légkör jellemzi, amit csakis az Ő regényeiben találok meg. Ez ebben a könyvben is benne volt: a fülledt Dél-Amerika, a varázslatos természetesség, a gyönyörű gondolatok, de mégis nagyon-nagyon más volt, mint az eddig olvasott (Márquez) regények. Mégis úgy érzem, egyedül Ő képes megteremteni azt, hogy szinte egyetlen hatalmas körmondatban mesélje el a Pátriárka történetét. A történetet, ami nem hagyott nyugodni egy percre sem, már-már levegőt venni is elfelejtettem, ráadásul letenni a könyvet majdhogynem fizikai fájdalmat okozott a mondatvégi írásjelek hiánya miatt. 

Tetszett a regény, annak ellenére, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mindent értettem, illetve őszintén szólva nem sok maradt meg a történetből. Viszont azt gondolom, hogy nem is ez a lényeg, hogy mi történt vagy ki is volt valójában a Pátriárka, hanem az, ami a hosszú körmondatok közepette váltakozott nézőpontok, az időbeli ugrándozások és a párbeszéd foszlányok mögött van. 

Nekem valahogy többször Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regénye jutott eszembe. Nagyon különbözőek, mégis nagyon hasonlóak, mert mindketten - bár máshogy, de tökéletesen ábrázolják a zsarnoki hatalmat: nem egészséges anyai kapcsolat, félelemből eredő tisztelet, magány, gyilkosság, leszámolás, erőszak és végül hanyatlás.

"...bizony nehéz volt hinni, hogy mindössze ennyi marad volna meg abból a férfiból, akinek olyan mérhetetlen volt a hatalma, hogy egyszer, amikor megkérdezte, hány óra van, azt felelték, ahányat parancsol, tábornok úr, és igazuk volt, mert nemcsak a napszakokat igazította az ügyeihez, de még a pirosbetűs ünnepeket is saját tervei szerint helyeztette át, hogy búcsúról búcsúra bejárhassa az egész országot a mezítlábas, indián árnnyal, a kiöltözött szenátorokkal és a kosaraikban pihenő, pompás harci kakasokkal, ő maga kiáltotta ki a fogadásokat, fergeteges hahotája megrengette az egész arénát, mert valamennyien kötelességünknek éreztük, hogy vele nevessünk..."

Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok

Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok. 1965. (Európa, Budapest, 2014, 90 oldal)

 

"… ​Hrabal a sínekhez vezette a bizottságot. Miután – hogy be ne piszkolja egyenruháját – a földre terített egy zsebkendőt, letérdelt a vágány mellé, és fülét a sínre szorítva így szólt: 'A 804-es számú vonat most haladt Kamenné Zbozin." „Ezt hol tanulta?” – álmélkodott a vizsgabiztos… Így kezdődött Bohumil Hrabal forgalmista-karrierje, amelynek élményeit Jiri Menzel Oscar-díjas filmjének köszönhetően egy csapásra világhírűvé lett kisregényében, a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban dolgozta fel.

A mű a második világháború utolsó napjaiban, egy cseh kisváros vasútállomásán játszódik. A történet hőse Milos, az ifjú forgalmista, akit sikertelen öngyilkossága után (az ereit vágta fel, merthogy nem sikerült férfivá válnia szerelmével a kis kalauzlánnyal) kiengednek a kórházból, és újra szolgálatra jelentkezik az állomáson, ahol különös társaság verődött össze. Először is itt van Hubicka forgalmista úr, a nagy szoknyavadász és bohém életművész, aki egy unalmas szolgálati éjjelen az összes fellelhető hivatalos bélyegzőt rányomja a távírász kisasszony pucér ülepére, amiből is éktelen skandalum kerekedik. A botrány legfőbb kárvallottja természetesen nem Hubicka forgalmista, hanem az állomásfőnök úr, a megszállott galambtenyésztő, aki csak ezekért az apró szárnyas jószágokért él-hal. Galamblelkűnek nem mondható neje, az esténként az irodában horgolgató főnökné asszony viszont nemes természetességgel nyisszantja el nyulak-baromfiak nyakát. Ebbe a kisszerű, ám a háborús körülmények között mégis idillinek tetsző világba robog bele egy szigorúan ellenőrzött vonat, egy lőszerszállító katonai szerelvény, amelyet Hubicka forgalmista úr szíve szerint felrobbantana. A hősi feladatra az immár férfivá érett Milos vállalkozik…
Hrabl játékosan, humorral-iróniával fűszerezve írta meg az alaptónusában tragikus és végkicsengésében felemelőtörténetet, hogy ezáltal még szembeszökőbb legyen a náci megszállás, a második világháború komor valósága. „Mennyiben lehet egymás mellé állítani két motívumot…”, töpreng Hrabal saját kisregényén. „A nevetségesség, az obszcén a tragikus esemény tőszomszédságában, mely utóbb fölött ott magasodik a fő motívum: az ellenséggel vívott harc.”
Hrabalnak ezúttal is sikerült bravúrosan megoldania a feladatot: remekművet irt."


Ennek a cseh kisregénynek van egy igazán egyedi, groteszkül bájos hangulata. Valahogy annyira egyszerű, már-már butácska a hangneme, miközben végig igazán komoly dolgok állnak a háttérben és végig körbelengi a történetet a tragédia. Ettől lett zseniális ez a mű.

Szórakoztat, megmosolyogtat, megnevetettet, hogy aztán a végén adjon egy hatalmas pofont.  Úgy tűnik, hogy a cseh kisváros vasútállomásán békésen zajlik az élet, az itt dolgozók egytől-egyig igazi egyéniségek, mindannyian a maguk dolgával vannak elfoglalva annak ellenére, hogy a II. világháború korszakában járunk. A szereplők egyéni történetein keresztül jutunk el a végkifejletig: szerelem, dráma, karrier, erotika, botrány, felnőtté válás na és persze szigorúan ellenőrzött vonatokon keresztül jutunk el a fő mondanivalóig: 

"– Kellett nektek az egész világgal háborúzni?"

Megnéztem a Jiří Menzel által rendezett Oscar-díjas filmet, ha már annyi jót hallottam róla. Sokak szerint jobb, mint maga a kisregény. Tény, hogy egy nagyon jó adaptációról van szó, nekem mégsem adott annyit, mint a regény. Jól hozták a szerepet a színészek, jó szemszögből lett megragadva a történet, végig jól szórakoztam, de a katarzis elmaradt.

Virginia Macgregor: Milo ​szerint a világ

Virginia Macgregor: Milo ​szerint a világ. 2014 (Athenaeum, Budapest, 2015, 392 oldal)

"A kilencéves Milo Moonnak retinitis pigmentosája van: a szeme egyre romlik, idővel meg is fog vakulni. Egyelőre még egy kulcslyuknyi résen át elég jól látja a világot, olyannyira, hogy sokkal több mindent vesz észre, mint mások. Amikor Milo imádott Nagyiját idősek otthonába kell adni, a kisfiú hamar rájön, hogy sötét dolgok történnek a Nefelejcs nevű intézményben. A felnőttek eleinte nem hisznek neki – az illegálisan Angliába menekült, fiatal szír szakács, Tripi kivételével. Másik lelki támasza Hamlet, a házimalac. Milo belevág, hogy leleplezze az otthont igazgató Thornhill nővért…
A kiskamasz Milo önként vállalt küldetése éppen egy nehéz időszakra esik: apja új családot alapít, kilép Milo életéből; anyja depressziós lesz; az iskolában kudarcok és megaláztatások érik, így a gondok fojtogatóvá válnak. Lassacskán azonban – ahogy Milo kezdi elveszteni a szeme világát – feldereng a fény az alagút mélyén…"

A kilencéves Milo Moon szerint a világ nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A legutóbbi karácsonykor ugyanis minden elromlott. Nem csak  a szeme világát veszíti el, hanem a családját is. Apját, aki messzire költözött és új családot alapított, anyját, aki ezt nem tudta feldolgozni és depresszióba menekült és ha még ez nem lenne elég, az utolsó láncszemet, a nagyiját is elveszteni kényszerül, mikor anyja úgy dönt, hogy túl nagy terhet jelent számukra az idős nő ápolása, ezért idősek otthonába költözteti. Ráadásul egy idegen foglalja el a nagyi szobáját! 

Ez az alapszituáció a regényben, nagyon sokrétű és egy nagyon fontos témát vet fel. A naiv gyermek Milo szerint a világ akkor kerek, ha az idősek a családjuk körében lehetnek, Ő is nagyon ügyesen tudott gondoskodni nagyiról eddig is. Viszont ez nem ennyire egyszerű. Sajnos saját tapasztalat, hogy nagyon könnyen el tud jönni az a pont, amikor már minden igyekezetünk ellenére sem tudunk gondoskodni idős rokonainkról és egyáltalán nem rossz szándék vezérel, amikor úgy döntünk, hogy szakszerű gondoskodásra bízzuk őket. Emiatt bár Anya karaktere cseppet sem volt szimpatikus, a döntése miatt nem tudom elítélni. Nagyon tetszett a regényben, hogy a történetet nem csak a kisfiú, hanem Anya és Nagyi szemszögéből is olvashatjuk, sőt, hogy ne csak "elfogultan" lássuk a történetet, egy kívülálló, Tripi által is bepillantást nyerünk a történésekbe. Sőt az Ő személyével az írónő még egy komoly és merész témához nyúl, mégpedig a menekültek kérdéséhez. Viszont nagyon szépen oldja meg, mert Tripi karakterével nem üzen semmit, egyszerűen bemutatja, hogy Tripi szerint milyen a világ, honnan jött és hova tart. Az úton pedig segítséget nyújt Milonak. A kisfiúnak, aki szembetegsége ellenére többet lát a világból, mint bármelyikünk. Azt hiszem igaz, amit Antoine de Saint-Exupéry már jóval ezelőtt megfogalmazott..."jól csak a szívével lát az ember". Milo csupaszív kisfiú, aki nem riad meg semmitől és képes kiállni az igazáért, küzdeni még akkor is, ha a felnőttek nem hisznek neki, akit a szeretet hajt előre annak érdekében, hogy a világ a helyes útra terelődjön és az idősek méltó bánásmódban részesüljenek az otthonban. 

Komoly témákat felvető regény, mégsem tud igazán komoly lenni. Ahogy a rózsaszín borító is sugallja, ez inkább egy meseszerű történet, végig könnyed, olvasmányos a stílusa és bár a könyv feléig nagyon úgy tűnt, hogy ez akár egy igaz történet is lehet, a vége viszont ilyen formában (sajnos) csak egy kilencéves csupaszív kisfiú világában létezhet. Fura volt ez a kettősség, ennek ellenére érdemes elolvasni, egy nagyon aranyos, bájos regényről van szó, ami minden apró hibája ellenére nagyon is szerethető, az igazi erőssége nem is a történetben, hanem sokkal inkább a karakterekben rejlik. (Cloudsot imádtam! :D)

2017 könyvekben és filmekben

Elolvasott könyvek száma: 23 (nagyon kevés, a cél 55 db volt!), melyből 5 újraolvasás volt.

Műfaj szerint: 22 regény
                        1 dokumentumregény

Nemzetiség szerint: 6 magyar,
                                 17 külföldi szerző műve.
23 könyv 22 különböző írótól, Joanne Harris volt az egyetlen, akinek két művét is elolvastam.
Legtöbbet amerikai szerzőművét olvastam (ahogyan tavaly is!), összesen 7-et. Ezenkívül:
3 angol, 1 osztrák, 1 kolumbiai, 1 ír, 1 olasz, 1 török és 1 cseh szerzőtől olvastam.


ÚJ ÉLMÉNYEK

Idén megismert szerzők:

Emma Donoghue, Fannie Flagg, Homonnay Gergely, Arthur Golden, F. Scott Fitzgerald, Böszörményi Gyula, Galgóczi Dóra, Alessandro Baricco, Nick Hornby, Grady Hendrix, Tommy Wallach, Elif Shafak, Szélesi Sándor, Bohumil Hrabal, Virginia MacGregor

(A vastaggal szedett szerzőktől szeretnék még olvasni a későbbiekben). 

Mivel elég karcsú az elolvasott könyveim listája, nem top5, hanem top3 listát állítottam össze, szóval 

A LEGJOBB KÖNYVEK AMIKET 2017-ben olvastam TOP3 LISTA 

3. Tommy Wallach: Kösz, hogy...
Tommy Wallach szuperül ír, nagyon egyedi, gördülékeny a stílusa, tele van humorral, végig leköti az olvasó figyelmét. Rendkívül szórakoztató annak ellenére, hogy nem egy vidám sztoriról van szó, hanem leginkább az életről, ami valóban – nem valami cukormázas dolog. Parker a maga 17 évével már pontosan nagyon jól tudja ezt. Bővebben

2. Alessandro Baricco: Tengeróceán 

Azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor találtam rá erre a könyvre. Kb. másfél héttel azelőtt, hogy életemben először látni készültem a tengert. Ott olvastam a tengerparton Alessandro Baricco gyönyörű ódáját, hallgattam a tenger zúgását, néztem a hullámzását és a csillogását, a végtelen kékséget és minden egyes mondatnál egyre szerelmesebb lettem. A Tengeróceánba. Bővebben

1. Szabó Magda: Abigél
Szabó Magda csodálatosan ír, ez nem kérdés. Megelevenedik a kor, a szereplők, a helyszín, úgy érzem, hogy a történetnek nem olvasója, hanem szereplője vagyok. A történetnek, ami egy sötét korba helyezett leányregény és ami már több, mint negyven éve íródott, mégis aktuális. Mert amiről szól, a szeretet, a barátság, a felnőtté válás, az ármány, az árulás, a csalódás mind az élet része – szülessünk bármelyik korba is. Bővebben. 

LEGNAGYOBB KÖNYVES CSALÓDÁS 2017-ben: 
Grady Hendrix: Horrorstör

Sok jót olvastam a regényről, ráadásul a külső kivitelezése, hogy egy IKEA katalógusra hasonlít nagyon egyedi és tetszetős, de maga a történet annyira szürreális és semmilyen volt. Bővebben.


TERVEK 2018

Az idei évből kiindulva cél 30 könyv elolvasása. Molyon a várólistám 137 db könyvből áll, 2017 januárjában 136-ról indultam. Szeretném 100 alá csökkenteni ezt a listát, akár úgy is, hogy szelektálom, bár biztos vagyok benne, hogy minden könyv jó okkal került fel rá, szóval csak olvasás útján szabadna lekerülnie onnan.Továbbra is szeretnék minél többet olvasni az 1001 könyv listáról, tavaly 38-ról indultam, ma 43-nél tartok. Mondjuk jó lenne 55-60-ra elérni év végére.

Szélesi Sándor: Kincsem

Szélesi Sándor: Kincsem. (Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017, 470 oldal)

 "A ​csodakanca igaz története!
Egy furcsa szerelem és egy legyőzhetetlen ló… A sors vagy talán maga a végzet rendezte úgy, hogy 1874 tavaszán egy tápiószentmártoni istállóban, Blaskovich Ernő birtokán megszülethetett egy sárga csikó. Ez a csikó annyira darabos mozgásúnak tűnt, hogy amikor a következő tavaszon vevők érkeztek a birtokra, a többi egyéves lovat elvitték magukkal, ezt az egyet azonban ott hagyták. Mindeközben – ismét csak a sors különleges játékossága folytán – Blaskovich Ernő megpillantott egy kék szemű leányt a Nemzeti színpadán, és lehetetlen dolog történt: a nyugodt életet élő, dolgos természetű és kiszámítható férfi szerelmes lett. A több mint húsz év korkülönbség még talán legyőzhető lett volna, de a leány – Szabó Karolina – egy fejjel magasabb volt Ernőnél, ez pedig különös helyzeteket eredményezett a korabeli társasági eseményeken. Nem könnyű szeretni és nem könnyű Európában lovat futtatni sem. Blaskovich Ernőnek mindkét ok miatt lettek ellenségei. Akadtak, akik úgy gondolták, ha a boldogságot elveszik a férfitól, talán a lovát is le tudják győzni. Kincsem egy vidéki nemesúr és egy ibolyaszemű leány tényeken alapuló, igaz története olvasható e regény lapjain. Egy különleges szerelem és egy legyőzhetetlen ló históriája egy szebb világból."

Szélesi Sándor regényének legnagyobb pozitívuma, hogy igaz történetet dolgoz fel. Eredetileg forgatókönyvnek készült a sztori, ami végül nem valósult meg - talán nem ok nélkül. Szépirodalmi stílusban, olvasmányosan megírt történetről van szó, viszont 470 oldal alatt nem igazán történik semmi.  Leginkább az 1870-es, 80-as évek Magyarországának korábrázolását olvashatjuk, korabeli, valós történelmi szereplőkkel. Két részre osztható a regény: az első Szabó Karolina és Blaskovich gróf szerelmének története, a második pedig Kincsem, a magyar csodakanca tündökléséről szól. Egyik szál sem bővelkedett izgalmakban, nekem ez a szerelem nem volt romantikus. Blaskovich Ernő valamilyen szinten szimpatikus volt, a maga különc módján, a lovak iránti szeretetével és ragaszkodásával, de Karolina nem. Nem volt illő a maga korában a viselkedése és a regény nem ad választ arra, hogy miért vállalta Karolina ezt a kapcsolatot ilyen formában, mivel én úgy éreztem, hogy az anyagiakon kívül nem sokat kapott Ernőtől az évek során... 

Megnéztem a filmet. A film kevéssé valósághű, sőt kimondhatjuk, hogy egy fikcióról van szó. Ennek ellenére nem hiába az elmúlt x év egyik legsikeresebb magyar filmje. A színészek nagyon jól hozzák a szerepüket, a látvány és a zene tökéletes, a történet végig fenntartja az érdeklődést, feszes a tempó, izgalmas és fordulatos. Nem tudok elvonatkoztatni, hogy egy kitalált történetről van szó, de ennek ellenére azt gondolom, hogy méltó emléket állított a magyar csodakancának ez a film. 

De mi az igazság Blaskovich Ernőről? 

Jómódú, nemesi család sarja, magyar földbirtokos, az 1876 és 1879 között minden versenyét megnyerő Kincsem nevű csodaló tulajdonosa. Nem volt élvhajhász, kicsapongó macsó, élete nyugodt volt, legfőképpen lovainak szentelte.

Valóban építtetett egy palotát a Reáltanoda utcában, ahol Kincsem és a "kékszemű Lady" lakott. Szabó Karolina a Nemzeti Színház tanodájába járt, amikor megismerkedett Ernővel. Magas termetű, polgári családból származó leány volt, aki azonnal elbűvölte Ernőt és a korabeli társasági élet fontos szereplőit egyaránt. Ernő kis termetű (gyakran szeretett emiatt lóháton mutatkozni), vékony férfi volt, aki rettegett a nevetségességtől, ezért nem szívesen mutatkozott nyilvánosság előtt szíve hölgyével. Karolina tehát elszigetelten élt a Reáltanoda utcában, mivel a hölgyek nem szívesen érintkeztek egy volt színésznővel, aki "házvezetőnője" lett egy jómódú úrnak. Ez a kapcsolat csaknem 40 évig tartott. Blaskovich halálakor azonban Karolina már nem lakott a budapesti palotában, ugyanis férjhez ment, 1929-ben haltak meg mindketten, előbb Karolina, majd férje Károly. 

Kincsem 1874-ben született Kisbéren, Blaskovich eladásra kínálta Orczy bárónak és Lónyai grófnak, de mivel látványosan gyengébb volt a többinél, a 6 ló közül csak ötöt vettek meg, pont Kincsemet hagyták hátra. 2 éves kora óta versenyeztették. Minden versenyét nyerte.  A legszorosabb futama Baden-Badenben volt, ahol Hugo Henckel gróf lova, Prince Giles The First fej-fej melletti döntetlent futott vele. Blaskovich nem fogadta el a holtversenyt, és az akkori szabályok megengedték az újrafuttatást.

Valóban egy fekete-fehér Csalogány nevű macska volt a legjobb barátja, akit minden versenyre magukkal vittek és egyszer megesett, hogy a kiscica eltűnt és a személyzet órákon át kereste. Kincsem a vízre is igen kényes volt.

Hesp Róbert volt Kincsem trénere, Kincsem halála után 39 nappal követte a lovat. 

Otto Oettingen és lánya, Klára a filmkészítők fantáziájának szüleménye.