Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi 1. könyv: Csontváros, 2007. (Könyvmolyképző kiadó, 2014, 468 oldal)
"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i
klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit
ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel
hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz
kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára
láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy
fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére."
Úgy éreztem, hogy már "kinőttem" a vámpíros-vérfarkasos-démonos történetekből, illetve a Twilight saga és a Szürke ötven árnyalata eléggé elvette a kedvem a New York Times bestsellerektől, szóval nem igazán érdeklődtem a Végzet Ereklyéi iránt addig, amíg...meg nem néztem a filmet. (Most már) tudom, hogy a könyv közelébe sem ér, de akkor nagyon megragadott, végig fenntartotta az érdeklődést és olyan fordulatok voltak benne, amiktől csak kapkodtam a fejem. Onnantól kezdve tudtam, hogy el kell olvasnom a könyvet.
Nos azt kell mondjam, hogy nagyon tetszett a könyv, jó stílusban íródott, olvastatja magát, mindig történik valami, az olvasó egy percre sem tud unatkozni. Teljesen magába szippantott az Árnyvadászok világa, alig tudtam letenni a könyvet és visszacsöppenni a valóságba. Azt gondolom, hogy ez bizony a maga kategóriájában a legjobb sorozatkezdő kötet a Harry Potter óta. Annak ellenére mondom ezt, hogy maga az alaptörténet és a felvázolt világ nem feltétlenül a legegyedibb, kicsit olyan érzésem volt, mintha az írónő már megalkotott történetekből itt-ott el vett volna egy keveset és alakított volna rajta. Ezt nem rosszindulatból írom, mert ez semmit sem von le a regény élvezhetőségéből. Kaland, harc, szerelem, árulás, család, humor és egy számunkra teljesen ismeretlen világ - amibe ha belépünk, biztosan nem ereszt.
A karakterek szerintem nagyon jól kidolgozottak és a szerelmi szál sem két oldal után jön be a képbe, hanem fokozatosan alakul ki. Clare végre egy olyan főhősnőt tudott megalkotni, aki nem idegesítő, nem rémesen ostoba, hanem értelmes, szerethető, átlagos 16 éves lány, akivel még huszonéves fejjel is nagyon jól tudtam azonosulni. Értem ezalatt azt, hogy valószínűleg hozzá hasonlóan cselekedtem volna az adott helyzetekben, tehát kijelenthetjük, hogy az írónő (végre!) egy olyan női főszereplőt alkotott, aki ésszerűen cselekszik. Jace nekem egyáltalán nem a könyves álompasi, engem néhol idegesítettek az önelégült megjegyzései és néha nagyon úgy éreztem, hogy akkor is beszél, amikor nem kéne! Nekem sokkal szimpatikusabb volt Alec, de a fiúk közül Simont szerettem meg a legjobban (olyan aranyos!). Valentine méltó főgonosz, akit viszont egyáltalán nem tudtam hova tenni az Luke, szerintem teljesen felesleges karakter volt, engem legalábbis zavart a jelenléte. Rajta kívül még Madame Dorothea-t nem kedveltem.
A regény végi csavar nekem tetszett, az utolsó fejezetek kellőképpen meghozzák a hangulatot, hogy kíváncsian vegyem kézbe a sorozat következő kötetét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése