"Josef K., a kastély új földmérője megérkezik a
faluba, hogy tovább folytathassa útját a kastély urához. Arra azonban
soha nem gondolt volna, hogy ezzel élete legnagyobb megpróbáltatásának
néz elébe – útját a kastélyhoz minduntalan akadályozza a falu népe, míg
végül ő maga sem biztos benne, valóban várják-e odafönt. Vajon eléri-e
célját? Az elidegenedés legnagyobb huszadik századi írójának egyik
legismertebb és legjobb könyve A kastély.
Szerzője 1915-ben Fontane-díjat kapott, de igazán csak a halála után
fedezte fel a művelt világ. Az igazi Kafka-reneszánsz főleg az
emberiséget ért hatalmas megrázkódtatás, a II. világháború után érkezett
el. E regénye 1941-ben Amerikában is megjelent.
Thomas Mann ekkor írta róla: „Utal az isteni és emberi állapot között meglévő áthidalhatatlan szakadékra, melyet csak mágikus humorral lehet érzékeltetni.”
K.-t felvették földmérőnek egy megnevezetlen faluba, munkavállalónk pedig lelkiismeretesen megérkezik, de a munkát csak nem tudja elkezdeni. A falu népe mintha nem várta volna, már-már olyan érzése van emberünknek (és olvasónak), hogy munkahelye nem is létezik. K. azonban nem adja fel, küzd, hogy bejusson a kastélyba, de sikerül-e végül neki?
Már napok teltek el azóta, hogy befejeztem a regényt és azóta sem találtam/találom a szavakat az értékeléshez. Leginkább a furcsa szóval tudom jellemezni. Végig körüllengte a regényt valamiféle furcsa, misztikus, megmagyarázhatatlan légkör. Már az is elég abszurd volt, hogy a főszereplőt mindig csak "K.-ként" emlegették, a történések azonban még inkább elmentek az abszurditás irányába. De mi is történt valójában? Ha visszagondolok a történetre, alig tudom felidézni, hogy mi is történt valójában, leginkább hosszú monológokból állt a mű, amiből kirajzolódott a megnevezetlen falu élete és hivatali rendszere. Sok benne az ellentmondás, állandó a küzdelem, de mégsem jutunk előrébb az útvesztőben. Ez néhol nyomasztó, néhol idegesítő, néhol unalmas, követhetetlen, elveszik az olvasó az útvesztőben. Azt nem tudom rá mondani, hogy nem tetszett, de nekem túl sok volt a kilátástalanság, az, hogy nem halad semerre a cselekmény és ugye lezárása sincs, így még mindig előttem van, ahogy K. bolyong a labirintusban, de célját nem éri el soha.
Thomas Mann ekkor írta róla: „Utal az isteni és emberi állapot között meglévő áthidalhatatlan szakadékra, melyet csak mágikus humorral lehet érzékeltetni.”
K.-t felvették földmérőnek egy megnevezetlen faluba, munkavállalónk pedig lelkiismeretesen megérkezik, de a munkát csak nem tudja elkezdeni. A falu népe mintha nem várta volna, már-már olyan érzése van emberünknek (és olvasónak), hogy munkahelye nem is létezik. K. azonban nem adja fel, küzd, hogy bejusson a kastélyba, de sikerül-e végül neki?
Már napok teltek el azóta, hogy befejeztem a regényt és azóta sem találtam/találom a szavakat az értékeléshez. Leginkább a furcsa szóval tudom jellemezni. Végig körüllengte a regényt valamiféle furcsa, misztikus, megmagyarázhatatlan légkör. Már az is elég abszurd volt, hogy a főszereplőt mindig csak "K.-ként" emlegették, a történések azonban még inkább elmentek az abszurditás irányába. De mi is történt valójában? Ha visszagondolok a történetre, alig tudom felidézni, hogy mi is történt valójában, leginkább hosszú monológokból állt a mű, amiből kirajzolódott a megnevezetlen falu élete és hivatali rendszere. Sok benne az ellentmondás, állandó a küzdelem, de mégsem jutunk előrébb az útvesztőben. Ez néhol nyomasztó, néhol idegesítő, néhol unalmas, követhetetlen, elveszik az olvasó az útvesztőben. Azt nem tudom rá mondani, hogy nem tetszett, de nekem túl sok volt a kilátástalanság, az, hogy nem halad semerre a cselekmény és ugye lezárása sincs, így még mindig előttem van, ahogy K. bolyong a labirintusban, de célját nem éri el soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése