"E könyvet az író
saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény
Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó
kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó.
Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább
lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író
ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot
alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az
emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még
megmozdulni is nehéz ilyenkor.
Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.
A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt
generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak,
aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a
tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres,
forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két
közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José
Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva
termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány,
amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem
szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író
mondja: „A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.”
Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen."
Először 18 évesen olvastam és lehet, hogy a kötelező szócska miatt vagy mert belezavarodtam az Aurelianok és José Arcadiok forgatagába vagy egyszerűen túl sok volt a valóságba vegyített természetfeletti, de akkoriban 3,5*-ra értékeltem. Azóta több Marquez regényt is olvastam, ami mind a 'kedvenc könyvem listán' végezte, így úgy gondoltam, hogy itt az ideje átértékelnem a kapcsolatomat a talán legismertebb regényével. Most azt gondolom, hogy a Száz év magány tagadhatatlanul 5*-os.
Nagyon tetszett, hogy nincsenek párbeszédek, az egy-egy mondat, amit a szereplők saját szájából hallhattunk mindig nagyon ütött. Kicsit mindegyik szereplővel tudtam azonosulni, főleg azzal a szenvedéllyel, ami az egész Buendia családot jellemezte. Ursula a „tyúkanyó”, a család lelke és összetartója (halála után nagyon hiányzott a történetből), az Aurelianok az igazság bajnokai, Amaranta, Rebeca, Meme, akiknek a nagybetűs szerelem a végzetük. Az idő körben forog, a történelem ismétli önmagát, hiába minden küzdelem a boldogságra: a család végzete a magány. Nekem úgy tűnt, mintha a családtagok csak úgy lettek volna, hiába estek szerelembe, alapítottak családot, háborúztak, szerelmeskedtek, valójában csak önmagukban/nak léteztek.
Szomorú volt, ahogy szépen lassan kiürült a ház. A vége pedig kegyetlen. Marquez már-már elhiteti az olvasóval, hogy van remény arra, hogy az utolsó Buendiák kilépjenek a mókuskerékből, de aztán végül bekövetkezik az elkerülhetetlen: a bűnben fogant nemzedék bukása.
Egyébként a regénynek van egy nagyon megmagyarázhatatlan, varázslato hangulata, Marquez fantasztikusan fogalmaz, olyan természtességgel ír mindenről, ami alapjában véve cseppet sem az, hogy az olvasó is természetesnek veszi és egy szemrebbenés nélkül olvas tovább.
Nagyon megfogott, idő kell ahhoz, míg fel tudom dolgozni és újabb Marquez regényt veszek a kezembe.
Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.
A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt
generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak,
aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a
tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres,
forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két
közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José
Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva
termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány,
amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem
szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író
mondja: „A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.”
Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen."
Először 18 évesen olvastam és lehet, hogy a kötelező szócska miatt vagy mert belezavarodtam az Aurelianok és José Arcadiok forgatagába vagy egyszerűen túl sok volt a valóságba vegyített természetfeletti, de akkoriban 3,5*-ra értékeltem. Azóta több Marquez regényt is olvastam, ami mind a 'kedvenc könyvem listán' végezte, így úgy gondoltam, hogy itt az ideje átértékelnem a kapcsolatomat a talán legismertebb regényével. Most azt gondolom, hogy a Száz év magány tagadhatatlanul 5*-os.
Nagyon tetszett, hogy nincsenek párbeszédek, az egy-egy mondat, amit a szereplők saját szájából hallhattunk mindig nagyon ütött. Kicsit mindegyik szereplővel tudtam azonosulni, főleg azzal a szenvedéllyel, ami az egész Buendia családot jellemezte. Ursula a „tyúkanyó”, a család lelke és összetartója (halála után nagyon hiányzott a történetből), az Aurelianok az igazság bajnokai, Amaranta, Rebeca, Meme, akiknek a nagybetűs szerelem a végzetük. Az idő körben forog, a történelem ismétli önmagát, hiába minden küzdelem a boldogságra: a család végzete a magány. Nekem úgy tűnt, mintha a családtagok csak úgy lettek volna, hiába estek szerelembe, alapítottak családot, háborúztak, szerelmeskedtek, valójában csak önmagukban/nak léteztek.
Szomorú volt, ahogy szépen lassan kiürült a ház. A vége pedig kegyetlen. Marquez már-már elhiteti az olvasóval, hogy van remény arra, hogy az utolsó Buendiák kilépjenek a mókuskerékből, de aztán végül bekövetkezik az elkerülhetetlen: a bűnben fogant nemzedék bukása.
Egyébként a regénynek van egy nagyon megmagyarázhatatlan, varázslato hangulata, Marquez fantasztikusan fogalmaz, olyan természtességgel ír mindenről, ami alapjában véve cseppet sem az, hogy az olvasó is természetesnek veszi és egy szemrebbenés nélkül olvas tovább.
Nagyon megfogott, idő kell ahhoz, míg fel tudom dolgozni és újabb Marquez regényt veszek a kezembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése