E.T.A. Hoffmann

 E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép / A homokember / Scuderi kisasszony (Európa, 2005, 234 oldal)

"A múlt német írói és költői közül csak nagyon kevésnek jutott osztályrészül, hogy műve ösztönző és termékenyítő erőként hatoljon be más irodalmakba, idegen kulturális közegben gyökerező alkotások ihlető forrásává váljék. E. T. A. Hoffmann egyike volt ezeknek a keveseknek: Goethe és Heine mellett az egyetlen német író, akinek hatása térben és időben egyformán hosszan gyűrűző, széles körű és maradandó is. A világirodalmi hatású író szerény és szűk keretek közé szorított élete két szférában zajlott. A polgári életben jól képzett jogász és lelkiismeretes tisztviselő volt, művész mivoltában viszont a romantika univerzális művészideáljának megtestesítője: ügyes kezű festő, kitűnő muzsikus, jó zeneszerző s mindezek mellett a német romantikus irodalom egyik legeredetibb tehetsége. Polgári foglalkozásánál fogva maga is beletartozott józan, prózai, fantáziátlan filisztervilágba, művében viszont a hétköznapok szürke valóságát átvilágító, varázslatos, érzék feletti világot teremtett. Ez a kettősség mindvégig meghatározója marad Hoffmann írásművészetének, amely a realitásban éppúgy otthon van, mint a képzelet tündérországában.

AZ ARANY VIRÁGCSERÉP  (1814)

Ez a könyv nagyon nem nekem való. Már az első pár oldal után csak zsongott a fejem, csak szavak és fantáziaképek egymásutánja, ami nagyon nem állt össze nekem a végére sem. Ezért elolvastam pár műelemzést és csak az ott leírtak miatt tudom nyugodtan elfogadni, hogy ez a mű létezik és hogy kötelező olvasmány! Gondolok itt arra, miszerint Hoffmann a felvilágosodás racionalitása ellen lázad illetve érdemes túllépni a hétköznapi világon, amihez a művészeten keresztül vezethet az út.

A HOMOKEMBER
Bár az arany virágcserép nagyon nem tetszett, nem szeretem egy mű alapján megítélni az írókat, ezért kapott tőlem még egy esélyt. És azt kell mondjam nem bántam meg, mert a homokember egy kifejezetten jó kis horror sztori! Kicsit Poe-ra emlékeztetett (tudom az idősík miatt „valószínű” Hoffmann hatott Poe-ra). Bár itt is felfedezhető a Hoffmann-féle zavarodottság, de fényévekkel jobban tetszett, mint a fent említett mű.

SCUDERI KISASSZONY
Ez a kis történet a valóság talaján marad és bár nem tartottam egy túlságosan érdekfeszítő olvasmánynak, azért kellemes volt olvasni. Itt értettem meg, hogy sokan miért szeretik Hoffmannt, a fogalmazásmódja nekem is tetszett (de nem szerettem meg az írót).

Ezen előzmények után vettem idén így karácsony előtt a Diótörő című könyvét. A kötet két kisregényt tartalmaz a Diótörő és egérkirály címűt illetve az Idegen gyermeket. 

"… a padozat alól borzalmas sziszegéssel hét egérfej bukkant fel, hét szikrázó koronával. Csakhamar előnyomult a hétfejű Egérkirály, akit háromszoros sivítással üdvözölt egész serege, s egyszerre indultak – kopp-kopp, trott-trott – a szekrény felé, ahol Marika állt.
A félelemtől úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik, majd meg azt érezte, megdermed a vér az ereiben. Hátratántorodott, és ekkor – klirr-klirr-prr – a szekrény üvege szilánkokra tört.
Ugyanakkor éles fájdalmat érzett a karján, de a szíve meg is könnyebbedett. Nem hallotta a sivítást, fütyülést, minden elnémult, noha nem nézett oda, azt hitte: az egerek megrettentek az üvegcserepek csörrenésétől, és eliszkoltak.
De mi ez megint?
A szekrényben, Marika háta mögött különös mozgolódás támadt, hangocskák zajongtak: „Fölkelni! Fölkelni! Csatára, még az éjjel! Fölkelni! Csatára!”

DIÓTÖRŐ ÉS EGÉRKIRÁLY
Több mese és film feldolgozásban láttam már, sőt a balettot is, de valahogy sosem jutott eszembe az eredeti művet a kezembe venni. Elég meglepően tapasztaltam, hogy ezt ugyanaz az író írta, mint az Arany virágcserepet (azt a művet képtelen vagyok feldolgozni). A Diótörő tetszett legjobban az eddig olvasott Hoffmann művek közül. Mindig is imádtam az ilyen - játékok életre kelnek - típusú meséket, szóval ezzel rögtön megfogott, viszont néhol nekem kicsit unalmasabb volt az elbeszélés, túl hosszúnak találtam a leírásokat. A karakterek nagyon jól kidolgozottak, az Egérkirálytól szinte féltem, a Diótörőbe pedig kicsit beleszerettem. :)

AZ IDEGEN GYERMEK
Ez is tetszett, bár sokkalta komolyabb mű, mind témáját, mind hangulatát tekintve. Az egész mesét átlengi egyfajta szomorkás, komor hangulat, emellett csodálatos leírásokat olvashatunk benne a természetről, én is az erdőben érezhettem magam olvasás közben. Nagyon remélem, ha felnövünk, attól még nem felejtünk el hinni a mesékben.

Things I Love Thursdays #50

Nos ez a hét hullámvölgyekkel volt teli, voltam nagyon fent és nagyon lent is.

- jártam a virágpiacon, ahol vettem rózsát és mikulásvirágot
- karácsonyi baráti összejövetel - ajándékozás, sütizés, forralt borozás
- karácsonyi kézműveskedés
- megtaláltam a tökéletes linzi tészta receptjét
- Andersen meséivel és a Diótörővel hangolódtam a karácsonyra

Hans Christian Andersen: Andersen mesék

 Hans Christian Andersen: Andersen mesék (Nasza Ksiegarnia, Warszawa, 1960, 150 oldal)

"Válogatásunk az összegyűjtött mesék bő egynegyedét tartalmazza a leghíresebbektől kezdve a feledésszámba menő ismeretlenekig, így rávilágít a dán meseköltő világirodalmi jelentőségére. Andersen tágan értelmezte a mese műfaját, kutatta a benne rejlő lehetőségeket, és rájött, hogy a meséken keresztül minden elmondható az emberi lélekről gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Meséi nem egyformák: igaz, hogy mindegyikre erősen rányomja bélyegét a költő senki máséval össze nem téveszthető személyisége, ám mindegyik más-más ötletre épül, mindegyiknek más az előadásmódja, így mindenki találhat magának újabb kedvenceket a régiek mellé. Mesekönyvünk legnagyobb szenzációja, hogy a fordítás dán nyelvből készült, melyre Magyarországon korábban soha nem volt példa. Kiadónk ezzel a különleges mesekönyvvel szeretné emlékezetessé tenni Andersen születésének 200. évfordulóját."

Anyukám kapta a könyvet 7 évesen a keresztszüleitől "fenyőfa ünnep alkalmából" (1961-ben). Azóta is kedvenc, nagy becsben tartott könyve, amiből nekem is olvasott fel kicsiként illetve az első könyvek között volt, amit magam is olvasgattam. 26 mesét tartalmaz a kötet, eddig csak a híresebbeket ismertem meg, de most az összeset elolvastam amolyan 'minden napra egy mese' alapon. 

Andersen meséi gyönyörűek, bár arról jogosan lehetne vitatkozni, hogy gyerekeknek mennyire valóak ezek a történetek. Szerintem valóak, Andersen az emberi lélek jó ismerője és olyan karaktereket hozott létre, amelyekkel gyerekként és felnőttként egyaránt tudunk azonosulni. Imádtam ezeket a meséket egytől-egyig, nagyon nehéz kedvencet kiemelni. A top3-ban azért mindenképpen helyet kap a rút kiskacsa, a Hókirálynő és a Vadhattyúk.

A kis gyufaáruslány története nagyon szomorú, mégis csodaszép és ráébreszt arra, hogy figyeljünk oda egymásra, a nálunknál rosszabb sorban élőkre. A rendíthetetlen ólomkatonától kitartást tanulhattam, amely kitartással a rút kiskacsából is gyönyörű hattyú válhat. Még ha mindenki gúnyolja is, megtalálhatja a boldogságot.

"Miért nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna?" - kérdezi a Fenyőfa, aki mindig másra vágyott, nem tudta, hogy a jelennek érdemes élni és örülni kell az apró dolgoknak is. Nem ismerte a Százszorszépet, aki képes volt mindenben meglátni a szépet, örülni az életnek még akkor is, ha sorsa nem kevésbé kegyetlen, mint a fenyőfáé. Andersen szerint "minden mesének ez a vége". Azért én szeretném hinni, hogy ez nem igaz. És valóban nem, a "dalnak nincs vége soha" - mondja a Len. Az öten egy hüvelyből az egyik legszebb mese, egy apró borsószem valakinek egy egész világot jelenthet. Andersen óta pedig azt is tudjuk, hogy ha igazi hercegkisasszonyt keresünk, akkor elég egy borsószemet az ágya alá rejteni.

A kevélység azonban mindig elnyeri 'méltó jutalmát', "a büntetés sosem marad el". Jól tudja ezt a Hajdina, a Nagyravágyó tű, a kakas meg a szélkakas, a teáskanna, akinek az élet pofonjai kellenek ahhoz, hogy észrevegye a valódi értékeket. A fülemüle a kínai császárt, a kiskondás a császárkisasszonyt tanítja meg arra, hogy milyen fontosak a természet csodái. A császár új ruháját mindenki szépnek látja, csak a gyermeki ártatlanság tudja kimondani az igazságot.

A pásztorlány meg a kéményseprő története egy igazi Rómeó és Júlia történetként indul, de korántsem olyan elhivatott a szerelmük, mint Shakespeare fiataljainak. Bár ők végül együtt maradnak, nem mindenki lehet ilyen szerencsés. A kereskedő fiát a repülő láda választja el szerelmétől, míg a Hóember a plátói szerelmet ismeri meg rövidke élete alatt. 

Bodza-anyóka rávilágít arra, hogy milyen fontos az emlékezés, szerintem mindenki vágyik arra, hogy idősen, egy (bodza)fa árnyékában mesélje el unokáinak élete legszebb pillanatait. Az öreg utcai lámpás is érzi ezt, aki miután eleget dolgozott, boldogon pihen meg a karosszékben. Azonban nem mindenki nyeri el az elismerést a megfeszített munkájáért. Az uraság szerencsés embernek gondolja a kertészét, nem látja a szorgalmat és a becsületes munkát annak sikerei mögött.

A testvéri szeretet, a család, a barátság - a legfontosabbak az életben. A Vadhattyúk összetartása csodálatos. Egyébként is az egyik legjobb mese a kötetben. Kellően izgalmas, fordulatos, gyönyörű tájleírásokat tartalmaz, viszont a vége...nem tudom kiverni a fejemben, látom magam előtt a tizenegyedik királyfit, egyik karja helyén hattyúszárnnyal. Másik nagyon kalandos mese a Hókirálynő, a baráti összetartás meséje. Bármire képesek vagyunk azért, akit szeretünk, a szeretet könnyei a legjegesebb szívet is felolvasztják. Sajnos nem minden mese szól a boldog egymásra találásról, Pöttöm Panna mamája lehet, hogy még mindig sír pici lánya után, de remélhetőleg megvigasztalja az, hogy a csöppség megtalálta a szerelmet és a boldogságot. Gyermekkoromban ez volt a kedvenc mesém, de ma már azt gondolom, hogy ez az egyik legkegyetlenebb. 

Vigasztaló a tudat, hogy Ole Lükoje mindig ott van, hogy vigyázza az álmunk, de azért jobb, ha körültekintően figyelünk oda a mesékre, mert "Bizonyisten! Egy pihéből könnyen lehet öt tyúk!"

William Golding: A Legyek Ura

William Golding: A Legyek Ura, 1966. (Európa Könyvkiadó, 2003)

 „Született optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika  pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény, a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki, mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll – írja –, hogy el tudjuk dönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség."

Sokáig szégyelltem magam, amiért kimaradt ez a könyv eddig az életemből, hiszen annyi helyen utaltak rá, annyian ajánlották és már minimum 10 éve figyel a polcomon. Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal álltam neki, de nagy csalódás volt. Nagyon nehezen haladtam vele, unalmas volt, lényegében ugyanaz ismétlődött, így úgy döntöttem, hogy a mai napot arra szánom, hogy befejezem (mégiscsak egy sokat emlegetett klasszikus, nem akartam félbehagyni), mert sajnáltam rá az időt, szerettem volna túl lenni rajta.

Egyébként két nagy kedvencemet juttatta eszembe a regény: a Robinson Crusoe-t és az Állatfarmot. Adott egy lakatlan sziget és egy csapat „hajótörött”, akiknek boldogulniuk kell, valamiféle rendszert kell kialakítaniuk, ehhez kell valaki, aki összetartja a csapatot: egy vezér. A hatalomvágy pedig később kegyetlen dolgokra képes.

Miért pont Ralph lett a vezér? Egyáltalán nem vezér típus, gyenge jellem, buta, csak a szája nagy…csak egyetlen dolgot tud ismételgetni: „életben kell tartani a tüzet, életben kell tartani a tüzet”, de hogy ezt miként vigyék véghez vagy, hogyan oldják meg az első felmerülő problémát arról fogalma sincs (redőny). Néha meg-megcsillan benne némi jóindulat, de sokszor elég kegyetlenül bánik Röfivel. Röfivel, aki az egyetlen szimpatikus szereplő a regényben. Sajnos nagyon is életszerű, hogy ha valaki kicsit más, mint a többiek, azt kigúnyolják, kirekesztik, még akkor is, ha értelmesebb, mint az összes szigetlakó együttvéve. Ő volt az egyetlen, aki emberszámba vette a kisebb gyerekeket. Nagyon idegesített, ahogy a többiek csak apróságoknak nevezték őket (annyira lenéző) és azt mondták, hogy nem számítanak. Csak Röfi foglalkozott azzal, hogy egyikük eltűnt.
 

Jacket szerintem a vér szaga és az ölés örjíthette meg. Hatalmat érzett a malac felett, ami megrészegítette és még több hatalomra vágyott. Már azt is borzalmas volt olvasni, ahogy a malaccal végeztek, de amit Simonnal tettek…nincsenek rá szavak. Itt ütközött ki legjobban, hogy gyerekekről van szó: a félelem, a szabályok nélküliség, a „bármit megtehetek érzés”. Persze lehetne arról vitatkozni, hogy a felnőttek mikre képesek ilyen helyzetben, de szerintem a tapasztalat együtt jár azzal, hogy jobban tudjuk kicsit kontrollálni magunkat.

Végeredményben kap tőlem egy közepes osztályzatot, mert a vége nagyon izgalmasra sikeredett, majd kiugrott a szívem a helyéről az üldözés alatt.

ui. Viszont az nagyon durva, hogy ez ifjúsági regényként van felcímkézve…én biztos nem adnám tizenévesek kezébe..azt hiszem jobban jártam, hogy csak most olvastam el (először és utoljára).

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. 1907 (Móra, 1961, 182 oldal ill.: Reich Károly)

"A Pál utcai fiúk főszereplői józsefvárosi gyerekek, akiknek két bérház közötti grund jelenti a szabadságot és a hadszínteret. Ezen kereten belül mutatja be az iskola és játék, barátság és harc, összetartás és árulás megnyilvánulásait a kamaszvilág tükrében, a gyerekek szemszögéből nézve és megértve. A történet két rivális banda között játszódik, akik a grundon – és a grundért – folyó harcot élet-halál kérdésének tekintik, ám ez a romantikus játékhadszíntér az író fantáziája által jelképpé válik, ahol a fennmaradásért kell háborúzni. Mert ennek a világnak is megvannak a saját törvényei, szokásai, egyesületei és erődítményei. Tehát vezérei és közkatonái is. Boka és Ács Feri a két tábor vezére, Geréb, az áruló, s az önfeláldozó Nemecsek Ernő egytől-egyig kiforratlan, alakuló egyéniségek, s Nemecsek híres önfeláldozása sem a szokványos hősi tett, sokkal inkább a grundért folyó háború során önkéntelenül is bátor hőssé váló hétköznapi kamasz természetes cselekedete."

Először általános iskola 5. osztályában olvastam, kötelező olvasmányként és annak ellenére, hogy nem egy lányos regény, tetszett. Erre azért rásegített, hogy megnéztük színházban is, sőt az osztállyal elmentünk a Füvészkertbe is, megnéztük hol volt a grund, Nemecsekék háza. Így megelevenedett előttem az egész történet. Szerettem a szereplőket, bár míg a lányok többsége az osztályban Bokába volt "szerelmes", addig én Áts Feribe. Viszont a végével már akkoriban sem voltam kibékülve, nem is értettem. Egy 10 éves gyereknek megmagyarázni, hogy meghal egy vele majdhogynem egykorú fiú...lehetetlen...napokig a hatása alatt voltam. Ráadásul az egészet valamiféle játéknak fogtam fel.

Most érettebben, tapasztaltabban újraolvastam és már nem csak egy játékot láttam benne, hanem valami sokkal komolyabbat. Ezek a gyerekek élet-halál harcot vívtak, a grund számukra a hazájuk volt, a gyerekkoruk legfontosabb helyszíne, amiért bármire képesek. A fiúk összetartanak, igaz barátok, akik együttesen veszik fel a harcot. Az út, amit végig kell járniuk csalódással, árulással és szomorúsággal van kikövezve. "...és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklélekben a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk."

Én nem vagyok ellensége a kötelező olvasmányoknak, nem gondolom, hogy kínszenvedés lenne őket elolvasni, de ennél a könyvnél mégis azt gondolom, hogy nem biztos, hogy ott és akkor kell egy gyereknek a kezébe adni. A könyv 3/4-éig nagy lelkesen olvastam, mert kedves, humoros, kalandos és izgalmas, de onnantól kezdve teljesen más fordulatot vesz a regény, nagyon megrázó még felnőtt fejjel is, hát még gyerekként. Nagyon összeszorult a szívem, amikor a kis Nemecsek haldoklását olvastam, ráadásul nagyon hosszan van taglalva. Bár már tudtam, hogy hogyan fog végződni, mégis szurkoltam, hogy ne így legyen vége. Ettől függően tudom, hogy így kellett végződnie, hogy ettől zseniális ez a mű, de akkor sem akarom, hogy így legyen vége...

Things I love Thursdays #49

Ez a hét már jóval kellemesebben telt, mint az előző, de azért még mindig van hova fejlődni!

- új szerzemények: sapka, kesztyű, pizsama

- Mikulás hozott fincsi csokikat
- sütöttem banánkenyeret
- forralt borozós - szobába burkolózós esték
- karácsonyi ajándékbeszerző körút
- snitt.hu felfedezése. Ez a moly.hu édestestvére, ugyanaz a felület, csak filmekkel. Lehet jelölni a megnézett filmeket, értékelni őket, várólistára tenni stb. Rengeteg filmet láttam eddigi életem során, így bele fog telni némi időbe, míg felviszem őket. Csillagos értékeléssel fogom őket ellátni.

Babits Mihály: A gólyakalifa

 Babits Mihály: A gólyakalifa. 1916. (Interpopulart, 1995, 110 oldal)

"Tábory Elemér, a regény hőse kettős életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is, „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban győznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belső világát. A folyton megújuló álomkényszer megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötődik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában előbb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengődik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről. „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”

Úgy emlékeztem, hogy nem olvastam (pedig azt hiszem kötelező volt), de belekezdtem, mert ismerősek voltak az elején a jelenetek illetve jegyzetelgettem is a könyvbe. Gondolom nem tetszett és ezért egy bizonyos ponton abbahagytam. Bezzeg most! Nagyon tetszett, legszívesebben egy szuszra kiolvastam volna, alig bírtam letenni (és bekerült a kedvenc könyvek közé). 

A cím alapján nem tudtam, hogy mire számítsak, Babits prózai munkásságát sem ismertem. A gólyakalifa egyébként az Ezeregyéjszaka egyik meséje. Eszerint egy bagdadi kalifa gólyává változik, de eközben elfelejti a így véglegesen a gólya formájában marad. Egy hűséges barátja segítségével tud ismét emberi alakot ölteni.

Babits Mihály Gólyakalifa című műve alaposan feladja a leckét a kritikusoknak, a magyartanároknak, a diákoknak, mindenkinek, akik szeretnek műveket ízekre szedni, mert ezen bizony van mit elemezni. Eleve olyan témá(k)hoz nyúl, ami talán már a XXI. században megszokottabb, többen írtak róla, de még mindig egy olyan terület, ami (a hétköznapi ember számára) nehezen megfogható. Az álmok világa, a személyiségmegoszlás szerintem Babits korában még nem számítottak ilyen „ismert” témáknak.
Egyszóval már a témaválasztás is nagyon érdekes, de a megvalósítás az valami zseniális. Tábory Elemér élete annyira szép, tökéletes, akár egy álom, minden a helyén van. De nem létezik ilyen tökéletesség, a jó rossz nélkül, Tábory Elemér tökéletes élete az asztalosinas nem éppen álomba illő élete nélkül. Mi a valóság? Mi az álom? Erre nem kapunk választ, viszont mivel a regény E/1-ben íródott a főszereplő belső vívódását nagyon érzékletesen tárja elénk az író. Az egészet tetézi Babits fogalmazásmódja, a magyar próza egyik gyöngyszeme.

Többek véleménye volt a Gólyakalifa kapcsán, hogy a vége összecsapott lett. Én is éreztem, de én ezt nem összecsapottságnak gondolom, hanem Elemér érzelmeinek, örültségének az elhatalmasodásának a kifejezésénét láttam benne (kicsi Poe hatás). Máshogy pedig nem is végződhetett volna a regény, valahol a 2/3-ánál már éreztem, hogy erre tart. Nagyon jól van felépítve az egész, az apró utalásokat is külön szerettem.