Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje. 1985 (Lazi Kiadó, 2006, 365 oldal)

"A ​​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… 

A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.

A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült."

Azért vettem kézbe ezt a regényt, mert sokat hallottam róla illetve érdekesnek (nagyon érdekesnek) találtam a fülszövegét. Nem voltam tisztában a disztópia fogalmával, de leginkább Louis Lowry: Az emlékek őre című regénye jutott eszembe olvasás közben. Míg azt nagyon szerettem, A szolgálólány meséje nem nyerte el a tetszésemet maradéktalanul. 

Nagyon nyomasztó a hangulata, egy olyan világot vázol fel, ami számomra elképzelhetetlen és meghökkentő, de talán mégsem lehetetlen. Ennélfogva azt gondolom, hogy egy nagyon jó könyv is lehetett volna belőle, de nekem mégis hiányzott valami. Egyrészt nagyon lassan bontakozott ki a történet, nagyon zavaros volt az eleje, kissé unalmas, kerestem a válaszokat, de nem találtam és a főszereplőnő sem volt szimpatikus. Szenvedett, de semmit nem tett annak érdekében, hogy a sorsa jobbra forduljon. Így inkább az egész regény nekem a múlton való sajnálkozásnak tűnt és nem arról szólt, ami miatt levettem a polcról: a szolgálólány jelenéről.

Másrészről tetszett is az E/1-es elbeszélésmód, mert tényleg abban a világban érezhettem magam, a parancsnok és Fredé kapcsolata is jól alakult, de aztán olyan hirtelen vége lett a regénynek és amikor becsuktam a könyvet leginkább olyan semmilyennek tűnt összességében. 

Jude Deveraux: Madame Zoya, a lélek doktora

Jude Deveraux: Madame Zoya, a lélek doktora. 2008 (Athenaeum, 2010, 367 oldal)

"Három nő az élet keresztútján, akiket súlyos veszteségek gyötörnek. Amy nem tudja feldolgozni, hogy elveszítette kisbabáját, Faith pedig, a fiatal özvegyasszony, hosszú éveket töltött el beteg férjét ápolva, kiszolgáltatva anyósa kegyetlenkedéseinek. A legkülönösebb mégis Zoë sorsa, aki egy autóbalesetben elveszítette az emlékezetét, és magához térve csak annyit érzékel, hogy az egész város heves gyűlölettel fordul felé. 

A pszichoterapeutájuk javaslatára utaznak el Maine államba, hogy találkozzanak a titokzatos Madame Zoyával és húgával, Primrose-zal, akik képesek visszarepíteni őket az időben, hogy újraírhassák múltjukat. A trió azonban nem a hatvanas évekbe, hanem egyenesen 1797-be utazik. Mintha csak három modern és öntudatos nő csöppenne egy Jane Austen-regénybe: azért vannak most itt, hogy újrarajzolják Amy családfáját… de vajon mi történik, ha két évszázaddal korábban találják meg az igaz szerelmet?"

A Líra nyári akciójában találtam rá erre a könyvre, megtetszett a fülszöveg. Valóban érdekes az alaptörténet és bár nem egy kiemelkedő szépirodalmi mű, végig olvastatta magát a regény és kellemes  kikapcsolódást nyújtott.

Kicsit kidolgozatlannak éreztem a történetet, főleg a könyv közepétől kezdve. Emiatt a szereplők jelleme egyáltalán nem tudott megfogni és úgy éreztem, hogy túl sok szerep jutott a külsőségeknek. Értem ezalatt, hogy a szerelmi szálak legfőképpen azon alapultak, hogy a pasi mennyire dögös.

A fülszöveg szerint három főszereplőnk van, de valójában végig úgy tűnt, hogy csak egy van, ráadásul pont a legidegesítőbb, legkiállhatatlanabb nő volt az, akire az egész regény épült. A másik két nőt sokkal jobban megkedveltem és nagyon sajnálom, hogy az Ő száluk ilyen összecsapott lett. És azt is sajnálom, hogy a címszereplőről szinte semmit sem tudtunk meg.

A történelmi szál érdekes volt, bár én szívesebben olvastam volna még arról, hogy hogyan sikerül beilleszkedni a XXI. századi nőknek a XVIII. századba. Semmi konfliktus nincs a regényben, most komolyan Amy előadja Tristannak, hogy a jövőből jött és ebben egy másodpercig sem kételkedik a férfi? Ilyen nincs. 
A vége egyáltalán nem tetszett. Tisztában vagyok a műfaj sajátosságaival, de ez a végkifejlet azért túlzás volt.

Összességében az értékelés ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt. Igazából pont egy olyan időszakomban vettem le a polcról, amikor magam is elgondolkodtam, hogy mit is kéne változtatnom az életemen és rádöbbentem, hogy én nem szeretnék látogatást tenni Madame Zoyanál, mert ez a mézes-mázas tökéletesség nekem már sok. Viszont a könyv a maga műfajában kimondottan jó. 

Gabriel García Márquez: A ​szerelemről és más démonokról

Gabriel García Márquez: A ​szerelemről és más démonokról. 1994 (Magvető, Budapest, 1995, 192 oldal)

„A ​​hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (…) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.”

Nekem ez A kedvenc könyvem. Emiatt képtelen vagyok elfogulatlan, összefüggő mondatokból álló értékelést írni. Összességében azt gondolom, hogy ebben a könyvben minden benne van, amit a szerelemről és más démonokról tudni érdemes. 

"Bevallotta, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne Őrá gondolna, hogy minden falatjában és minden korty italában az Ő ízét érzi, hogy Ő az élet mindenütt és minden órán..."

Ez a legszebb szerelmi történet, amit valaha olvastam. Marquez olyan gyönyörűen fogalmaz, hogy többször beleborzongtam a mondataiba, olvasás közben nem létezett számomra a külvilág, csak a fülledt, dél-amerikai környezet, a lángoló szenvedély, ami végig körüllengte a regényt. Emellett nagyon érdekes kultúrtörténeti szempontból, hiszen eleve egy legendára épül és végig nagy szerepe van a vallásnak, a babonáknak. Mesebeli motívumokkal tarkított történet, de az író olyan természetességgel tárja elénk mindezt, hogy eszükbe se jut kételkedni. 

"Cayetano első pillantásától visszatért belé az élet.."

Imádtam a szereplőket, ahogy mindegyik küzdött a maga démonjaival. Szívszorító, mégis megható a sorsa mindegyiknek.

"Egy bolond se bolond, ha belehelyezkedünk a gondolataiba." 

Most olvastam harmadjára ezt a regényt, külön öröm, hogy már a saját példányomat tarthatom a kezemben. Azonban olvashatnám századszorra is, minden egyes olvasásnál elbűvöl, meghat és megríkat. 

"Nincs az az orvosság, ami meggyógyíthatná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani."

Olvasmányélményeim 2016 augusztusában

Ismét eltelt egy hónap és ahogy lenni szokott, augusztusban is remek olvasmányélmenyekkel gazdagodtam! Munka mellett lehet nincs annyi időm, így összesen 4 regényt olvastam el. 

1. Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája  4*

Nehezen lendültem bele az olvasásába és bár voltak hibái (számomra), azért mégiscsak egy kellemes olvasmánnyá vált a végére. A vége meghatott és elgondolkodtatott. Bővebben...

2. Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat  3,5*

Kevésbé tetszett ez a Poirot-regény, mint az eddig olvasottak. Nehezen indul be a történet, számomra kissé unalmas és érdektelen volt a hosszú bevezető, a sok szereplő megjelenése, míg a lényegig eljutunk. A gyilkos kiléte a könyv közepétől sejthető volt számomra, a magyarázat pedig nem hozta az igazi „hűha érzést”. 

Több szimpatikus szereplő és jó pár humoros mozzanata volt a regénynek, de nem tudott igazán lekötni. Míg egy jó Agatha Christie-t egy-két nap alatt ki szoktam olvasni, ennek a könyvnek az elolvasása majdnem egy hétig tartott…

3. Jorge Bucay: Életmesék     5*

A regényes formában öltött történetek, mesék mindenkinek tudnak adni valamit. Bár lehet, hogy közhelyesek ezek az írások, mégis olyan dolgokra világítanak rá, amit bár magunkban hordozunk, nem biztos, hogy észre is veszünk… így valóban többet ér bármilyen terápiánál. Bővebben...

4. Sara Gruen: Vizet az elefántnak    4,5*

Legszívesebben egyszerre kiolvastam volna az egészet! Egyszerűen sodortak magával az események, melyek egy gyönyörű, megható, néhol igen kegyetlen és szívbemarkoló történetté álltak össze. Bővebben...