"A szeretet nem jön mindig erőfeszítés nélkül, néha csak később érik meg, fokozatosan nő cseppenként, ahogy az idő múlik.
Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota. Történetünk idején az utcát ellepi a szemét, a környékről ugyanis mindenki a Bonbonpalota melletti kert falához hordja a hulladékát. A lakásokban elviselhetetlen bűz terjeng, és mindent elárasztanak a bogarak, csótányok, tetvek, bolhák. Különös emberek lakják a bolhapalotát: az alkoholista egyetemi tanár, aki válása után harsány barátnője vállán lel vigaszt; a meleg ikerpár, Celal és Cemal, akiket gyermekkorukban elválasztottak egymástól, de felnőttként közös fodrászszalont nyitottak. Szintén a ház lakója Keménydió Metin és FeleségeNágya, akit a szinkronszínész Metin folyamatosan megaláz; az Égszínkék Szerető, aki nem tud mit kezdeni az élet nehézségeivel. Itt él még az idős gyűjtögető, Madame Néni, Higiénia Tijen, akinek kislánya tetves lesz, a kábítószerfüggő Sidar és kutyája, Gaba, az iskolás Muhammet és szülei, a cseppet sem mindennapi Lobbanékonytermészetűfi család, és persze Hadzsi Hadzsi, aki dzsinnekkel teli különös mesékkel traktálja az unokáit, őrületbe kergetve ezzel a menyét.
E közösség életét bolygatja fel egy különös felirat, amely egyik reggel a kertfalon jelenik meg…"
Azt hiszem könyves blogokon találkoztam a könyvvel, de annak ellenére, hogy pozitív véleményeket olvastam róla nem került fel a várólistámra. Aztán szembe jött velem a könyvtár polcán és a kezemhez ragadt. Gyönyörű a borítója, a fülszöveget viszont nagyon félrevezetőnek érzem így az olvasás után! Nem úgy érzem, hogy ez a regény egy felbolydult közösségről szólna.
Nem olvastam még török irodalmat, valahogy az egész török kultúra távol áll tőlem, viszont azáltal, hogy bepillantást nyertem a Bolhapalota lakóinak életébe, picit a török mindennapoknak is részese lehettem. A török mindennapok, amelyek oly távol állnak a mi nyugati kultúránktól, Elif Shafak elbeszélésének köszönhetően teljesen elvarázsoltak. Az írónő csak mesél és mesél, - gyönyörű, szépirodalmi stílusban, - miközben hol az egyik, hol a másik lakásba kukkantunk be és ezek az apró események teszik kerek egésszé a történetet. Minden szereplő szerethető és hiteles (kedvencem Hadzsi Hadzsi), emberi sorsok rajzolódnak ki előttünk olvasás közben, múltbéli fájdalmak, jelenkori élmények és biztató jövőképek.
Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota. Történetünk idején az utcát ellepi a szemét, a környékről ugyanis mindenki a Bonbonpalota melletti kert falához hordja a hulladékát. A lakásokban elviselhetetlen bűz terjeng, és mindent elárasztanak a bogarak, csótányok, tetvek, bolhák. Különös emberek lakják a bolhapalotát: az alkoholista egyetemi tanár, aki válása után harsány barátnője vállán lel vigaszt; a meleg ikerpár, Celal és Cemal, akiket gyermekkorukban elválasztottak egymástól, de felnőttként közös fodrászszalont nyitottak. Szintén a ház lakója Keménydió Metin és FeleségeNágya, akit a szinkronszínész Metin folyamatosan megaláz; az Égszínkék Szerető, aki nem tud mit kezdeni az élet nehézségeivel. Itt él még az idős gyűjtögető, Madame Néni, Higiénia Tijen, akinek kislánya tetves lesz, a kábítószerfüggő Sidar és kutyája, Gaba, az iskolás Muhammet és szülei, a cseppet sem mindennapi Lobbanékonytermészetűfi család, és persze Hadzsi Hadzsi, aki dzsinnekkel teli különös mesékkel traktálja az unokáit, őrületbe kergetve ezzel a menyét.
E közösség életét bolygatja fel egy különös felirat, amely egyik reggel a kertfalon jelenik meg…"
Azt hiszem könyves blogokon találkoztam a könyvvel, de annak ellenére, hogy pozitív véleményeket olvastam róla nem került fel a várólistámra. Aztán szembe jött velem a könyvtár polcán és a kezemhez ragadt. Gyönyörű a borítója, a fülszöveget viszont nagyon félrevezetőnek érzem így az olvasás után! Nem úgy érzem, hogy ez a regény egy felbolydult közösségről szólna.
Nem olvastam még török irodalmat, valahogy az egész török kultúra távol áll tőlem, viszont azáltal, hogy bepillantást nyertem a Bolhapalota lakóinak életébe, picit a török mindennapoknak is részese lehettem. A török mindennapok, amelyek oly távol állnak a mi nyugati kultúránktól, Elif Shafak elbeszélésének köszönhetően teljesen elvarázsoltak. Az írónő csak mesél és mesél, - gyönyörű, szépirodalmi stílusban, - miközben hol az egyik, hol a másik lakásba kukkantunk be és ezek az apró események teszik kerek egésszé a történetet. Minden szereplő szerethető és hiteles (kedvencem Hadzsi Hadzsi), emberi sorsok rajzolódnak ki előttünk olvasás közben, múltbéli fájdalmak, jelenkori élmények és biztató jövőképek.
"A múlt nem hasonlít morzsákra, melyek a szőnyegre potyognak. Az ember nem tudja kirázni a nyitott ablakon."
És mindeközben ott van a kosz, a szemét és a bűz, ami végig körüllengi a regényt, ami mindennek a középpontjában áll. Minden lakásnak meg van a maga szemete és nagyon nem mindegy, hogy ezt a szemetet meddig gyűjtjük, mit temetünk alá vagy éppen mit és hová dobunk. Nekem erről (is) szólt a könyv és az írónő nagyon ügyesen rejtette el az ehhez kapcsolódó tanulságos gondolatokat a Bolhapalota lakóinak életének bemutatásán keresztül. Imádtam, ahogy felépítette, az eseménysorozatok között megbúvó történelmet, az utalásokat a török kultúrára: a babonákat, a hagyományokat, a helyi étel-ital "különlegességek"említéseit.
Hosszú, több, mint 500 oldalas a regény, ennek ellenére cseppet sem unalmas, végig kitölti az oldalakat és akár kedvenc könyvemmé is válhatott volna, ha nincs az "AZTÁN" rész. Az a bizonyos utolsó 3,5 fél oldal, ez a befejezés teljesen lerombolta az addig felépített világot....
Ennek ellenére nagyon örülök, hogy elolvashattam és Isztambul felkerült a képzeletbeli bakancslistámra!
