Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. 1933.
„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)
Kosztolányi Dezső regényeit nagyon szeretem (pl. A Nero, a véres költő az egyik kedvencem, de az Édes Anna is nagy favorit nálam, sőt a Pacsirta is). Emiatt nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni a könyvet, talán ezért lett végül csalódás. Az elején nagyon tetszett, alig bírtam letenni, de később már inkább untatott. A gyerekkori emlékek és a vonatút tetszett a legjobban és ezek után azt vártam, hogy valamiféle élettörténetet kapok, de végül valójában nem történt semmi, maximum néhány nagyon hétköznapi, semmitmondó esemény, amit sajnos a szeretett Kosztolányi-stílus ellenére is unalmasnak találtam. Maga a regény hiányzott nekem, mivel ez a mű novellák sorozata, ami egy kerek egészet alkot, de azért mégsem. Nehéz bármit is megfogalmaznom ezzel a történettel kapcsolatban, mert nekem a főszereplő sem lett szimpatikus, a történet is untatott.
