F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby. 1925. (Alinea Kiadó, 2012, 197 oldal)

  "Azt mondod, hogy a múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne?

Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy „méltó” legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is „csupa pénz."

„Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre kinyújtjuk.. Hogy majd egy szép reggelen…

            Így törünk előre, hajózunk az árral szemben, mely szakadatlanul visszasodor a múltba.” 

Nehezen lendültem bele a kisregény olvasásába, de valahol a közepe táján, mikor kezdett kirajzolódni a történet lényege, megfogott a hangulata, olyannyira, hogy a vége fele már alig bírtam letenni. 

A regény tökéletes korrajz az 1920-as évek Amerikájáról, beleshetünk a csillogás, mámor, illúzió álcája mögé, de emellett egy nagyon romantikus történetről van szó. Bár meglepő, de engem az utóbbi fogott meg jobban. A szereplők nagyon eltaláltak. Nick tökéletes a narrátor szerepére, a naivan visszafogott srác mintha mindig az eseményeken kívül állt volna. Ezáltal mi, mint olvasók is csak kívülállóként szemlélhettük a történteket, de nekem kifejezetten tetszett ez az írásmód. Gatsbyt fokozatosan ismerjük meg, miután kilépett a titokzatos házigazda szerepből, én nagyon megkedveltem, ahogyan küzdött és mindent megtett az álmáért, pedig érezhető volt és szerintem Ő maga is tudta, hogy az egész, amiért küzd csupán illúzió. Viszont nagyon kevés ember van, aki így képes szeretni. Szerintem Daisy meg is érdemelte, hogy így szeressék, Ő egy elkényeztetett kislány maradt, a környezet tette ilyenné, de nem volt bátorsága a boldogsághoz. Nem tudom elítélni emiatt. Szurkoltam nagyon a szereplőknek, nem is lehetett volna más befejezése a regénynek, mint ami. Az utolsó 20-30 oldal tökéletes. Teljesen a hatása alá kerültem, nem hiszem, hogy ezt a történetet egyhamar elfejeltem.

Megnéztem a filmet szinte azonnal a könyv elolvasása után és míg a könyvre azt tudom mondani, hogy tetszett, a filmet egyenesen imádtam. Leonardo Dicaprio tökéletesen hozta Gatsby szerepét és a többi színész is remek választás volt. Ráadásul meglepően könyvhű maradt, némely dialógus szó szerint szerepelt.

 

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai. 1997. (Trivium, Budapest, 1997 432 oldal)

 "Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titokzatos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot csak kétségbeesést és vívódást. A hangoskönyv Pécsi Ildikó előadásában került kiadásra."

Felemás gondolatok kavarognak a fejemben. Egyrészt nagyon tetszett a regény, már amiatt is, hogy egy olyan kultúrába engedett bepillantást, ami rejtett és nagyon távol áll az európaitól. Nagyon részletgazdag leírás, érdekes, izgalmas világ tárul az olvasó elé, nagyon szép és élvezhető stílusban íródott, viszont végig volt egy olyan érzésem, hogy nem teljesen hiteles a történet. Azóta utánaolvastam, hogy valóban sok mindent elferdített az író. Így nem dokumentumregényként, hanem „sima” regényként értékelem és így a maga nemében páratlan. Nekem nagyon tetszett annak ellenére, hogy a főszereplőt nem tudtam igazán megkedvelni. Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem szimpatikus, mert nagyon tudom becsülni benne azt, ahogy kihozta a sorsából a legtöbbet, végig küzdött és nem adta fel, de nem értettem mindig egyet az eszközeivel. A legszimpatikusabb szereplő Mameha volt számomra. Rendkívül elszomorító volt az az ármánykodás, ellenségeskedés, ami végig körül lengte ezt a zárt világot. A zárt világot, ami vonzó és visszataszító is egyben. Ahogy a történelem felkavarta az állóvizet, az a könyv egyik legizgalmasabb része volt. Ami nem tetszett az a vége…számomra túlságosan happy end-re sikeredett, szerintem egyáltalán nem illet ahhoz a drámaisághoz, ami végigkísérte. Viszont ez nem von le semmit az értékéből, úgyhogy simán 5*.