Kosztolányi Dezső: Esti kornél

Kosztolányi Dezső: Esti ​Kornél. 1933. 

 

  

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

 Kosztolányi Dezső regényeit nagyon szeretem (pl. A Nero, a véres költő az egyik kedvencem, de az Édes Anna is nagy favorit nálam, sőt a Pacsirta is). Emiatt nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni a könyvet, talán ezért lett végül csalódás. Az elején nagyon tetszett, alig bírtam letenni, de később már inkább untatott. A gyerekkori emlékek és a vonatút tetszett a legjobban és ezek után azt vártam, hogy valamiféle élettörténetet kapok, de végül valójában nem történt semmi, maximum néhány nagyon hétköznapi, semmitmondó esemény, amit sajnos a szeretett Kosztolányi-stílus ellenére is unalmasnak találtam. Maga a regény hiányzott nekem, mivel ez a mű novellák sorozata, ami egy kerek egészet alkot, de azért mégsem. Nehéz bármit is megfogalmaznom ezzel a történettel kapcsolatban, mert nekem a főszereplő sem lett szimpatikus, a történet is untatott. 

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Szerb Antal: Utas és holdvilág. 1937 (Helikon Kiadó, 299 oldal)

"Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

Szerb Antal Utas és Holdvilága picit nekem olyan, mint Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című műve. Elvarázsolt a hangulata, nagyon tetszett a fogalmazásmód, de a téma még nem áll igazán közel hozzám, még mindenképpen érnem, idősödnöm, tapasztalnom kell hozzá. Úgy érzem nem értettem teljesen vagy inkább nem értettem rendesen. De üzent számomra a regény, főleg arra vonatkozóan, hogy milyen nehéz az a pont az életünkben, amikor ráébredünk arra, hogy felnőttünk és már nem kapaszkodhatunk a múltba, hogy már nem élhetünk a múltban. 

„A tisztánlátás perce volt ez, amikor az ember megérti egész életét.”

Ilyenkor a legjobb lenne elmenekülni a világ elől, hátra hagyni mindent és mindenkit, csak sodródni az élettel. Meg tudtam érteni Mihályt, az Ő helyében azt hiszem én is az Olaszországi körutazást választottam volna. Nincs tökéletesebb hely Olaszországnál, ha önmagunkat szeretnénk megtalálni vagy az utat az élethez. Belefeledkezni az utazásba, a művészetbe, a történelembe. Nem csak Mihály képes arra, hogy egy nagy lépést tegyen az életéért, valójában az összes szereplő ezt teszi. Mert valójában mindannyian ezt tesszük. Hajszolunk, keresünk valamit… aztán végül megtaláljuk vagy mégsem, a konklúzió megkérdőjelezhetetlen: 

„Életben kell maradni. Élni fog Ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”

 Mindenképpen újraolvasós.

 

Erich Kästner A ​két Lotti

Erich Kästner: A ​két Lotti. 1949 (Móra, Budapest, 1999 128 oldal)

"Melyik gyerek nem gondolt még arra, mennyire jó lenne egy ikertestvér, aki úgy hasonlítana rá, hogy még az édesanyjuk sem tudná megkülönböztetni őket? Nos, Kästner regényében két ilyen kislányról van szó. Ráadásul még nem is ismerik egymást, mert szüleik régóta elváltan élnek, s egyik az apjánál, másik az anyjánál nevelkedik. Az ikrek egy gyermeknyaralóban találkoznak, és rájönnek, hogy testvérek. Hasonlóságuk sok mulatságos bonyodalmat okoz, de a két kislány komolyabb dolgot tervez: ki akarják békíteni az elvált szülőket, s ezért szerepet cserélnek. Hogyan viselkedik mindegyik a megváltozott élethelyzetében, és miképp sikerül tervük végrehajtása – erről szól A két Lotti könnyes-vidám története."


A Két Lotti életem egyik meghatározó olvasmányélménye, ugyanis ez volt talán az első regény, mit önállóan olvastam és egyben az első kötelező olvasmányom is. Így felnőtt fejjel újra olvasva rájöttem, hogy maga a történet az, amit nagyon szerettem, (az Apád, anyád, idejöjjön! a mai napig egyik kedvenc filmem), mert maga a regény végtelenül egyszerű.. oké, oké, gyerekeknek íródott és egy meséről van szó, de valahogy nem tudtam igazán beleélni magam, nem szórakoztatott és ennek szerintem a fogalmazásmódja volt az oka. Belegondoltam abba, hogy annak ellenére, hogy egy gyerekkönyvről van szó, az alaptörténet egyáltalán nem vidám: különválasztani két testvérpárt, az egyik az enyém, a másik a tiéd alapon. Lehet azért érintett most érzékenyebben a történet, mert én is elvált szülők gyermeke vagyok és szinte sosem ismertem apámat. Gyerekként még én is csak a naivitást, a mesét, az álmokat láttam ebben a történetben, azt, hogy minden lehetséges. Viszont annyira egyszerűen és tényszerűen és hirtelen történnek ebben a regényben az események, hogy hiteltelenné vált számomra meseként is. A filmadaptáció nekem sokkal kidogozottabbnak tűnik és sokkal kedvelhetőbbek a szereplők is, az egész olyan bájos és kedves, nem indít el bennem „komor gondolatokat”, míg a könyv igen.

Összességében mégis azt gondolom, hogy érdemes ezt elolvasni mondjuk olyan 8-9 éves kislányként, mert számomra is meghatározó olvasmányélménye lett akkoriban és magát a történetet a mai napig nagyon kedvelem, de Erich Kastner stílusával nem sikerült azonosulni. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon csak ez a regénye nem tetszett-e (mert mondjuk már 1000 formában való feldolgozását láttam) vagy egyszerűen Kastner nem nekem ír...

 

Fredrik Backman Az ​ember, akit Ovénak hívnak

Fredrik Backman: Az ​ember, akit Ovénak hívnak. 2012 (Animus Kiadó, 335 oldal) 

"Ove ​59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban."

Fredrik Backman-től eddig az Itt járt Britt-Marie-t olvastam és bár tetszett, nem értettem teljesen az író körüli felhajtást. Aztán sokaktól hallottam, hogy valójában Az ember, akit Ovénak hívnak a legjobb regénye, így nekiláttam az olvasásnak. És nem tetszett. Unalmasnak találtam, nem tudtam azonosulni a mogorva idős emberrel... aztán úgy a könyv egyharmadánál azon kaptam magam, hogy csak olvasom, olvasom, nagyon nem akaródzik letenni és szinte végig mosolygok hol a vicces jeleneteken, hol a meghatottságtól.

Talán előítéletekkel álltam hozzá Ove karakteréhez, mert csak a mogorva, rosszindulatú embert láttam, de aztán megismerve az élettörténetét rájöttem, hogy sokkal-sokkal gazdagabb lenne a világ, ha több Ove morgolódna köztünk. Hiszen Ove becsületes (visszaadja a talált pénztárcát), bátor, kiáll magáért (szembeszáll a munkatársaival, apja halála után becsületesen dolgozik), önfeláldozó (másokat ment, miközben a saját háza leég), romantikus (hónapokon át felszáll a vonatra abban a reményben, hogy újra találkozik szíve hölgyével). És igaz barát, akinek hatalmas szíve van. A lakónegyed lakói pontosan ilyennek látják Őt, főleg Parvaneh, aki üde színfoltja volt a történetnek! Imádtam a karakterét és az Oveval kötött barátságát.

Csodálatos történet egy közösség formálódásáról, aminek középpontjában a kényszernyugdíjba küldött Ove áll. Ove megváltoztatja a lakóközösség életét, míg a lakóközösség megváltoztatja Ove életét. Mindezt úgy, hogy valójában semmit sem tesznek, csak önmagukat adják.

Összességében nagyon kedves, humoros, megható történet, az utolsó 30 oldalt már nem is nagyon láttam a könnyeim mögül. Aztán megnéztem a filmet is, ami szintén nagyon tetszett és mivel már ismertem a történetet, nem csak a végén eredtek el a könnyeim, hanem körülbelül az egész film alatt, hol a nevetéstől, hol a keserédes szomorúságtól vagy meghatottságtól itattam az egereket....  szóval le a kalappal a '81-es születésű svéd úriember előtt, hogy ilyen egyszerűségében zseniálisat tudott alkotni!

Patrick Süskind: Sommer úr története

Patrick Süskind: Sommer úr története. 1991 (Partvonal, 135 oldal)

 "A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a „Summer”-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: „Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz.” Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)"

Süskind számomra a Parfümmel vált ismertté, akkor valami nagyon zseniálisat sikerült alkotnia. Aztán olvastam tőle A galambot, ami szintén nagyon tetszett, de míg ez a kettő feszült, inkább negatív hangulatú regény, a Sommer úr története teljesen más. Sokkal kedvesebb és bájosabb az egész - erre rásegítenek a meseszerű, gyönyörű illusztrációk - , bár maga a kisregény rövidsége ellenére is nagyon sokat mond és végig ott van benne a dráma és a szomorúság. 

Süskind egy kisiskolás fiú történetét meséli el nekünk, a gyerekkor és a felnőtté válás összes bájával és  nehézségével együtt. Nevetünk, játsszunk, fára mászunk, eleget teszünk kötelességeinknek, megismerjük az első szerelem szépségét és bánatát.

"(...) nem volt ez félelem se, semmitől. Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség."

Felnőni talán kiábrándító, de mégis fontos pont az életünkben és a történetben szereplő kisfiúnak ott volt Sommer úr, aki végigrohant és ott volt élete fontos állomásain, miközben sem Ő, sem Sommer úr nem sejtette, hogy mennyire fontos szerepet játszanak egymás életében. 

Nekem nagyon tetszett ez a kis szösszenet Süskind tollából, mert humoros, szépen van megírva, ugyanakkor szomorú, mégis annyira valóságos.

Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco: Selyem. 1996 (Helikon, Budapest, 2015, 104 oldal)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra." 

"....megismerték a világot, s a gyerekek fölfedezték, mi is az a csoda. Halkan mesélt, elnézett valahová, s olyan dolgokat látott, melyeket mások nem láttak." 

Alessandro Baricco tavaly a Tengeróceánnal már ellopta a szívemet.  Ezért is, és gyönyörű borító miatt is vettem meg ezt a könyvet. A Selyem pontosan olyan, mint a borítója: gyönyörű, lágy és könnyed, elegáns. Lassú folyású történet, rövid, tömör mondatok és fejezetek sorozata. Rendkívüli egyszerűség és minimalista stílus jellemzi, de Baricco úgy ír, hogy lélegzetvisszafojtva és dobogó szívvel olvasom és nem számít már a külvilág, mert utazni visz, az emberi érzelmek világába. Talán erre mondják azt, hogy "simogatja az ember lelkét".

"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Azt hiszem nekem Alessandro Baricco az olasz Gabriel García Marquez. Eddig meg voltam győződve arról, hogy Marquez írta a világ legromantikusabb és legcsodálatosabb történeteit, de ma már úgy gondolom, hogy Marquez és Baricco írta a világ legromantikusabb és legvarázslatosabb regényeit. A Selyem az igaz szerelemről, romantikáról, szenvedélyről és erotikáról szól. Nem beszél mellé, nem nyálas és nem giccses, hanem egyszerűen és csodaszép, költői életképek segítségével ábrázolja a vágyódást, a megérkezést, a szeretetet, a szerelmet, a szomjúságot, az érzékiséget, a titkokat, a szomorúságot, a csalódottságot, - mindazt, amit mi, Olvasók is valaha megéltünk, megélünk vagy meg fogunk élni.

„- Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő.”

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb. 2015 (Animus, Budapest, 88 oldal)

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."



 Nekem ez a kisregény nem tetszett. Britt Marie-t és Ove-t nagyon szerettem, de ezt a történetet nem. Nagypapámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, aki egy hosszú betegeskedés után úgy ment el, hogy nem hogy elbúcsúzni nem tudtunk egymástól, hanem az utolsó 1-2 évben nem is igazán ismertük egymást. Nagyapó emlékei „gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarogtak agyának egyre fáradó tekervényeiben.” Szóval azt nem lehet mondani, hogy nem ismerem a szituációt és emiatt nem tudom átérezni, hogy mi is történik valójában ebben a könyvben. Szerintem pont ezért nem tetszett. Mert Fredrik Backman sztorija csöpög, nagyon szirupos. És az életben ez nem egy ilyen sztori. Vagyis lehet az író számára ilyen. Ő maga ezt írja az olvasóknak szánt bevezetőjében: „Őszintén szólva nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák. Hanem azért, mert rendszerezni szerettem volna a gondolataimat, és az a típus vagyok, aki csak úgy érti meg, ha leírva látja őket.”” Igen, megértem, én is például ugyanezért írom ezt az 'értékelést'. Csak az a baj Backman írásával, hogy ez a 96 oldal újrahalmozott közhelyek gyűjteménye. Nagyon érzelgős, nagyon természetellenes, de meseként sem értelmezhető. Látom, hogy sokan szeretik és remélem, hogy az író és sok-sok olvasó megnyugvást talál ebben a kis könyvben, de én inkább úgy teszek, mintha ez nem lenne a Backman életmű része, különben nem nagyon olvasnék tőle a továbbiakban.

Sylvia Plath Az ​üvegbura

Sylvia Plath: Az ​üvegbura. 1963 (Európa, Budapest, 2002, 288 oldal) 

 

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén."

Talán ez az az idézet, ami tökéletesen leírja a regénybeli történéseket. Bizonyára mindannyian éreztünk már ilyet, hogy csak történnek velünk a dolgok, akár a jó dolgok, de valójában nem tudunk örülni neki igazán, csak csendes, kívülálló személyekként érzékeljük a külvilágot. A regény főszereplője, Esther története pont itt kezdődik. Boldognak "kellett" volna lennie, ehelyett egy üvegbúra alá került, amiből valószínűleg sosem fog tudni kiszabadulni. Olvastam már egy hasonlót, a Veronika meg akar halni-t, de az a regény valahogy sokkal pozitívabb volt és picit ráébresztett arra, hogy miért érdemes élni, míg az Üvegbura nagyon nyomasztó.  Elgondolkodtató, hogy mi vezetett ide? Ijesztő, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó és az, hogy ismerjük a hátteret  (az írónő megjelenése évében öngyilkos lett) minden reményt elvesz az olvasótól. 

Az egész regény tárgyilagos, száraz, semleges és érzelemmentes. Ennek ellenére mégis láttam benne az érzelmeket és pontosan átéreztem, hogy mit is akar mondani az írónő. Ezenkívül nagyon érdekes korrajz is, egyrészt a nők, másrészt a pszichiátriai betegek helyzetéről. Akkoriban nem tudtak sokat a depresszióról, talán nem is kezelték úgy, ahogyan azt kellett volna. Engem elborzasztott némely pszichiáter közömbössége, a elekrosokkterápia és úgy érzem, hogy ez a lány nem kapta meg a kellő segítséget. Mivel csak egy oldalról ismerjük a történetet, valójában sosem tudjuk meg, hogy ez valóban így volt-e és hogy mennyire múlott saját magán a gyógyulása. 

Talán ezt a regényt csak tudja igazán átérezni / megérteni, aki már találkozott a depresszió enyhébb-súlyosabb formájával, de ettől függetlenül mindenkinek érdemes elolvasnia. Fontos lenne, hogy az ilyen típusú betegségekkel szemben toleránsabbak legyenek az emberek, mert ami kívülről szimpla "hisztériának" tűnik, az belülről nagyon komoly, akár végzetes lehet.

 

Hiraide Takasi: A ​macskavendég

Hiraide Takasi: A ​macskavendég. 2001 (Európa, Budapest, 2017, 168 oldal)

"Egy ​házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami…

Igazi kis gyöngyszemet tart kezében az Olvasó, kivételes szépségű, metaforákban gazdag történetet, amely bepillantást enged a japán lélek különös világába és a sajátos japán gondolkodásmódba. Hiraide Takasi megbecsült költő hazájában. Regénye, amely több országban bestseller lett, lírai hangulatú képekben arról mesél, milyen megfoghatatlanok az élet rejtélyei, csak távolról csodálhatja őket az ember, ahogy a macskavendéget a házaspár, akiket örökbe fogadott."


Egyedi, igazi kis gyöngyszem ez a kisregény. Más kultúra, más mentalitás jellemzi, egyáltalán nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a hangulatán. Hétköznapi, apró események és természeti leírások láncolata, melyet összekapcsol a természet és az állatok, sőt az emberek iránti tisztelet és szeretet.

Valószínűleg sokféleképpen értelmezhető a regény, hogy miért pont egy macska az, ami elhozza a változást és mást jelent a japánoknak vagy éppen nekünk. Valamiért azonban bestseller lett ez a könyv és szerintem ennek az az oka, hogy macskák mindig is szélsőséges érzelmeket tudtak kiváltani az emberekből. A regénybeli író is azt mondta, hogy tulajdonképpen sosem szerette a macskákat, de aztán ráébredt, hogy valójában nem a macskákat nem szereti, hanem azt, amit az emberekből képesek kiváltani. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori Egyiptomban Istenként tisztelték őket! És valóban, mind a mai napig van valami felsőbbrendű a macskák személyiségében, így tökéletes választás volt egy kismacskát választani ennek a regénynek a főszereplőjének. Megismerjük, hogy milyen az élet egy házikedvenccel, hogyan képes arra, hogy közelebb hozza hozzánk a természetet és az embereket és tesz minket nyitottabbá arra, hogy változtassunk, elengedjünk és elfogadjunk.

Lassú folyású, keserédes történet, mely néhol megmosolyogtat, de sajátos, szomorkás mosoly ez. Szép történet, megható és megindító, gyönyörű szépirodalmi mondatok és történetvezetés, de - talán a kulturális különbség miatt - nem tudtam vele teljesen azonosulni.

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései

Stephen Chbosky: Egy ​különc srác feljegyzései, 1999. (Alexandra, 2012, 239 oldal)

"Az ​Egy különc srác feljegyzései című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a Zabhegyező jelentett a szüleik generációinak."

A Zabhegyező életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt úgy 15 éves korom környékén, ezért amikor megpillantottam a könyvtárban a "modern zabhegyező" kifejezést ezen a köteten, azonnal kikölcsönöztem és már a hazafele úton elkezdtem olvasni. Már az első oldalakon éreztem, hogy nem hozza azt az érzést, amit anno Salinger regénye jelentett. Ez valahol természetes, hiszen már nem én vagyok a célközönsége a regénynek, de mégis azt gondolom, hogy nem ez volt a legnagyobb probléma....

 "Szóval az életemről fogok írni. Szeretném, ha tudnád hogy boldog és szomorú is vagyok egyszerre, és még mindig azon töröm a fejem, hogy is van ez."

Az volt a baj, hogy az író túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a 240 oldalas regénybe, konkrétan majdnem minden megtörtént Charlie-val, ami emberrel megtörténhet és bár voltak pozitív dolgok is (pl. a barátsága Sam-el és Patrick-el vagy a nővérével és a tanárával való viszony), azért a legtöbb sajnos negatív esemény volt (barát öngyilkossága, zaklatás, drogok, reménytelen szerelem, csalódás, abortusz stb.). Olyan ez, mint valami dokumentumregény, ami be akarja mutatni a kamaszkor és a felnőtté válás rögös útjait, de számomra ez így ebben a formában nem volt hiteles. 

Charlie a "különc" 15 éves fiú, aki nem találja a helyét a világban: nem volt szimpatikus. És ezt valószínűleg a regény stílusa okozza, ami rendkívül egyszerű, olyan kisikolás.

"Valami nagy baj van velem. És fogalmam sincs, hogy mi lehet az."

Végig érzékelhető volt, hogy valami baj van a fiúval és hogy ez valahova mélyebbre vezethető vissza, de nekem a végkifejlet túlontúl hirtelen volt, nem ütött nagyot, mert nem volt kellőképpen előkészítve.
Voltak benne nagyon jó gondolatok és jelenetek, de ezeket főképp a mellékszereplők szolgáltatták. Miattuk tudom azt mondani, hogy ez a regény valamilyen szinten tetszett. Főleg Patrick miatt, de Samnek is nagy szerepe volt benne. Van tanulsága a regénynek, érthető, hogy sokaknak tetszik, főleg, hogy mivel sok témát feszeget, mindenki megtalálja a saját magára jellemzőt.

"– (…) azt a szerelmet viszonozzuk, amiről azt gondoljuk, megérdemeljük."

Megnéztem a filmet is és nagyon szerettem! Imádtam a szereplőket, még Charlie-t is bírtam a maga módján. Sokkal hitelesebb volt én úgy gondolom, hogy ez a történet a filmvászonra való, nem pedig papírra. A filmnek tényleg meg volt az a különleges hangulata, ami a kamaszkor jellemzője és annak ellenére, hogy drámai volt, olykor megnevettetett és nagyon megható is volt.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller: Semmi. 2000 (Scolar Kiadó, 181 oldal)

"„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki – és maguknak – az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze – ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét… Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie…"

Dánia botránykönyve, amit a megjelenésekor betiltották, majd később kötelező olvasmánnyá tették az iskolákban. Én személy szerint nem tudom eldönteni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia vagy senkinek sem szabad elolvasnia.

Az alapötlet kimondottan tetszett, egy könnyű, filozofikus könyvet vártam, az élet értelméről, ehelyett valami nagyon kemény és brutális, kegyetlen történetet kaptam. Olvastatta magát, körülbelül másfél nap alatt elolvastam, mert teljesen magába szippantott. 

"az élet értelmével nem szabad játszani" 

(Elvileg) ez a regény fő üzenete, de én ebben a történetben egyáltalán nem találtam meg az élet értelmét. Az élet nem lehet ilyen és nem szólhat erről, amit ezek a gyerekek tettek, amit létrehoztak, az ún. "Fontos dolgok halma" egy kegyetlen és gusztustalan dolog. A fülszöveg szerint "ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik" - ez az egész már az elején sem volt ártalmatlan. Elvenni valakitől valamit, ami neki a legfontosabb - legyen az egy fülbevaló - cseppet sem ártalmatlan. Lehet, hogy a gyerekek nem egyformán adtak bele ebbe a halomba, de ezt valójában külső szemmel ki tudja megítélni? Ezek a gyerekek mindannyian elveszítettek valamit, legfőképpen az emberi méltóságukat.

Anyukám is elolvasta a könyvet és azt mondta, hogy a világ bizony ilyen és hogy én fiatal vagyok és naiv és örül, hogy én ezt még nem látom. Manapság az emberi értékek nem számítanak az ún. "magasztos cél", ideológia érdekében az emberek szó szerint bármire képesek, ahogy kiderül a Semmiből. Szóval végülis felfoghatjuk társadalomkritikának is: az életben valójában semmi sem számít, minden eldobható, semminek nincs következménye, de aztán persze a pénz és a népszerűség felülír mindent. Az a része a történetnek, hogy - egy múzeum megveszi a halmot, újságcikkek jelennek meg - irreálisnak tűnt, az pedig, hogy a végén mindenki éli világát és semmi következménye nincs az egésznek leginkább elborzasztott. Gyerekek vagyis kamaszok kezébe semmiképpen sem való! A legbefolyásosabb korban, amikor egy internetes kihívás kedvéért akár öngyilkosságra is képesek, egy ilyen könyvet elolvasniuk nem szabad! Semmilyen tanulságot nem tudnak levonni belőle (mert nincs neki!), viszont elhitetheti velük, hogy mivel az életnek valójában úgysincs értelme, ezért megtehetnek bármit! Rendkívül veszélyes...  Rám leginkább fordítva hatott: azon felül, hogy elborzasztott és felháborított, rájöttem, hogy talán valóban nincs értelme az életnek, de az nem igaz, hogy semmit sem érdemes csinálni. Fontos dolgok halmát semmiképpen sincs értelme csinálni, de mindenkinek meg van a maga "fontos dolga", amiért reggel felkel és elindítja a napját - valahol itt keresendő az élet értelme.

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Sarah Addison Allen: A barackfa titka. 2011 (Könyvmolyképző Kiadó, 250 oldal)

"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.

Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.
„Allen megint valami különlegeset alkotott, ami egyszerre gyönyörködtet és birizgálja a kíváncsiságunkat… Csodálatos történet, nem mindennapi szereplőkkel.” – Fresh Fiction
„Öröm olvasni! Könnyedebb, bájosabb, pajkosabb leszel tőle. Rejtély és mágia modern köntösben! Jó szórakozást!” – Tiffany

Pozitívan csalódtam ebben a regényben, mert a borító (bár gyönyörű) és a fülszöveg alapján valami nagyon romantikus habos-babos rózsaszínfellegű könyvre számítottam, ami nagyon nem az én világom. Akkor miért is vettem kézbe? Mert arany pöttyös és ezeket szoktam szeretni és a fülszövegben volt, ami megfogott: rejtély és titkok. És annak ellenére, hogy nem volt nehéz összerakni a rejtélyt és a napvilágra kerülő titkokat, kimondottan élveztem a regény olvasását. Az írónő szépen fogalmaz, olvastatja magát a szöveg és tökéletesen megtalálta az egyensúlyt, nem csöpögött a giccstől, de mégis szép és romantikus, amolyan "happy endes" történetet írt.

Meg volt a maga bája, amit leginkább a kisvárosi hangulat adott, az, hogy mindenki ismert mindenkit - ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Nem egy kimondottan szépirodalmi mű, inkább egy könnyedebb kikapcsolódást nyújt, a szereplők kedvelhetőek és nem túlontúl meseszerűre van megalkotva az egész. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal és egy barackfa, aminek titka szerelmet, barátságot és változást köz Walls of Water és lakóinak életébe.

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága. 2010. (GABO, 296 oldal)

 "Kilencedik ​születésnapjának előestéjén a mit sem sejtő Rose Edelstein, az iskolaudvari játékok és a zaklatott szülői figyelem perifériáján létező kislány beleharap édesanyja házi sütésű csokoládés citromtortájába, és rájön, hogy varázslatos képességgel rendelkezik: a süteményben képes megízlelni az anyja érzéseit.
Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis – az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából – a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben – és életre szólóan – veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli.
Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől – az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal.
Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni.
A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá.
Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, 2005-ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él."

A regény már régóta várólistás, emlékeim szerint a megjelenésekor nagy népszerűségnek örvendett, kb. lehetetlen volt megszerezni. Aztán valahogy el is felejtkeztem róla, közben "felnőttem", de valamiért legutóbbi könyvtárlátogatásomkor szembe jött velem a polcon. Vissza is tettem miatta egy már előzőleg kiválasztott regényt, hogy beleférjek a keretbe...az olvasás után viszont picit csalódott vagyok. 

A könyv nagy erőssége a címe, ami fantasztikusan kreatív, és a borítója ami egyszerűen gyönyörű. Ez a kettő együtt egy olyat alkotott, amibe szinte beleborzongtam és miután elolvastam a fülszöveget biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem kell és olvasni akarom! De ahogy általában az életben, a külső néha csalóka és nem feltétlen van a belsővel összhangban. Nekem csalódás ez a könyv, mert nem azt kaptam, amit vártam. Az alapötlet nagyon tetszett, egyedinek találtam, de úgy érzem, hogy az írónő nem használta ki ennek lehetőségeit. 

Az elején zavart a gondolatjelek hiánya, de ezt azért hamar megszoktam, a stílus olvasmányos, de nagyon sokszor elkalandoztak a gondolataim, mert ez a történet konkrétan dögunalmasra sikeredett. Ezen a 296 oldalon keresztül konkrétan semmi sem történt. Emiatt nagyon dühös vagyok, mert egy ilyen fantáziadús alapcselekményt nem szabadott volna ilyen szinten kihasználatlanul hagyni. Egy teljesen átlagos család teljesen átlagos története lett belőle, ami valójában igen szomorú és drámai, de ezek a hétköznapi problémák bármelyik családban fellelhetőek. Az Edelstein család kapott egy plusz lehetőséget/ képességet az élettől, hogy változtasson, hogy boldogabbak lehessenek és ezt semmilyen szinten nem használták ki. Nem volt előrelépés, fejlődés, csak megtörténtek dolgok, nem volt érzelmi töltete a regénynek. Nem tudom, hogy mit szeretett volna elmondani, mit szeretett volna nekem adni? Nem kaptam választ a miértekre a végére sem. Rose elfogadta a képességét és megpróbálja kihasználni, de mi vitte rá erre, mi volt a fordulat? És Joseph? Neki miért az sorsa, hogy eltűnjön a világból, hogy székké változzon?

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus. 2002. (Ulpius-ház Könyvkiadó, 319 oldal)

"Asne ​Seierstad, norvég újságírónő a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást követően három hónapot töltött Afganisztánban, neves skandináv lapok tudósítójaként. Ott szerzett tapasztalatain alapul A kabuli könyvárus, amely egy csapásra a világirodalom egyik legsikeresebb tényregénye lett. Lánykérések, esküvők, szenvedélyek, remény, rettegés, bűn és bűnhődés – egy titokzatos világ egy európai asszony szemével. Egy olyan világ, ahol a nő ma sem mehet a testét tetőtől talpig elfedő burka nélkül az utcára, férfival szót nem válthat, mi több, férfira nem is nézhet, feleségül pedig csak ahhoz mehet, akit a szülei kijelölnek számára. Egy olyan világ, ahol a fiú is csak akkor járhat iskolába, ha az apja engedi, ám ha szükség van rá a boltban, napi tizennégy órát kell dolgoznia. Feleségül pedig csak azt veheti, akinek elég hozománya van. Szultán, a kabuli könyvárus, ha apaként mégoly ellentmondásos alak is, féltve őrzött könyveiért az életét is kész kockáztatni a könyvégetők, hadurak és terroristák uralta világban. Regényes formában megírt igaz történet könyvekről és babonákról, asszonyokról és uraikról, a néhol félelmetes, néhol mesés Keletről egy sokat látott haditudósítónő tollából."

Nem egy nagy szám a könyv, igazából az egész olyan semmilyen. Mivel már több hasonló témájú könyvet olvastam, így ez a világ, a távoli kultúra nem volt ismeretlen a számomra, konkrétan ezzel kapcsolatban semmi újat nem adott a mű.

Írónője egy norvég újságírónő, aki az előszóban leírja, hogy a könyvet szépirodalmi formában írta meg, viszont valóságos történeteken alapul. Én nem találtam szépirodalminak a stílust, nekem nagyon tudósítás vagy inkább újságcikk-szerű volt, túl sok volt benne a felesleges kitérő és adat, ami unalmassá tette a regényt, ráadásul nem éreztem azt, hogy az írónő valóban olyan szinten a családi élet része volt, ahogyan az elején említette, eléggé távolságtartóan kezelte végig a történetet. Nekem eleve nagyon furcsának tűnt az, hogy egy afgán család feje ilyen könnyedén, ilyen mélyen engedi azt, hogy egy európai nő belefolyjon/belelásson ebbe a zárt közösségbe, érdekelt volna, hogy pontosan mi volt a motivációja. Szóval nekem kissé ellentmondásosnak is tűnik az egész.
A címe és maga a könyvárus története volt az, ami megfogott és ami miatt el akartam olvasni és pont ez a része volt szerintem a legkevésbé kidolgozott.

Nem mondom, hogy bánom, hogy elolvastam, mert mindig érdekes egy távoli, számunkra nagyon idegen és elborzasztó világról olvasni, de nem ajánlanám. Sokkal jobb, érdekesebb könyvek születtek már a témában. 

Fredrik Backman: Itt ​járt Britt-Marie

Fredrik Backman: Itt ​járt Britt-Marie. 2014 (Animus Kiadó, 360 oldal)

"Britt-Marie ​ hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy „hallatlanul koszos", felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet – rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is – Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen…
Történet a második esélyről, a sors kiszámíthatatlanságáról és az evőeszközös fiókok rendjéről. Fredrik Backman harmadik regénye szívszorító és felemelő, romantikus és ironikus, csakúgy mint korábbi művei."

Első Backman könyvem, kíváncsian álltam neki, mert nagyon jókat hallottam a fiatal írópalántáról. Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet Britt-Marie-vel kezdeni, mert bár nagyon tetszett a regény és jól szórakoztam az olvasás közben, a katarzis elmaradt.

Ez egy nagyon szép, kedves, de mégis keserédes történet egy nőről, aki 63 évesen kényszerül arra, hogy új életet kezdjen, hogy megismerje önmagát, vagyis inkább, hogy teljesen önmagával törődjön és totálisan kilépjen a komfortzónájából. Az első jelenet a munkaközvetítőnél nagyon humorosra sikeredett (annak ellenére, hogy nem feltétlenül lettem volna a munkaközvetítős lány helyében!:D) és aztán a továbbiakban is szolgáltatott egy-két poénos eseményt a történet, de számomra nagyon hamar ellaposodott. Néhol úgy éreztem túlzásokba esik az író, nagyon sarkítottan mutatta be a karaktert. Én kedvelem Britt-Marie-t, az azért nagyon hamar érezhető, hogy a kemény, "házsártos boszorkány" karakter mögött egy érző szívű lény lapul, akinek meg van a maga tragédiája. Rendmániás, tisztaságmániás, az életében minden rendszer szerint megy, és bár nem ítélkezik senki fölött - a megjegyzéseivel nagyon könnyen megbánt másokat és tetteit leginkább az vezérli, hogy mit gondolnak róla mások. Semmilyen szociális érzékenysége nincs és miután megismerjük a múltját rájövünk, hogy Ő valójában sohasem lehetett önmaga, sosem tudta/merte azt tenni, amit Ő szeretett volna, hogy belemenekült egy feladatba, hogy hivatásának válassza azt, hogy rendet tegyen maga körül: legyen ez akár a férje vasalt ingei, az evőeszközös fiókok vagy a csőd szélén álló kisváros, Borg, annak lakói vagy éppen a focicsapata.

Szerintem nagyon pozitív és motiváló ez a történet. Sosincs késő újrakezdeni és mindenből van kiút, ha van elég akaraterőnk és kitartásunk hozzá. Britt-Marie életébe a borgiak, a borgiak életébe Britt-Marie érkezése hozta meg a változást, Britt-Marie Borgban járt és feltöltötte az üres kisvárost élettel, reménnyel, cserébe a borgiak feltöltötték Britt-Marie-t reménnyel, szeretettel és élettel. Mondhatjuk, hogy Britt-Marie ezalatt a kis idő alatt megismerhette a hétköznapi életet, amelynek része az öröm, a boldogság, a szeretet és a kötődés, az elfogadás, az alkalmazkodás, de a veszteség és a fájdalom is. És elvileg a szerelem is. A fülszöveg romantikus szálat is sejtet, én ezt nem igazán találtam meg benne.

Összességében tetszett a regény, néhol túlzónak éreztem és a vége nem igazán tetszett. Mert nekem nem elég annyi, hogy Britt-Marie itt járt. Azt is szeretném tudni, hogy merre tart.

Mohács: történelmi emlékhely és a busójárás

2018. februárjában volt szerencsém ellátogatni Mohácsra, a busójárásra, melyet tavaszi napfordulót követő első holdtöltekor rendeznek meg. Először a Mohács melletti, Sátorhelyen található Nemzeti Történelmi Emlékhelyet látogattuk meg, mely az 1526. augusztus 26.-ai mohácsi csatának állít emléket. Annak a csatának, amelyben másfél óra alatt 14 000 katona vesztette életét, Magyarország elvesztette királyát és az ország három részre szakadt, megkezdődött a 145 évig tartó török uralom. 

Az emlékhely megépítése az 1960-as években kezdődött, ekkor fedezték fel az első tömegsírokat dr. Papp László régész munkásságának köszönhetően. 1976. augusztus 29-én, a csata 450. évfordulóján került sor az emlékhely felavatására. 

2011-ben adták át a Szent koronát formázó fogadóépületet, mely három szintes. Az épületbe Hádész kapuján keresztül léphetünk be, melyet emberi lábszárcsontra emlékeztető minta jellemez.

Az alagsorban kezdődött az idegenvezetés, ahol az állandó kiállítást tekinthettük meg. Rendkívül modern, régészeti leletek, katonai felszerelések vannak kiállítva és egy 10 perces filmet is megnézhettünk a csata vélt helyszíneiről és lebonyolításáról. A második szinten fényképes kiállítást láthatunk a Nemzeti Emlékhely történetéről, a felső szint pedig kilátóként  illetve étterem/kávézóként funkcionál.

A kiállítás megtekintése után az idegenvezetés a külső helyszínen folytatódott. A fogadóépületből kilépve, egy lépcsősoron kell lejönnünk, ami a hősöknek való tiszteletadás jelképe, hiszen akarva-akaratlanul is fejet hajtunk előttük. Az udvar közepén található rózsát formáló szökőkút az ország három részre szakadását jelképezi. 

II. Lajos király

Kanizsai Dorottya emlék

Szulejmán

A külső helyszínen fából készült kopjákat és tömegsírokat láthatunk. Az első Kanizsai Dorottyára emlékezik, aki elsőként adott végtisztességet a csatában elesett katonáknak. Fellelhető itt I. Szulejmán, Tomori Pál és II. Lajos kopjafája is. 

A Nemzeti Emlékhely megtekintése után utaztunk tovább Mohácsra, ahol az évente megrendezésre kerülő Busójáráson vehettünk részt. A Busó fűzfából   faragott maszkot viselő alak, akinek jellemző ruházata a bocskor, csizma, fehér vászongatya, a bundájával kifordított birkabőr derékban kötéllel vagy lánccal összekötve, melyre egy, vagy több kolomp van felaggatva, vállukon tarisznya. 

A más kultúrákban is fellelhető téltemető, tavaszköszöntő, termékenységet hozó ünnepségsorozat mellett törököző hagyománya is van. A legenda szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról, de ennek aligha van történeti alapja. Valószínűleg a XVIII. században idetelepülő sokácok hozták magukkal a népszokást. "Félelmetes" álarcokba öltözött busók járják a várost, ilyenkor megszűnnek az ún. morális szokások, "szabad a csók". Állandó a kerepelés, a zajkeltés, egy nagyon vidám, egyedi hangulata van az egésznek. A 14:00 órától kezdődő lakodalmas menettel gyalogoltunk végig a városon, ami nagyon nagy élmény volt. 2009 óta a busójárás az UNESCO Szellemivilágörökség részét képezi.

A busójárás mellett érdemes Mohács egyéb nevezetességeire is rápillantani. A legismertebb a fogadalmi templom. Ahogy Mohácson minden, így ez is a mohácsi csata hőseinek emlékére készült. Az épület alapjaiban háromezer magyar község, ötvenkét város és huszonöt megyeháza udvarából felvett egy-egy kg-os emlékföld-csomagokat helyeztek el, jelezve ezzel nemzetünk összefogását.

Gyönyörű a Széchényi tér, a Városháza. 

Összességében gyönyörű a város, fel vannak újítva az épületek, tiszta, rendezett. Minden a mohácsi csatáról és a busókról szól, de mindenképpen érdemes legalább egyszer ellátogatni ide.