Fredrik Backman: Itt ​járt Britt-Marie

Fredrik Backman: Itt ​járt Britt-Marie. 2014 (Animus Kiadó, 360 oldal)

"Britt-Marie ​ hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy „hallatlanul koszos", felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet – rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is – Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen…
Történet a második esélyről, a sors kiszámíthatatlanságáról és az evőeszközös fiókok rendjéről. Fredrik Backman harmadik regénye szívszorító és felemelő, romantikus és ironikus, csakúgy mint korábbi művei."

Első Backman könyvem, kíváncsian álltam neki, mert nagyon jókat hallottam a fiatal írópalántáról. Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet Britt-Marie-vel kezdeni, mert bár nagyon tetszett a regény és jól szórakoztam az olvasás közben, a katarzis elmaradt.

Ez egy nagyon szép, kedves, de mégis keserédes történet egy nőről, aki 63 évesen kényszerül arra, hogy új életet kezdjen, hogy megismerje önmagát, vagyis inkább, hogy teljesen önmagával törődjön és totálisan kilépjen a komfortzónájából. Az első jelenet a munkaközvetítőnél nagyon humorosra sikeredett (annak ellenére, hogy nem feltétlenül lettem volna a munkaközvetítős lány helyében!:D) és aztán a továbbiakban is szolgáltatott egy-két poénos eseményt a történet, de számomra nagyon hamar ellaposodott. Néhol úgy éreztem túlzásokba esik az író, nagyon sarkítottan mutatta be a karaktert. Én kedvelem Britt-Marie-t, az azért nagyon hamar érezhető, hogy a kemény, "házsártos boszorkány" karakter mögött egy érző szívű lény lapul, akinek meg van a maga tragédiája. Rendmániás, tisztaságmániás, az életében minden rendszer szerint megy, és bár nem ítélkezik senki fölött - a megjegyzéseivel nagyon könnyen megbánt másokat és tetteit leginkább az vezérli, hogy mit gondolnak róla mások. Semmilyen szociális érzékenysége nincs és miután megismerjük a múltját rájövünk, hogy Ő valójában sohasem lehetett önmaga, sosem tudta/merte azt tenni, amit Ő szeretett volna, hogy belemenekült egy feladatba, hogy hivatásának válassza azt, hogy rendet tegyen maga körül: legyen ez akár a férje vasalt ingei, az evőeszközös fiókok vagy a csőd szélén álló kisváros, Borg, annak lakói vagy éppen a focicsapata.

Szerintem nagyon pozitív és motiváló ez a történet. Sosincs késő újrakezdeni és mindenből van kiút, ha van elég akaraterőnk és kitartásunk hozzá. Britt-Marie életébe a borgiak, a borgiak életébe Britt-Marie érkezése hozta meg a változást, Britt-Marie Borgban járt és feltöltötte az üres kisvárost élettel, reménnyel, cserébe a borgiak feltöltötték Britt-Marie-t reménnyel, szeretettel és élettel. Mondhatjuk, hogy Britt-Marie ezalatt a kis idő alatt megismerhette a hétköznapi életet, amelynek része az öröm, a boldogság, a szeretet és a kötődés, az elfogadás, az alkalmazkodás, de a veszteség és a fájdalom is. És elvileg a szerelem is. A fülszöveg romantikus szálat is sejtet, én ezt nem igazán találtam meg benne.

Összességében tetszett a regény, néhol túlzónak éreztem és a vége nem igazán tetszett. Mert nekem nem elég annyi, hogy Britt-Marie itt járt. Azt is szeretném tudni, hogy merre tart.

Mohács: történelmi emlékhely és a busójárás

2018. februárjában volt szerencsém ellátogatni Mohácsra, a busójárásra, melyet tavaszi napfordulót követő első holdtöltekor rendeznek meg. Először a Mohács melletti, Sátorhelyen található Nemzeti Történelmi Emlékhelyet látogattuk meg, mely az 1526. augusztus 26.-ai mohácsi csatának állít emléket. Annak a csatának, amelyben másfél óra alatt 14 000 katona vesztette életét, Magyarország elvesztette királyát és az ország három részre szakadt, megkezdődött a 145 évig tartó török uralom. 

Az emlékhely megépítése az 1960-as években kezdődött, ekkor fedezték fel az első tömegsírokat dr. Papp László régész munkásságának köszönhetően. 1976. augusztus 29-én, a csata 450. évfordulóján került sor az emlékhely felavatására. 

2011-ben adták át a Szent koronát formázó fogadóépületet, mely három szintes. Az épületbe Hádész kapuján keresztül léphetünk be, melyet emberi lábszárcsontra emlékeztető minta jellemez.

Az alagsorban kezdődött az idegenvezetés, ahol az állandó kiállítást tekinthettük meg. Rendkívül modern, régészeti leletek, katonai felszerelések vannak kiállítva és egy 10 perces filmet is megnézhettünk a csata vélt helyszíneiről és lebonyolításáról. A második szinten fényképes kiállítást láthatunk a Nemzeti Emlékhely történetéről, a felső szint pedig kilátóként  illetve étterem/kávézóként funkcionál.

A kiállítás megtekintése után az idegenvezetés a külső helyszínen folytatódott. A fogadóépületből kilépve, egy lépcsősoron kell lejönnünk, ami a hősöknek való tiszteletadás jelképe, hiszen akarva-akaratlanul is fejet hajtunk előttük. Az udvar közepén található rózsát formáló szökőkút az ország három részre szakadását jelképezi. 

II. Lajos király

Kanizsai Dorottya emlék

Szulejmán

A külső helyszínen fából készült kopjákat és tömegsírokat láthatunk. Az első Kanizsai Dorottyára emlékezik, aki elsőként adott végtisztességet a csatában elesett katonáknak. Fellelhető itt I. Szulejmán, Tomori Pál és II. Lajos kopjafája is. 

A Nemzeti Emlékhely megtekintése után utaztunk tovább Mohácsra, ahol az évente megrendezésre kerülő Busójáráson vehettünk részt. A Busó fűzfából   faragott maszkot viselő alak, akinek jellemző ruházata a bocskor, csizma, fehér vászongatya, a bundájával kifordított birkabőr derékban kötéllel vagy lánccal összekötve, melyre egy, vagy több kolomp van felaggatva, vállukon tarisznya. 

A más kultúrákban is fellelhető téltemető, tavaszköszöntő, termékenységet hozó ünnepségsorozat mellett törököző hagyománya is van. A legenda szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról, de ennek aligha van történeti alapja. Valószínűleg a XVIII. században idetelepülő sokácok hozták magukkal a népszokást. "Félelmetes" álarcokba öltözött busók járják a várost, ilyenkor megszűnnek az ún. morális szokások, "szabad a csók". Állandó a kerepelés, a zajkeltés, egy nagyon vidám, egyedi hangulata van az egésznek. A 14:00 órától kezdődő lakodalmas menettel gyalogoltunk végig a városon, ami nagyon nagy élmény volt. 2009 óta a busójárás az UNESCO Szellemivilágörökség részét képezi.

A busójárás mellett érdemes Mohács egyéb nevezetességeire is rápillantani. A legismertebb a fogadalmi templom. Ahogy Mohácson minden, így ez is a mohácsi csata hőseinek emlékére készült. Az épület alapjaiban háromezer magyar község, ötvenkét város és huszonöt megyeháza udvarából felvett egy-egy kg-os emlékföld-csomagokat helyeztek el, jelezve ezzel nemzetünk összefogását.

Gyönyörű a Széchényi tér, a Városháza. 

Összességében gyönyörű a város, fel vannak újítva az épületek, tiszta, rendezett. Minden a mohácsi csatáról és a busókról szól, de mindenképpen érdemes legalább egyszer ellátogatni ide.

Felix Salten: Bambi

Felix Salten: Bambi. 1923. (Móra könyvkiadó, 1994, 146 oldal)

"Bambi a rengeteg legmélyén, mogyorócserjék, som- és kökénybokrok, magas juhar- meg bükkfák védte zugban született. A kis őz botladozó lábakkal indult el az erdő úttalan útjain, és mind távolabb merészkedett. Bambival együtt tanul meg az olvasó önfeledten játszani és száguldani, élvezni a szabadságot. De megtanulunk félni is és keserűen tudomásul venni minden élet halandóságát. Salten költői prózája egyszerre szól gyermekekhez és felnőttekhez – mindannyiunk okulására és gyönyörűségére."

Nekem gyerekkorban kimaradt a Bambi történet. Nem volt kötelező olvasmány az iskolában és bár nagy Disney fan vagyok, a rajzfilmváltozatot sem láttam belőle. A könyv ott volt a mesekönyveim között, most már úgy éreztem, hogy ideje bepótolni ebbéli hiányosságomat. Őszinte leszek: nem bántam volna, ha kimarad. Egyáltalán nem gyerekkönyv, nem egy cuki, aranyos őzike felcseperedéséről szól. Nagyon depresszív a hangulata, én még olvasás után is napokig a hatása alatt voltam, teljesen lehangolt. 

Kezdjük ott, hogy az állat szereplők emberi tulajdonságokkal lettek felruházva, miközben állatok maradtak. A legtöbb állatmesében az állatok beszélnek, jönnek-mennek, élik a kis világukat és bár ezek emberi tulajdonságok, valahogy meg van az egyensúly az emberlét és állatlét között. A Bambiban állatszemszögből olvashatjuk a történetet, mégis nagyon erősen érződik az emberi nézőpont. Nagyon szépek a tájleírások, a természet leírása, de végig úgy éreztem, hogy az író a saját véleményét, látásmódját, kívülről bújtatja bele az erdőbe. És mindezt nagyon tragikus módon teszi. Értem én és támogatom, hogy a gyerekekkel minél korábban meg kell ismertetni az elmúlást, a halált, mert ez is az élet része, de ezt nem ilyen brutális módon kell tenni. Emiatt gyerek kezébe semmiképp sem adnám. Arról nem is beszélve, hogy voltak benne kifejezetten horrorisztikus részek, Bambi a születésétől kezdve csak a magánnyal, erőszakkal, félelemmel és halállal ismerkedik meg egész élete során. 

A Disney féle változat aranyosabbra sikerült, kevésbé depresszív és lehangoló, de picit unalmas. Gyerekek szerintem képesek élvezni, bemutatja az erdei életet, kicsit természetfilm feelingje is van, az ábrázolások aranyosak, vannak benne kimondottan kedves jelenetek (a könyvben egy sincs) és a képi világa nagyon szép.

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán: Beszterce ​ostroma: Egy különc ember története. 1895. (Madách, Pozsony, 234 oldal) 

 "A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az „őrülteknek” kijáró elnéző szeretet hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer: a tiszta lovagi eszmények anakronisztikusak ugyan, de sok vonatkozásban értékesebbek a jelennél. Pongrácz gróf a mi századunk különceinek egyik előfutára."

Gimnáziumban, kötelező olvasmányként is szerettem, bár akkor be nem vallottam volna, hogy tetszik! Most ennyi évvel később újraolvasva már büszkén bevallom, hogy bizony egy nagyon szórakoztató regény a Beszterce ostroma. Bár ehhez szükség van ahhoz, hogy túllendüljünk az első fejezeten, ami picit vontatottra sikerült illetve megszokjuk a régies nyelvezetet, hogy sok szót csak lábjegyzetek segítségével értünk. Mikszáth szerintem csodaszépen fogalmaz, a stílusa remek, ahogy anekdotázva meséli el nekünk ennek a különc embernek, Pongrácz István grófnak a történetét.

A regény szerkezete nagyon tetszett, ahogy a látszólag egymástól elkülönülő események szépen egymásba fonódnak. Ezt már a Szent Péter esernyőjében is szerettem, de míg ott kicsit úgy éreztem, hogy későn találkoznak a történetek, úgy a Beszterce ostromában pont jókor történt minden. Egyébként a címe az valami zseniális, a regény elolvasása után teljesen más megvilágításba helyeződik. Kap valami groteszk jelentést. Ha már groteszk, a legtöbb ilyen elemet főhősünk szállítja. A rossz századba született "középkori várúr" az elején sok mosolyt csalogató jelenetet szolgáltat, de a vége felé azért már komolyabbá válik a történet. Lehet bolondnak nevezni az "öreget", de kitűnik, hogy valójában ebben pénzsóvár és önző környezetben neki van a legnagyobb és legtisztább szíve. És küzdd az elveiért, sosem adja fel. Ha kell egy egész várossal szembe megy. A többiek leginkább csak keretet adnak a gróf történetének, kiemelik, tényeket vázol fel, hogy eldönthessük a kérdést:

"Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak efelett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyújtja, mint a többiek. »Én nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahová akarok.«"