2016. május 15., vasárnap

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete. 2014. (Magnólia Kiadó, 2014, 237 oldal)

"A. J. Fikry, a kiégett könyvesboltos nehéz éveket tudhat maga mögött: meghalt a felesége; az üzlete rosszabbul megy, mint valaha; ráadásul ellopták tőle legnagyobb értékét is, egy Poe verseket tartalmazó ritka kötetet. Idővel elfordul az emberektől, és még a könyvei sem nyújtanak számára vigaszt, mert a rohamosan változó világra emlékeztetik. Egy váratlan esemény folytán viszont kénytelen lesz újrakezdeni az életét, mert egy kislányról is gondoskodnia kell. A mogorva és életunt férfi hamarosan más szemmel néz a világra, igaz barátokra lel, újra szerelmes lesz, a könyvesboltja pedig a kisváros nyüzsgő központjává alakul át.
Gabrielle Zevin jó humorérzékkel megírt, varázslatos regénye tisztelgés a könyvek világa előtt, szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni és miért zárunk bizonyos embereket a szívünkbe. Nélkülözhetetlen olvasmány azoknak, akiknek a könyvek a legjobb barátai és azoknak, akik hisznek abban, hogy „senki sem különálló sziget”."


Könyvmoly. Jelentése: valaki, aki imád könyveket olvasni. A köztudatban úgy él ez a fogalom, miszerint a könyvmoly befelé forduló, unalmas, konzervatív, csak a könyveinek élő egyén. Ez a könyv rácáfol erre és bebizonyítja, hogy egy könyvmolynak is lehet regénybe illő élete!

Imádtam! Már a borítója is olyan kis bájos, a történet pedig annyira szívmelengető. A 237 oldalas kis könyvecske A.J. Fikry könyvesbolt-tulajdonos életét meséli el azután, hogy azt hitte minden véget ért: elvesztette szeretett feleségét és legnagyobb vagyont érő tárgyát is. Bár közhelyesen hangzik, mégis igaz: ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy ablak. A. J. életében is kinyílt egy ablak, ami megváltoztatta/felfordította az életét, ami utat nyitott a boldogsághoz. Szerettem Fikry karakterét (bár mindig egy ősz hajú öregúrnak képzeltem el a viselkedése alapján), ahogyan a többi szereplőt is. Külön hozzáad a szerethetőséghez a helyszín, a kis sziget, ahol mindig zajlik az élet. Szerelem, humor, titok, fájdalom, szeretet és irodalom - ez mind benne van ebben a történetben, ami látszólag csak egy hétköznapi történet, de mégis sokkal-sokkal több annál. És bevallom, a végén egy-két könnycsepp is kicsordult.
Engem teljesen elvarázsolt és ebben nagy szerepe volt annak is, hogy minden sorából sugárzik a (könyvek iránti) szeretet.
Nagyon jó megoldás, hogy minden fejezet egy-egy novella ajánlóval kezdődik. Úgy érzem, ezeket a novellákat szép sorjában el kell majd olvasnom.
Csak egy baj van: az olvasott példányt vissza kell vinnem a könyvtárba.

ui.: külön említést érdemel a rendőr könyvklub! :D

2016. május 14., szombat

A lottózás története

A lottó szerencsejáték, nevét az olasz lotto (jelentése: sors, nyeremény) szóból kapta.

Eredete
Génua városállam a szenátorok kormányzó testületének tagjai közül évenként öten kiváltak. Az öt megüresedett helyre sorsolás útján delegálták az új szenátorokat. A génuai polgárság évről évre izgatottan várta az ünnepélyes választásokat, és persze szinte mindannyian fogadásokat kötöttek az öt polgár személyére. Aki legalább két új tanácstag nevét eltalálta, már valamilyen mértékű jutalomhoz juthatott. A legtöbbet természetesen az a fogadó vághatta zsebre, aki mind az öt újdonsült szenátor nevét megjósolta. A fogadások olyan népszerűvé váltak, hogy külön iroda, majd később irodahálózat szervezésére volt szükség.
Az esedékes évi sorsolással megbízott szenátor Benedetto Gentile volt az, aki javasolta a városvezetésnek, hogy a játék hivatalos jelleggel bírjon, jövedelme pedig szolgálja ezentúl az állam céljait. Az elgondolást tett követte. A 90 jelölt neve mellé egy számot írtak, és a nyereményeket úgy szabályozták, hogy minden megvásárolt sorsjegy már eleve bizonyos profitot jelentsen a kibocsátó hatóságoknak. Az olasz városállamokban sorra nyíltak a lottériák. 

Magyarországi története  
A génuai rendszerű lottót 1751-ben a császári pátens vezette be az osztrák és cseh örökös tartományokban. Az osztrák lottó bérlője, Cataldi gróf 1763-ban Magyarország területére is koncessziót kapott. Az első játékokat Budán és Pozsonyban rendezték, de sokfelé felállítottak szelvénygyűjtőhelyeket. A bevételek egyharmada az államkincstárat, második harmada a körzet út- és vízépítő hatóságait illette meg, és csak a harmadik harmadából részesedhettek a lottótársaság szervezői. Magyarországon azonban a lottó akkor még nem keltett érdeklődést.
Az államkincstár részesedése fokozatosan a bevétel négyötödére nőtt, mígnem II. József 1787-ben egyszerűen saját kezelésbe vette az osztrák lottózást.
1868-ban létrejött a Magyar Királyi Lottóigazgatóság.

A modern lottó
23, 26, 33, 37, 66 - egy 66 éves özvegyasszony, Ring Sándorné 850 ezer forintot vihetett haza ezzel az öt számmal (gyerekei évszámai + saját életkora) 1957 tavaszán, hat héttel az ötöslottó bevezetése után. A mai modern lottó 1957. január 17-én,  született meg, amikor a pénzügyminiszter 4/1957. számú rendeletében megbízta az Országos Takarékpénztárt a magyar lottó megszervezésével. A szerencsejáték bevezetésénél gazdasági- és politikai megfontolások is közrejátszottak: a politikai vezetés többletbevételi forrásnak, a magyar tárdadalom az 1956-os forradalom utáni "búfelejtőnek" tekintette.



1957. február 13-án a Sportfogadás című újság már részleteket közölt a részvételi szabályzatból. „A lottószelvényeken 90 szám közül 5 számot kell a fogadóknak megjelölniük. Ha ezek közül 2 vagy annál több megegyezik a kisorsolt számokkal, akkor nyernek.” A játékszabályok szerint az elméleti esélyek a következők: az öttalálatosé: 1: 43 949 268, a négytalálatosé: 1: 103 410, a hármasé: 1: 1 231, a kettesé pedig 1: 44. Egy lottósorsjegy ára kezdetben 3,30 forint volt.

Az első sorsolást március 7-én a Móricz Zsigmond Kultúrotthonban tartották, a sorsjegyeket február 13-án kezdték el árusítani, s már az első héten több mint 100 ezer szelvény érkezett be. Kezdetben a sorsolásokat mindig csütörtök este tartották, amelyek nyilvánosak voltak, ahogyan az eladott sorsjegyek száma, a nyereményalap összege és annak nyertesek közötti elosztása is.

A legnagyobb hazai lottónyeremény 2003 novemberében volt, a szerencsés nyertes 5 milliárd 92 millió forintot vihetett el. A magyar lottónyertesek szinte kivétel nélkül kerülik a nyilvánosságot. Annyi azonban kiderült, hogy az eddigi legnagyobb hazai lottónyertes Sárváron adta fel az ötmilliárdot érő szelvényt, de nem ott lakik, csak fürdőzni ment oda. A hatalmas nyereményt a család valóban szerencseként élte meg, nem okozott náluk traumát, alaposan átgondolták jövőjüket. 

 És Te mit tennél, ha nyernél a lottón? Jocelyn Gourbette-et nyer a lottón. Bármit megvehetne magának, amit csak akar, őt mégis az foglalkoztatja, nem éppen most veszít-e el mindent, ami fontos volt számára. Grégoire Delacourt: Vágyaim listája című könyvről szóló értékelésemhez kattints a linkre!
http://funnylittlefeelings.blogspot.hu/2016/05/gregoire-delacourt-vagyaim-listaja.html

2016. május 9., hétfő

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája

 Grégoire Delacourt: Vágyaim listája. 2012. (Park Könyvkiadó, 2014, 188 oldal)

"„Az első szerelmes éjszakáinkat juttatta eszembe, azokat, amikor hajnalban azt gondolja az ember, hogy most már akár meg is halhatna, azokat, amelyek nem szólnak semmi másról, megállnak önmagukban, nem ér el hozzájuk semmi, sem a világ zaja, sem a gonoszsága. Aztán idővel ezek a zajok és gonoszságok mégis elérik az embert, és jönnek a nehéz ébredések és a kegyetlen kiábrándulások. A vágyat mindig maga alá gyűri az unalom. Az unalom pedig lebírhatatlan: csak a szerelem enyhítheti. A nagybetűs szerelem, az, amiről mindannyian álmodozunk." A korábban reklámszakemberként dolgozó Grégoire Delacourt Franciaország egyik legnépszerűbb írója. Már első könyve, a L'Écrivain de la famille (Te vagy az író a családban) számos díjat nyert, de a 2012-ben megjelent Vágyaim listája közel félmillió példányban kelt el, színdarab és film is készült belőle. A vidéki kisvárosban élő rövidáruboltost, Jocelyn Gourbette-et egy nap hatalmas szerencse éri: nyer a lottón. Bármit megvehetne magának, amit csak akar, őt mégis az foglalkoztatja, nem éppen most veszít-e el mindent, ami fontos volt számára."


!AZ ÉRTÉKELÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!

Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy hercegnő leszek és eljön értem fehér lovon Carlos Daniel Bracho a Paula és Paulinából. Később arról álmodoztam, hogy állatorvos leszek és egy állatokkal teli telken fogok élni. Tizennégy évesen arról álmodoztam, hogy a Mamámhoz időben kiér a mentő és még együtt töltünk pár szép évet, hogy tanácsokat ad a gimnázium "túléléséhez", hogy együtt választjuk ki a szalagavatós ruhámat. Húszévesen arról álmodoztam, hogy régész leszek, majd hogy idegenvezetőként körbeutazom a világot. Végül könyvtár szakot végeztem és idegenvezető tanfolyamot, nem dolgozom egyik szakmámban sem és a herceg sem kopogott be (még) az ajtómon. Ez van. 25 éves vagyok. És még vannak álmaim. 

Jocelyne Gurbette 47 éves, egy vidéki kisvárosban él és egy rövidáruboltot üzemeltet. Sok mindenről álmodozott, de az élete úgy hozta, hogy szinte mindenről le kellett mondania.  Már nincsenek álmai, megelégszik az életével, örömét leli a munkájában, van két szép gyereke, akik már a saját maguk életét élik és szereti a férjét.
"Boldog vagyok Jóval. 
Amikor anyám még élt, és naplót írtam, nem ilyen életről álmodtam, nem ilyesmiről írtam." 

A családom minimum 30 éve lottózik.
"Emlékezetük mélyére ásnak, hátha hirtelen megjelennek nekik az igazi, a bűvös nyerőszámok. Egy születési dátum. Egy meghatározó találkozás időpontja. Az ideális testsúlyuk. A taj-számuk. Annak a háznak a házszáma, ahol felnőttek. Dátumok, amikor valami először történt velük. Egy csók vagy más. Egy csalódás, ami még ma is fáj. Egy telefonszám, amit hiába hívogatnak."
A nagymamám kezdte megjátszani a dátumokat, amelyek állandó számokká váltak, amelyeket 30 éve nem húztak ki és valószínűleg az elkövetkezendő 30 évben sem fognak, mégis muszáj megjátszani.
"jaj, Jo, ha egyszer végre nyernék, el sem tudod képzelni, mi mindent csinálnék!
Ma megkérdeztem tőle: Mit csinálnál, Mado? Nem tudom, felelte. De akkor is nagyszerű lenne."

Valóban nagyszerű lenne! Vennék egy gyönyörű házat valahol Budán. És egy tóparti nyaralót. Egy piros autót. Elutaznék Olaszországba várost nézni és nyelvet tanulni. Vennék egy nespresso kávéfőzőt. Beiratkoznék egy cukrász tanfolyamra, majd nyitnék egy kis cukrászdát. És természetesen megvenném a családtagjaimnak és a legközelebbi barátaimnak azt, amire a legjobban vágynak. Bármit.
"De változtatna ez bármin? Nem töltöttünk elég időt együtt, nem sokat nyaraltunk együtt… Vajon mindez még pótolható, a magány orvosolható? Az elhidegülés megállítható? A félelmeink legyőzhetők? A pénz közelebb hozza az embereket, vagy eltávolítja őket egymástól?"

Jocelyne-t egy nap hatalmas szerencse éri: nyer a lottón. Bármit megvehetne magának, Ő mégis az egyik régi cipőjének talpbetétje alá rejti a csekket.. Nem szól a nyereményről senkinek, emészti magát, listákat ír, mik lennének a legszükségesebb dolgok, amiket megvenne, de végül egy centet sem költ el a nyereményéből. Ugyanúgy éli az életét, ahogyan azelőtt, míg minden össze nem omlik körülötte.
Engem nagyon elgondolkodtatott a regény, valójában ki képes erre? Hogy nyerjen 18 millió eurót és ugyanott folytassa az életét, ahogy azelőtt? Jocelyne valóban boldog volt a hétköznapi életével vagy sokkal inkább félt kimozdulni a komfortzónájából, rettegett változtatni a megszokásain?
"Az utcán újra megfogja a kezemet. Csodálatos férj vagy, Jo, a bátyám, az apám vagy, az összes férfi egy személyben, akire egy nőnek szüksége lehet.
Félek, hogy ellenségnek is jó lennél."

Én azt gondolom, hogy Jocelyne szerette a férjét, de nagyon jól ismerte is. Tudta, hogy a pénz el fogja választani őket egymástól, ezért inkább igyekezett nem tudomást venni a nyereményéről. Nem mondom, hogy egyetértek a férj döntésével, de valahol mélyen legbelül egy icipicit megértem, hogy miért tette azt, amit tett. Nekem nem annyira volt szimpatikus Jocelyne, nagyon nem tudtam azonosulni vele, persze nem kizárható, hogy hasonlóan reagálnék egy ilyen helyzetben, mint Ő.
A regény végét én túl mesterkéltnek éreztem, nem tetszett. Összességében viszont tetszett a regény, a mondanivalója talán közhelyes, de van benne igazság.
"Anyám még most is éppen annyira hiányzik, mint aznap, amikor leroskadt a járdára. Mindig elfog a reszketés, ha rá gondolok. Mindig sírva fakadok. Kinek adjam a 18 547 301 euró 28 centemet, hogy visszakapjam őt?"

Néhány érdekesség a lottózás történetéről. itt 

2016. május 7., szombat

A Fővárosi Állat-és Növénykert

Pi Patel nem csak azért különös fiú, mert 227 napot töltött hánykolódva a tengeren egy bengáli tigris társaságában, hanem azért is, mert gyerekkorában egy állatkertben lakott, melynek apja volt a tulajdonosa. Yann Martel: Pi élete című regényéről szóló bejegyzésemhez katt ide.

Kiskorom óta szeretek állatkertbe járni, de mindig is sajnáltam az állatokat, akik ott élnek. Megfosztani őket szabadságuktól a saját szórakozásunk érdekében, ketrecekbe zárni őket, hogy emberek egész nap bámulhassák őket. A Pi élete című regény némiképp változtatott ezen a hozzáállásomon. Az állatok a területükhöz, a szokásaikhoz ragaszkodnak és elég hamar megtanulják azt, hogy az állatkerti ketrecben/kifutóban megkapják mindazt, amire szükségük van és elégedettek, elfogadják azt, ami jut nekik. Erre talán bizonyítékok azok a történetek, amelyekben állatok szerepelnek, akik elszökhettek volna az állatkertből, de mégsem tették meg vagy megtették, de aztán visszatértek. 
"Mi, szakmabeliek azt szoktuk mondani, a legveszélyesebb állat az állatkertben az ember." Képtelen vagyok elfelejteni azt, amikor először mentem az állatkertbe az ártatlan kisgyermek izgalmával és a vízilovaknál egy tábla fogadott. Nem tudtam elolvasni, de az óvónéni elmagyarázta nekünk, hogy ez egy emléktábla: egy vízilóra emlékeznek, aki azért halt meg, mert lenyelt egy gumilabdát. 

Viszont ne legyünk ennyire negatívak, az állatkertek története elég régre nyúlik vissza. Magyarországon már Mátyásnak is volt oroszlánja, sőt a középkorban gyakori volt a vadállatok tartása. Az első állatkert a schönbrunni volt (Bécs, 1752).




A Fővárosi Állat- és Növénykert bejárata

A budapesti állatkert 1866. augusztus 9-én nyílt meg a világ 20. állatkertjeként. Ekkor még magánvállalkozásként üzemelt. Xantus János volt az első igazgatója. Ferenc József is ajándékozott állatokat, sőt az első zsiráfot Erzsébet királynétól kapta az állatkert. 1912-re alakították át, az állatok már természetes környezetükben voltak megtekinthetőek (azelőtt ketrecekben tartották őket). Ekkor épült fel a szecessziós stílusú elefántház (Neuschloss Kornél), amely 2001-be Európa Nostra díjat kapott (kupolája Zsolnay pirogránittal díszített) és az elefántos főkapu. Az Elefántházhoz épült egy minarethez hasonló torony, amit a török kormány kérésére eltávolítottak. 1999-ben a felújításkor azonban újjáépítették. Ma kilátóként üzemel.  Szintén 1912-re készült el az Akvárium (festett üvegablakait Róth Miksa készítette) és a Pálmaház. A vasszerkezetét a párizsi Eiffel cég építészei tervezték. 

 
A szecessziós stílusú Elefántház


A vízilovak fürdőmedencéjét a Széchenyi Fürdőt is tápláló forrásból vezetik ide, mert ez hasonlít legjobban a Nílus vizének összetételéhez. Sok vízilóbébi születik. :)



1945-re mindössze 7 emlős és 7 madár élte túl a világháborút.
Ma 3700 különböző állatfaj és 1600 növényfaj tekinthető meg itt.


EGY DARAB AFRIKA BUDAPESTEN
 Az 1896. évi Vasárnapi Újság 43. száma adott hírt arról, hogy 250 néger "atyafi" az ezredévi ünnepség tiszteletére érkezett Afrikából Budapestre és az állatkertben "tanyáznak". "Ruházatuk mindössze egy tarka szövető lepel (...), Testök egy része mindig kilátszik. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában megérdemli az 50 krajcárnyi díjt, mivel a négerek mitőlünk annyira elütő emberek. (...) Tartásuk, mozdulataik szoborszerűek. A néger járása-kelése ruha nélkül is természetes. (...) Gond volt arra, hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytassák az állatkertben, amelyet hazájukban megszoktak. Mindegyiknek van valamilyen mestersége, amelyet apjától tanult. (...) Az asszonyok mosnak, vasalnak, külön erre szánt bódékban: sütnek-főznek a konyhákká berendezett ereszek alatt. Naponta kétszer van étkezés. A fő étel a burgonya (a burgonya közelíti meg leginkább nemzeti eledelüket, a ignamét). (...) Vidám négerek ezek, kik egyre tréfálóznak, kacagnak egymás közt. Ellenségeskedésnek, veszekedésnek nyoma sincs. Sehol rossz szag ennyi vad ember közt! Ez igazán bámulatos. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek és csodák csodája: nem koldulnak! Ellenkezőleg: modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele: néhányan beszélnek angolul. (...)
És most, hogyan jutott az egész csapat Akkra környékéről Budapestre?
Az igazgató (kellemes modorú franczia) egy ideig franczia haditengerészetnél volt alkalmazva. Ezen minőségében Afrika partjaira jutott, s ott kereskedő lett. Még folyt üzlete, mikor az 1889-iki kiállítás alkalmából egy csapat négert szállított Párisba. Majd megbetegedett (gyilkoló az a guinea-i  éghajlat) s visszavonult Lyonba, de föntartotta összeköttetését a távoli vidékkel, melynek egykor lakója volt. Az ottani félvadak ismerik, szeretik, s Ő, fölhasználva ismeretségét, minden évben kiválaszt belőlük egy-egy új csapatot, melyet aztán bemutat hol itt, hol ott a művelt világnak."