Jack London: Aranyások Alaszkában

Jack London: Aranyások Alaszkában. 1912, 238 oldal

"Az arany és az ármány szétválaszthatalan sziámi ikrek. Az ármány, a gyilok, a csapda az arany megszerzéséért és birtoklásáért születtek és tökéletesedtek az emberek között. Jack London történetei – legyen a főhős szánhúzó kutya, szabadon vándorló farkas, ökölvívó vagy aranyásó – mindig arról szólnak hogy az emberek tekintélyes része miképp szédül meg a pénz, az arany,a gazdagság megszerzésének puszta lehetőségétől is – hogyan válik az ember vérszomjas farkassá, hogy aranyat szerezzen, olyan vérszomjassá, hogy emellett az igazi szürke farkas ártatlan báránynak hat. Az emberfarkasokkal való kegyetlen küzdelemről szól a szerzőnek ez a műve is – mit sem öregedve 150 év alatt."

Nem olvastam még ez előtt Jack Londontól, a kutyás-farkasos történetei kapcsán gondoltam rá mindig. Szerencsére egy olyan kiadást olvastam, aminek nem volt fülszövege, mert az nagyon félrevezető, egyáltalán nem "vérszomjas farkasokról" szól a regény, hanem nagyon is rendes és kedvelhető, összetartó emberekről. Magának a kisvárosnak is van valami szívet melengető, romantikus bája, ami átlengi az egész kötetet.

Rövidebb kis történetekből áll a regény, amik igazából akár önállóan is megállnák a helyüket, de a kronológia miatt azért mindenképp így összességében adnak egy kerek egészet. Nekem nagyon-nagyon tetszett maga ez a felépítése is a regénynek, de a stílusa is nagyon szórakoztató, humoros, máskor kellően izgalmas és mindeközben nagyon is emberi. A szereplők igazán kedvelhetőek, a két főszereplő, Dagi és Felhő nem mindennapi kalandokon mennek keresztül, az összetartásuk és a barátságuk pedig végig példaértékű.

"... mi ketten jó aranykutatók és gyakorlott aranyásók vagyunk. De ha üzletről van szó, mi vagyunk a legnagyobb palimadarak, akik valaha is bedőltek ennek a hogyan-legyünk-könnyen-gyorsan-gazdagok szélhámosságnak. És ezek után pedig megyünk a hegyekbe, a szálfaerdők közé...."

Az író nagyon érzékletesen mutatja be az aranyásók korabeli Alaszkát, végig úgy éreztem, hogy én is ott menetelek Felhőékkel a hófödte tájakon az akár -40 fokban, hajtom a kutyaszánt, kalapálom be a cölöpöket a parcellákért folytatott küzdelem részeként. Imádtam a tájleírásokat, az összes kalandot, amiben szereplőinknek része volt. Volt, amit végig mosolyogtam (pl. A nagy tojásspekuláció hatalmas!), volt, amit úgy olvastam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, míg a végén még egy-két könnycsepp is kicsordult. Egyet biztosan állíthatok, egy percig sem unatkoztam! Felhő hatalmas jellemfejlődésem ment át ez alatt a 200 oldal alatt, a könnyen kihasználható kisfiúból a végére egy igazi nagybetűs férfi lett. 

"Dagi, a legértékesebb dolgot akarom, ami Klonkide-ban van, és nem várhatok. Erről van szó. Többet ér, mint egy aranytó vagy egy egész aranyhegy. Többet ér a kalandnál, a húsevésnél, a medveölésnél."

Böszörnényi Gyula: Leányrablás Budapesten

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten. 2014, 334 oldal. 

"Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
 
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.
„A szereplők olyan elevenek, szinte lelépnek a lapokról. Elég néhány szó, és megtörténik a csoda: máris a múlt század fordulójának lüktető világvárosában találod magad, különös, borzongató kalandok kellős közepén. Szívből ajánlom egyhangú hétköznapokra és pihentető hétvégékre!”
– Katona Ildikó, hivatásos könyvrajongó"



2017-ben már olvastam ez a regényt, de hiába néz rám mindennap a könyvespolcomról, egyszerűen nem emlékeztem a történetre, így gondoltam újraolvasom. Kicsit félve mondom ki - vagyis írom le -, mert nem lehet véletlen a 90% feletti értékelés, ez a rengeteg pozitív vélemény, de nekem ez a regény nem igazán tetszett. Nem tudom rá azt mondani, hogy szerintem ez egy rosszul megírt történet lenne, mert valójában nem az: az író jó stílusban ír, olvastatja magát a könyv, tetszett a korszakválasztás, kellően sikerült megteremteni a századforduló Budapestjének hangulatát. Hatalmas kutatómunka áll a regény mögött, amit én tényleg nagyra becsülök és tisztelek, viszont számomra mégis ez a történet egyik legfőbb negatívuma. A kevesebb néha több és én nem tartom életszerűnek azt, hogy a legjelentéktelenebb mellékszereplőről is lábjegyzetet kell olvasnom, mert minden regénybeli szereplőként egy a mai napig többé-kevésbé ismert ember lett szerepeltetve. Viszont sajnos a kitalált szereplőkkel sem tudtam azonosulni.

Karakterek 

Talán pont a kulcsszereplő, Emma az egyik legszerethetőbb karakter (leszámítva azt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy a nagynénje a papája összes kis pénzét elszedi, hogy Ő Pesten mulatozhasson), a cirkuszban játszódó részék voltak a kedvenceim a történetben és hát szegény Kugler Tóni! :( Viszont Emma annyira keveset szerepelt a saját történetében, hogy néhol el is felejtkeztem róla, hogy egyáltalán honnan is indult az egész sztori. Aztán ott van a báró, aki szintén egy szimpatikus karakter lehetne, ha az író nem próbálná  mindenáron azt bizonyítani, hogy egy igazi nőgyűlölővel van dolgunk. Számomra ez a szál erőltetett volt, ráadásul egy percig nem csodálkoztam azon, hogy a báró úr úgy viselkedik Mili kisasszonnyal, ahogy, mert ritka idegesítőre sikerült a főszereplő kislány karaktere. Buta, aki rettentően okosnak képzeli magát, mindig az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kéne és utána még Ő van felháborodva, ha bajba keveri magát. Valószínűleg Papuskától sikerült ez az "éles eszét" örökölnie. Szegény egy nagyon naiv "papucska", aki igazán sajnálatraméltó.
A báró édesanyja volt számomra a legszimpatikusabb és legértelmesebb karakter, míg a nagynéni és az unokatestvér karakterét ha szimpatikusnak nem is mondhatom, de mindenképpen jól megírt szereplőkként tudom jellemezni.

A történet 

Szívesen olvastam volna több krimit, szerintem nekem sokkal jobban tetszett volna, ha a báró szemszögéből lett volna megírva a történet, mert akkor nem egy kis ostoba lány gondolatait, hanem egy érett férfi, egy "hobbi nyomozó" ténykedéseit ismerhettem volna meg és engem ez sokkal jobban érdekelt volna, hogyan jut információkhoz, hogyan működik a nyomozás stb. Persze tudom, hogy egy ifjúsági regényről van szó, csak ha már ennyi kutatómunka van benne, akkor egy icipicit lehetett volna komolyabb az egész. Mert ifjúsági regényként nagyon jó és megállja a helyét, viszont mivel úgy érzem, hogy az író is (túl) komolyan vette az írását, ezért én is többet igyekeztem belelátni, mint ami valójában. Voltak benne nagyon jó ötletek, humoros jelenetek (pl. az elmegyógyintézetes részt imádtam), de például a nagy rejtély, ami a könyv 3/4-énél derül ki, az első oldalaktól kezdve tudható.
A vége pedig nagyon hatásvadász, kicsit olyan, mintha kikényszerítené az olvasóból, hogy vegye kezébe a további köteteket. Bármennyire is izgalmas és rejtélyes a történet, annyira nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, hogy érdekeljen a további sorsa, úgyhogy Ambróczy báró eseteitől én búcsút veszek.

ui.: A borító az valami gyönyörűszép!

Ernest Hemingway - Akiért a harang szól

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól. 1940. 456 oldal

"Robert Jordan, a fiatal amerikai, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságaik oldalán harcol, fontos feladatot kap: az ellenséges vonalak mögött fel kell robbantania egy hidat. Egy partizánegységhez kerül, a saját bőrén tapasztalja a polgárháború esztelen kegyetlenségét, a köztársaságiak között dúló viszályokat, az egymásra fenekedés poklát. Beleszeret Mariába, a meggyötört, megalázott lányba, már a jövőjüket tervezgetik, amikor eljön a feladat végrehajtásának ideje. A hidat sikerül felrobbantani, ám Jordan menekülés közben eltöri a lábát, kiszolgáltatott helyzetében ő marad utóvédnek. A halál előtti percekben végigfut szeme előtt egész élete, a háború, s a soha be nem teljesülő szerelem története, a fájdalmas búcsú Mariától. A megrázó regényt Hemingway a saját személyes tapasztalata alapján írta, s rá jellemző, tömör, szaggatott stílusban."

Első Hemingway könyvem és igencsak kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett a stílus, az alaptörténet, mégis nagyon lassan haladtam vele. Főleg az elején volt számomra nagyon lassú folyású, úgy éreztem, nagyon nem akar beindulni a történet. Lehet, hogy ez az 'in medias res' kezdés miatt volt, mivel nincsenek előismereteim róla, így elég nehezen rázódtam bele a spanyol polgárháború közegébe. A regény 1/3-ánál viszont már nem zavartak a hiányos történelmi, politikai ismereteim és ez Hemingway tökéletes leírásának, hangulatteremtésének köszönhető, aki sötét, komor, kegyetlen világba kalauzol. Nagyon tetszett, hogy nem egy "átlagos hadsereg" mindennapjaiba nyerhettem betekintést, hanem egy olyan "szabadcsapatéba", ahol igazán különleges egyéniségeket ismerhettem meg. Kivétel nélkül minden szereplőt megkedveltem (najó, talán Mariát pont nem) hibáikkal együtt. Elgondolkoztatott, hogy vajon ezek az egyének tudták, hogy valójában miért harcolnak? Bárhogy is van és ezek a szereplők bármilyen szörnyűségeket követtek is el, Hemingway megismertette velem az emberi oldalukat is. Például rendkívül érdekes volt, ahogy reagáltak a gyilkolás témájára vagy éppen a szereplők belső vívódását olvasni, ahogy a halál küszöbén állnak. 

A szerelmi szálat viszont elnagyoltnak és feleslegesnek éreztem. Persze ezzel tökéletesen érzékeltette azt, hogy a háborúban mennyire átértékelődnek az emberi érzelmek, kapcsolatok, de akkor is nagyon hirtelen alakult ki ez az életre szóló, hatalmas szerelem mindkét szereplő részéről. 

Összességében tetszett a regény, főleg az, hogy a háború egy pici, kiragadott eseményéről szól. 4 napról. Nem magyarázkodott, hogy hogy jutottunk el ehhez a négy naphoz és utána se mesélt tovább, hogy hogyan is lesz ezután... hisz az élet ez a négy nap előtt is zajlott és ezután is megy tovább. 

"...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

Kira Poutanen: A ​csodálatos tenger

Kira Poutanen: A ​csodálatos tenger. 2001. 172 oldal

 

"Kira ​Poutanen (1974-) író, műfordító, színésznő Ihana meri (A csodálatos tenger) című alkotása 2001-ben jelent meg Finnországban, szerzője első írói alkotásaként. Az önéletrajzi ihletésű, de fiktív naplóregény egy tizenöt éves lány vallomása anorexiájáról és a betegségből kivezető úton való elindulásáról. A művet megjelenése évében a legrangosabb finnországi ifjúsági irodalmi elismeréssel, a Finlandia Junior díjjal jutalmazták.

A csodálatos tenger két tekintetben is újdonsággal szolgálhat a magyar olvasók számára. Egyrészt célközönségét tekintve a kamaszkor és felnőttkor határán járó fiatal felnőttek számára írott, nálunk kevéssé jelen lévő prózához (young adult fiction) sorolható. Másrészt kiemelkedő színvonalú példája a kortárs finn ifjúsági irodalom azon előtérben lévő, realista jellegű irányvonalának, amely nem menedékül szolgáló álomvilágot kínál olvasói számára a valóság elől, hanem korunk társadalmát és annak problémáit tükrözi, a fiatalok tényleges életét és a nehézségeket, melyekkel szembe kell nézniük."

 

 

Sokszor olvastam/hallottam már a pocket zsebkönyvekről amikor is egy őszi szentendrei kirándulás alkalmával szembe jött velem egy pocket automata. Ekkor hosszas töprengés és nézelődés után ezt a kötetet választottam. Azt hiszem a címe miatt, a tengerhez különleges kapcsolat fűz, illetve amiatt, hogy Hosszú Katinka ajánlotta. Azt hiszem egy vizes sportokhoz kapcsolódó történetre számítottam így hirtelen. Mikor elolvastam a fülszöveget már sejtettem, hogy valószínűleg ez a regény nem nekem íródott. Azért persze hajtott a kíváncsiság, elkezdtem olvasni és nagyon nem tetszett. Nem csak hogy untam, hanem idegesített is a stílus. Oké, tény, hogy régen voltam már gimnazista (mondjuk 2000-es években pont az voltam), de nem rémlett hogy akkoriban ilyen stílusban beszéltünk volna. Az egész olyan túl egyszerűnek, bugyutának tűnt. Aztán a könyv felénél valami megváltozott. Már nem untatott, már nem idegesített, hanem beszippantott... egyre jobban féltettem és aggódtam a főszereplő lányért. 

Attól zseniális ez a regény, hogy nagyon jól lett felépítve. Az elején látunk egy 15 éves lányt, akinek látszólag semmi oka panaszra - jól teljesít az iskolában, ott vannak a barátai, a család - de ahogy haladunk előre a történetben rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik... ez a történet nem egy tinilány "nyavajgása", nagyon súlyos problémát dolgoz fel. Ezt a problémát az írónő egy középiskolába helyezte, de szerintem felnőtt korban is jelen van. És ez a folyamatos megfelelési kényszer. A szülők fenn akarják tartani a tökéletes családmodell látszatát, miközben nem is foglalkoznak a gyerekükkel; a lányok az iskolában egyfolytában egymást méricskélik; a tanárok semmi motivációt nem adnak a gyerekeknek, csak stresszelik őket a középiskolával vagy éppen az elhízással. Borzasztó belegondolni, hogy megtörténhet az, hogy egy fiatal lány 30 kg alá koplalja magát és senkinek nem tűnik fel, hogy megakadályozza... 

"Az emberek lógó fejjel és görbe vállal járkálnak az utcán. Mindenki ugyanezt a feketeséget és szürkeséget hordozza, mégsem szól senki semmit. Miért nem kiált fel valaki, hogy ez rettenetes, hogy ez megöl minket, ezt nem lehet kibírni, nem lehet kibírni."

Young adult regénynek címkézik, de én nem tinik kezébe, hanem felnőttekébe adnám. Szülők, tanárok, a rohanó világban élő felnőttek kezébe, mindenkiébe, hogy igenis figyeljünk a környezetünkbe élőkre, ne csak a társadalmi elvárásoknak akarjunk eleget tenni!

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja. 1846, 1436 oldal

 

 

"Edmond Dantés tengerészt igazságtalan vádak alapján életfogytig tartó fegyhazbüntetesre ítélik a világ legbiztonságosabbnak hitt börtönében. If varából eddig még soha senkinek nem sikerült megszöknie. A rabságban barátságot köt a rejtélyes Faria abbéval, aki tanítványáva fogadja, és egy hatalmas kincs lelőhelyének titkát is rábízza. Amikor az abbé meghal, Dantés az egyetlen lehetséges menekülési módot választja: bevarrja magát a papnak szánt halottas zsákba, melyet a mit sem sejtő fegyőrök a tengerbe vetnek. Egy közeli szigeten ér partot, majd felveszi egy csempészhajó, amely hamarosan kiköt Monte Cristo szigetén…"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2019 a komoly olvasási válság éve nálam. Nyár közepén mégis úgy éreztem, hogy nekem most Monte Cristo grófját kell olvasnom. És bár nagyon hosszú időn keresztül olvastam, nagyon tetszett! Nagyon jó volt hónapokon keresztül a gróffal együtt lenni és ürességet éreztem, amikor befejeztem a könyvet. Ezt csak a nagyon jó regényeknél érzi az olvasó! Kalandos, szövevényes, izgalmas. Minden benne van, ami egy ember életútját végigkísérheti: szerelem, boldogság, cselszövés, árulás, barátság, bosszú, vagyon, szegénység. Mindezek kifejtését Dumas talán egy kissé hosszúra engedte, azért volt benne egy-két unalmasabb rész, de a végére ezek is kellettek, hogy összeálljon a teljes történet. 

Azt írtam az elején, hogy nagyon izgalmas és kalandos a regény, de ezek mellett azért rendkívül elgondolkodtató is. Nagyon kedveltem Edmondot, ahogy a grófot is, de azért végig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megteheti-e egy ember azt, hogy saját kedve szerint játsszon más emberek sorsával? Hogy ezzel a lassú és aprólékos, jól kidolgozott bosszúhadjárattal valójában nem saját magát bűntette meg? Másrészt úgy is tudok tekinteni a történetre, mint egy mesére, melyben ha a gonosz el is éri célját, végül a jó győzedelmeskedik és mindenki megkapja a méltó büntetését. Jó is lenne hinni ebben! :)

Dumas stílusát imádom, ahogy a karaktereit is. Szerettem, hogy igazán jól megismerhettük a szereplőket, nem csak felületesen, így sokkal jobban érthetőek voltak a reakcióik is.

Jessie Burton: A babaház űrnője

Jessie Burton: A babaház űrnője. 2014. (Libri / József Attila Kör, 504 oldal)

"Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.

Amszterdam, 1686. A tizennyolc éves Petronella Oortman a városba érkezését követően elfoglalja helyét dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt oldalán. Hamarosan rá kell azonban ébrednie, hogy az élete nem pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzelte, és hogy a Brandt-ház szívfacsaró titkokat rejteget.
Miközben kétségbeesetten igyekszik eligazodni a bonyolult viszonyok között, felbukkan egy titokzatos személy, egy miniatűrkészítő, aki rejtélyes küldeményeivel mintha csak az ő sorsát igyekezne egyengetni.
Jessie Burton a női sors és a szabadságvágy örök témáit járja körül, miközben regényének lapjain megelevenednek a tizenhetedik század végi Amszterdam hétköznapjai.

Jessie Burton 1982-ben született. Első regénye, A babaház úrnője 2014-ben jelent meg, melyet Anglia legnagyobb könyvesbolthálózata, a Waterstones az év könyvévé választott. 2015-ben 31 nyelven jelenik meg a regény. A szerző jelenleg második művén dolgozik."


 2019 első olvasmánya és azt kell mondjam, hogy nagyon jó döntésnek bizonyult! Nagyon izgalmas regény, tele titkokkal, fordulatokkal. A 17. század Amszterdamjában járunk, kitűnő korrajz, végig érezhető, hogy a regény írását alapos kutatómunka előzte meg (a regény végi fogalomtár is mutatja ezt). Imádtam a könyv borítóját, ami tökéletesen illik ahhoz a komor, sötét, baljós hangulathoz, amit az egész regényt végigkíséri. Már az első oldalakon érezhető, Nella megérkezése tökéletes felütése a történetnek, ahogy áll a Brandt ház bejáratánál olyan érzésünk van, mintha a fiatal lány egy kísértetházba érkezett volna. Sejtjük, hogy itt bizony semmi sem az, aminek látszik. A titkokra szerintem jókor, mindig kellő időben derül fény, folyamatosan fenntartva az érdeklődést, én sokszor alig bírtam letenni. A karakterek nagyon jól kidolgozottak, kedvelhetőek. Nagyon jó lépés volt az írónőtől, hogy egy kissé "átlagosabb" családon belül boncolgatja az adott kor főbb társadalmi problémáit (homoszexualitás - szodómia, a más bőrszínűek elfogadása, a házasságon kívüli szexualitáshoz való hozzáállás), illetve rajtuk keresztül pillanthatunk be a korabeli Amszterdam hétköznapjai közé (kereskedelmi élet, járunk társasági összejövetelen Nellával, cukrászdában, börtönben, bíróságon, kivégzésen). Nekem nagyon tetszett ez a regény, mégsem tudom tökéletesre értékelni és nem került be a kedvenc könyveim közé. Méghozzá azért nem, mert maga a címadó, a miniatűrkészító szála teljesen felesleges a történetben. Az elején nagyon úgy tűnt, hogy ez a szál fogja a realista történetből kiemelni a regényt, elvinni kissé természetfelettibb, spirituális irányba, de ez végül nem történt meg. Ezt nem bántam, viszont így kihasználatlannak érzem a lehetőséget.
Maga a regény a fent említett történelmi vonatkozáson kívül Nella karakterfejlődéséről szól. Ennek a fejlődésnek a legfontosabb jelképe szerintem a babaház. A 18 éves Nella, aki úgy megy férjhez, hogy semmit sem tud az életről, valójában egy gyermek, aki az életet is csak 'játssza', miközben olyan dolgokkal szembesül, amelyek már bőven kimerítik a játék fogalmát....

"Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.
– S ily módon maradsz mindvégig gyerek (…)."

Kosztolányi Dezső: Esti kornél

Kosztolányi Dezső: Esti ​Kornél. 1933. 

 

  

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

 Kosztolányi Dezső regényeit nagyon szeretem (pl. A Nero, a véres költő az egyik kedvencem, de az Édes Anna is nagy favorit nálam, sőt a Pacsirta is). Emiatt nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni a könyvet, talán ezért lett végül csalódás. Az elején nagyon tetszett, alig bírtam letenni, de később már inkább untatott. A gyerekkori emlékek és a vonatút tetszett a legjobban és ezek után azt vártam, hogy valamiféle élettörténetet kapok, de végül valójában nem történt semmi, maximum néhány nagyon hétköznapi, semmitmondó esemény, amit sajnos a szeretett Kosztolányi-stílus ellenére is unalmasnak találtam. Maga a regény hiányzott nekem, mivel ez a mű novellák sorozata, ami egy kerek egészet alkot, de azért mégsem. Nehéz bármit is megfogalmaznom ezzel a történettel kapcsolatban, mert nekem a főszereplő sem lett szimpatikus, a történet is untatott.