Tommy Wallach: Kösz, hogy...

Tommy Wallach: Kösz, hogy...: egy első és utolsó szerelem különös története. 2016, 297 oldal

"Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni."

"– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
- Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?"

Kedves Parker Santé! Kösz, hogy elmesélted a történetedet és hogy beengedtél a világodba. Kedves Tommy Wallach, Kösz, hogy megírtad ezt a könyvet és Kedves Univerzum vagy akárki/mi, Kösz, hogy eljuttattad hozzám ezt a regényt! Bár kifejezetten YA könyv, 17 éves fiatalokról szól, 17 éves fiatal problémákról, kalandokról - amiből én már bőven kinőttem -, mégis úgy éreztem, hogy ez a könyv rólam/nekem is szól. Imádtam.

Tommy Wallach szuperül ír, nagyon egyedi, gördülékeny a stílusa, tele van humorral, végig leköti az olvasó figyelmét. Rendkívül szórakoztató annak ellenére, hogy nem egy vidám sztoriról van szó, hanem leginkább az életről, ami valóban - nem valami cukormázas dolog. Parker a maga 17 évével már pontosan nagyon jól tudja ezt. 

"A velünk megesett legnagyobb tragédia csak a mi legnagyobb tragédiánk."

Életét egy hatalmas tragédia árnyékolja be, ami miatt "elrejtőzik a saját életében", leginkább sodródik az eseményekkel, Ő a különc fiú, a kívülálló. 

"Azt mondják, Isten azért adott nekünk két fület és egy szájat, mert hallgatni kétszer olyan fontos, mint beszélni. Ezzel eléggé egyet tudok érteni."

5 éve egy szót sem szólt, ami miatt bezárkózott a saját világába, falakat emelt maga köré, talán kevesebbnek érzi magát. Pedig ez nem így van. A beszédet egyébként szerintem túlértékelik: számomra az embert nem az határozza meg, hogy mit mond, hanem, hogy mit tesz. 

Parker talán nem beszél, de ez nem jelenti azt, hogy nem kommunikál. Talán különc, mert nem a megszokott módon fejezi ki magát, de a lehető legjobb értelemben. Az apró kis novelláival, meséivel, - amik a regény szerves részét képezi - többet képes elmondani, mint bárki más. 

Meg tudtam érteni Parker helyzetét, az emberek nehezen tudják elfogadni azt, ha valaki keveset - vagy nem beszél. És itt jön a képbe Zelda. Az ezüsthajú, rejtélyes lány, aki képes megmutatni és bebizonyítani azt, hogy Parker értékes ember, aki problémája ellenére megérdemli a boldogságot. Megtanítja, hogy nem szabad megrekednünk a múltban és nem szabad félnünk a bizonytalan jövőtől, mert élni mindig ma, az adott pillanatban a legjobb. Nem szabad, hogy a múltunk vagy a jövőnk határozza meg a jelenünket. Ez egy nagyon fontos mondanivalója a regénynek. Zelda karakterét is nagyon szerettem, de számomra nagyon megfoghatatlan és a történet befejezése és szerkezete miatt (ami egyébként zseniális!) csak még jobban elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindenkinek szüksége van egy Zeldára, aki utat mutat és segít megérteni, hogy azért mégiscsak érdemes megédesíteni azt a kávét...

 

Joanne Harris: Szent bolondok

Joanne Harris: Szent bolondok. 2003. 397 oldal

 "A Csokoládé, a Szederbor, az Ötnegyed narancs, a Partvidékiek és A francia konyha világhírű szerzője ezúttal időutazásra indul a tizenhetedik századi Franciaországba, a boszorkányperek, a királygyilkosság és a vallási téboly hazájába.

Juliette-et, a Szárnyas Asszony néven ismert kötéltáncosnőt körülményei arra kényszerítik, hogy kislányával, Fleurrel együtt Sainte Marie-de-la-Mer isten háta mögötti apátságában keressen menedéket, ahol Auguste nővérként éldegél a jólelkű apátnő gyámsága alatt. Ám rövidesen új szelek fújnak: IV. Henrik meggyilkolása hatalmas zűrzavart idéz elő Franciaországban.
Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"



 Nem első olvasásom volt, de másodjára sem okozott csalódást, sőt, még jobban bebizonyosodott, hogy nem csak a kedvenc regényem az írónőtől, hanem konkrétan az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. Joanne Harris mindig merész témákhoz nyúl, főhősei mindig különc, kissé a társadalmon kívül rekedt egyéniségek, "szent bolondok, félig készek, akiket törötten vettek ki a kemencéből". Főhősnőnk a cirkusz nyüzsgő, hangos, színes zárt világából a kolostor csendes, magányos zárt világába csöppen. Nem önszántából teszi ezt, a múlt árnya kísérti, de e kísértet elől nem tud elmenekülni. Juliette számomra az apácaruhába és a 17. századba helyezett Vianne, ugyanaz a misztikus, erős, független egyéniség, bár édesség helyett gyógyfüvekkel varázsol: előadóművész, szerető, anya, barát.  Le Merle a Feketerigó bőrébe bújt Monsier Le Curé: bűvész, szerelmes férfi, szerető. Kegyetlen, manipulatív, sötétség veszi körül. Ahogy az éjszaka nem létezhet a nappal nélkül, Juliette nem létezhet Le Merle nélkül. Kettejük kapcsolatának ábrázolása a legjobb és leghitelesebb része a regénynek, Juliette vívódását a szerepei között nagyon jól ábrázolta az írónő. Nagyon tudtam azonosulni a nővel. Le Merle-t, a gonosz, erős férfit, aki bármire képes és semmitől sem riad vissza, aki nem sajnál eszközként használni senkit és semmit a céljaihoz, minden porcikámmal igyekeztem gyűlölni, de képtelen voltam nem vonzódni hozzá. Mondhatjuk tipikus női hozzáállásnak, miszerint "vonzóak a rosszfiúk", de itt nem teljesen erről van szó. Én azt mondom mindenki a maga módján képes szerelmesnek lenni.
Nem csak a kettejük kapcsolata miatt érdekes a regény, ott van maga a helyszín, a középkori apácarend szigorú, zárt világa, amelynek atmoszféráját  tökéletesen teremtette meg az írónő.  Éreztem a kőfalak hidegségét, a tömjén, a füst illatát. A feszültséget, a félelmet, a bánatot ami az apátnő halálával keletkezett, a hidegséget, az embertelenséget, amit ez az életet nem ismerő kislány hozott magával, a kegyetlenséget, a bosszú ízét, a szenvedélyt és a vonzalmat, amit Le Merle megjelenése váltott ki, a katarzist és végül az igyekezetet, a kétségbeesést, amint Juliette próbálja megmenteni a saját és a környezetében élők életét...