Szerb Antal: Utas és holdvilág

Szerb Antal: Utas és holdvilág. 1937 (Helikon Kiadó, 299 oldal)

"Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

Szerb Antal Utas és Holdvilága picit nekem olyan, mint Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című műve. Elvarázsolt a hangulata, nagyon tetszett a fogalmazásmód, de a téma még nem áll igazán közel hozzám, még mindenképpen érnem, idősödnöm, tapasztalnom kell hozzá. Úgy érzem nem értettem teljesen vagy inkább nem értettem rendesen. De üzent számomra a regény, főleg arra vonatkozóan, hogy milyen nehéz az a pont az életünkben, amikor ráébredünk arra, hogy felnőttünk és már nem kapaszkodhatunk a múltba, hogy már nem élhetünk a múltban. 

„A tisztánlátás perce volt ez, amikor az ember megérti egész életét.”

Ilyenkor a legjobb lenne elmenekülni a világ elől, hátra hagyni mindent és mindenkit, csak sodródni az élettel. Meg tudtam érteni Mihályt, az Ő helyében azt hiszem én is az Olaszországi körutazást választottam volna. Nincs tökéletesebb hely Olaszországnál, ha önmagunkat szeretnénk megtalálni vagy az utat az élethez. Belefeledkezni az utazásba, a művészetbe, a történelembe. Nem csak Mihály képes arra, hogy egy nagy lépést tegyen az életéért, valójában az összes szereplő ezt teszi. Mert valójában mindannyian ezt tesszük. Hajszolunk, keresünk valamit… aztán végül megtaláljuk vagy mégsem, a konklúzió megkérdőjelezhetetlen: 

„Életben kell maradni. Élni fog Ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”

 Mindenképpen újraolvasós.

 

Erich Kästner A ​két Lotti

Erich Kästner: A ​két Lotti. 1949 (Móra, Budapest, 1999 128 oldal)

"Melyik gyerek nem gondolt még arra, mennyire jó lenne egy ikertestvér, aki úgy hasonlítana rá, hogy még az édesanyjuk sem tudná megkülönböztetni őket? Nos, Kästner regényében két ilyen kislányról van szó. Ráadásul még nem is ismerik egymást, mert szüleik régóta elváltan élnek, s egyik az apjánál, másik az anyjánál nevelkedik. Az ikrek egy gyermeknyaralóban találkoznak, és rájönnek, hogy testvérek. Hasonlóságuk sok mulatságos bonyodalmat okoz, de a két kislány komolyabb dolgot tervez: ki akarják békíteni az elvált szülőket, s ezért szerepet cserélnek. Hogyan viselkedik mindegyik a megváltozott élethelyzetében, és miképp sikerül tervük végrehajtása – erről szól A két Lotti könnyes-vidám története."


A Két Lotti életem egyik meghatározó olvasmányélménye, ugyanis ez volt talán az első regény, mit önállóan olvastam és egyben az első kötelező olvasmányom is. Így felnőtt fejjel újra olvasva rájöttem, hogy maga a történet az, amit nagyon szerettem, (az Apád, anyád, idejöjjön! a mai napig egyik kedvenc filmem), mert maga a regény végtelenül egyszerű.. oké, oké, gyerekeknek íródott és egy meséről van szó, de valahogy nem tudtam igazán beleélni magam, nem szórakoztatott és ennek szerintem a fogalmazásmódja volt az oka. Belegondoltam abba, hogy annak ellenére, hogy egy gyerekkönyvről van szó, az alaptörténet egyáltalán nem vidám: különválasztani két testvérpárt, az egyik az enyém, a másik a tiéd alapon. Lehet azért érintett most érzékenyebben a történet, mert én is elvált szülők gyermeke vagyok és szinte sosem ismertem apámat. Gyerekként még én is csak a naivitást, a mesét, az álmokat láttam ebben a történetben, azt, hogy minden lehetséges. Viszont annyira egyszerűen és tényszerűen és hirtelen történnek ebben a regényben az események, hogy hiteltelenné vált számomra meseként is. A filmadaptáció nekem sokkal kidogozottabbnak tűnik és sokkal kedvelhetőbbek a szereplők is, az egész olyan bájos és kedves, nem indít el bennem „komor gondolatokat”, míg a könyv igen.

Összességében mégis azt gondolom, hogy érdemes ezt elolvasni mondjuk olyan 8-9 éves kislányként, mert számomra is meghatározó olvasmányélménye lett akkoriban és magát a történetet a mai napig nagyon kedvelem, de Erich Kastner stílusával nem sikerült azonosulni. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon csak ez a regénye nem tetszett-e (mert mondjuk már 1000 formában való feldolgozását láttam) vagy egyszerűen Kastner nem nekem ír...