Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco: Selyem. 1996 (Helikon, Budapest, 2015, 104 oldal)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra." 

"....megismerték a világot, s a gyerekek fölfedezték, mi is az a csoda. Halkan mesélt, elnézett valahová, s olyan dolgokat látott, melyeket mások nem láttak." 

Alessandro Baricco tavaly a Tengeróceánnal már ellopta a szívemet.  Ezért is, és gyönyörű borító miatt is vettem meg ezt a könyvet. A Selyem pontosan olyan, mint a borítója: gyönyörű, lágy és könnyed, elegáns. Lassú folyású történet, rövid, tömör mondatok és fejezetek sorozata. Rendkívüli egyszerűség és minimalista stílus jellemzi, de Baricco úgy ír, hogy lélegzetvisszafojtva és dobogó szívvel olvasom és nem számít már a külvilág, mert utazni visz, az emberi érzelmek világába. Talán erre mondják azt, hogy "simogatja az ember lelkét".

"Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Azt hiszem nekem Alessandro Baricco az olasz Gabriel García Marquez. Eddig meg voltam győződve arról, hogy Marquez írta a világ legromantikusabb és legcsodálatosabb történeteit, de ma már úgy gondolom, hogy Marquez és Baricco írta a világ legromantikusabb és legvarázslatosabb regényeit. A Selyem az igaz szerelemről, romantikáról, szenvedélyről és erotikáról szól. Nem beszél mellé, nem nyálas és nem giccses, hanem egyszerűen és csodaszép, költői életképek segítségével ábrázolja a vágyódást, a megérkezést, a szeretetet, a szerelmet, a szomjúságot, az érzékiséget, a titkokat, a szomorúságot, a csalódottságot, - mindazt, amit mi, Olvasók is valaha megéltünk, megélünk vagy meg fogunk élni.

„- Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő.”