Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Sarah Addison Allen: A barackfa titka. 2011 (Könyvmolyképző Kiadó, 250 oldal)

"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.

Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára.
„Allen megint valami különlegeset alkotott, ami egyszerre gyönyörködtet és birizgálja a kíváncsiságunkat… Csodálatos történet, nem mindennapi szereplőkkel.” – Fresh Fiction
„Öröm olvasni! Könnyedebb, bájosabb, pajkosabb leszel tőle. Rejtély és mágia modern köntösben! Jó szórakozást!” – Tiffany

Pozitívan csalódtam ebben a regényben, mert a borító (bár gyönyörű) és a fülszöveg alapján valami nagyon romantikus habos-babos rózsaszínfellegű könyvre számítottam, ami nagyon nem az én világom. Akkor miért is vettem kézbe? Mert arany pöttyös és ezeket szoktam szeretni és a fülszövegben volt, ami megfogott: rejtély és titkok. És annak ellenére, hogy nem volt nehéz összerakni a rejtélyt és a napvilágra kerülő titkokat, kimondottan élveztem a regény olvasását. Az írónő szépen fogalmaz, olvastatja magát a szöveg és tökéletesen megtalálta az egyensúlyt, nem csöpögött a giccstől, de mégis szép és romantikus, amolyan "happy endes" történetet írt.

Meg volt a maga bája, amit leginkább a kisvárosi hangulat adott, az, hogy mindenki ismert mindenkit - ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Nem egy kimondottan szépirodalmi mű, inkább egy könnyedebb kikapcsolódást nyújt, a szereplők kedvelhetőek és nem túlontúl meseszerűre van megalkotva az egész. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal és egy barackfa, aminek titka szerelmet, barátságot és változást köz Walls of Water és lakóinak életébe.

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága

Aimee Bender: A ​citromtorta különös szomorúsága. 2010. (GABO, 296 oldal)

 "Kilencedik ​születésnapjának előestéjén a mit sem sejtő Rose Edelstein, az iskolaudvari játékok és a zaklatott szülői figyelem perifériáján létező kislány beleharap édesanyja házi sütésű csokoládés citromtortájába, és rájön, hogy varázslatos képességgel rendelkezik: a süteményben képes megízlelni az anyja érzéseit.
Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis – az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából – a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben – és életre szólóan – veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli.
Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől – az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal.
Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni.
A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá.
Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, 2005-ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él."

A regény már régóta várólistás, emlékeim szerint a megjelenésekor nagy népszerűségnek örvendett, kb. lehetetlen volt megszerezni. Aztán valahogy el is felejtkeztem róla, közben "felnőttem", de valamiért legutóbbi könyvtárlátogatásomkor szembe jött velem a polcon. Vissza is tettem miatta egy már előzőleg kiválasztott regényt, hogy beleférjek a keretbe...az olvasás után viszont picit csalódott vagyok. 

A könyv nagy erőssége a címe, ami fantasztikusan kreatív, és a borítója ami egyszerűen gyönyörű. Ez a kettő együtt egy olyat alkotott, amibe szinte beleborzongtam és miután elolvastam a fülszöveget biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem kell és olvasni akarom! De ahogy általában az életben, a külső néha csalóka és nem feltétlen van a belsővel összhangban. Nekem csalódás ez a könyv, mert nem azt kaptam, amit vártam. Az alapötlet nagyon tetszett, egyedinek találtam, de úgy érzem, hogy az írónő nem használta ki ennek lehetőségeit. 

Az elején zavart a gondolatjelek hiánya, de ezt azért hamar megszoktam, a stílus olvasmányos, de nagyon sokszor elkalandoztak a gondolataim, mert ez a történet konkrétan dögunalmasra sikeredett. Ezen a 296 oldalon keresztül konkrétan semmi sem történt. Emiatt nagyon dühös vagyok, mert egy ilyen fantáziadús alapcselekményt nem szabadott volna ilyen szinten kihasználatlanul hagyni. Egy teljesen átlagos család teljesen átlagos története lett belőle, ami valójában igen szomorú és drámai, de ezek a hétköznapi problémák bármelyik családban fellelhetőek. Az Edelstein család kapott egy plusz lehetőséget/ képességet az élettől, hogy változtasson, hogy boldogabbak lehessenek és ezt semmilyen szinten nem használták ki. Nem volt előrelépés, fejlődés, csak megtörténtek dolgok, nem volt érzelmi töltete a regénynek. Nem tudom, hogy mit szeretett volna elmondani, mit szeretett volna nekem adni? Nem kaptam választ a miértekre a végére sem. Rose elfogadta a képességét és megpróbálja kihasználni, de mi vitte rá erre, mi volt a fordulat? És Joseph? Neki miért az sorsa, hogy eltűnjön a világból, hogy székké változzon?

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus

Asne Seierstad: A kabuli könyvárus. 2002. (Ulpius-ház Könyvkiadó, 319 oldal)

"Asne ​Seierstad, norvég újságírónő a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást követően három hónapot töltött Afganisztánban, neves skandináv lapok tudósítójaként. Ott szerzett tapasztalatain alapul A kabuli könyvárus, amely egy csapásra a világirodalom egyik legsikeresebb tényregénye lett. Lánykérések, esküvők, szenvedélyek, remény, rettegés, bűn és bűnhődés – egy titokzatos világ egy európai asszony szemével. Egy olyan világ, ahol a nő ma sem mehet a testét tetőtől talpig elfedő burka nélkül az utcára, férfival szót nem válthat, mi több, férfira nem is nézhet, feleségül pedig csak ahhoz mehet, akit a szülei kijelölnek számára. Egy olyan világ, ahol a fiú is csak akkor járhat iskolába, ha az apja engedi, ám ha szükség van rá a boltban, napi tizennégy órát kell dolgoznia. Feleségül pedig csak azt veheti, akinek elég hozománya van. Szultán, a kabuli könyvárus, ha apaként mégoly ellentmondásos alak is, féltve őrzött könyveiért az életét is kész kockáztatni a könyvégetők, hadurak és terroristák uralta világban. Regényes formában megírt igaz történet könyvekről és babonákról, asszonyokról és uraikról, a néhol félelmetes, néhol mesés Keletről egy sokat látott haditudósítónő tollából."

Nem egy nagy szám a könyv, igazából az egész olyan semmilyen. Mivel már több hasonló témájú könyvet olvastam, így ez a világ, a távoli kultúra nem volt ismeretlen a számomra, konkrétan ezzel kapcsolatban semmi újat nem adott a mű.

Írónője egy norvég újságírónő, aki az előszóban leírja, hogy a könyvet szépirodalmi formában írta meg, viszont valóságos történeteken alapul. Én nem találtam szépirodalminak a stílust, nekem nagyon tudósítás vagy inkább újságcikk-szerű volt, túl sok volt benne a felesleges kitérő és adat, ami unalmassá tette a regényt, ráadásul nem éreztem azt, hogy az írónő valóban olyan szinten a családi élet része volt, ahogyan az elején említette, eléggé távolságtartóan kezelte végig a történetet. Nekem eleve nagyon furcsának tűnt az, hogy egy afgán család feje ilyen könnyedén, ilyen mélyen engedi azt, hogy egy európai nő belefolyjon/belelásson ebbe a zárt közösségbe, érdekelt volna, hogy pontosan mi volt a motivációja. Szóval nekem kissé ellentmondásosnak is tűnik az egész.
A címe és maga a könyvárus története volt az, ami megfogott és ami miatt el akartam olvasni és pont ez a része volt szerintem a legkevésbé kidolgozott.

Nem mondom, hogy bánom, hogy elolvastam, mert mindig érdekes egy távoli, számunkra nagyon idegen és elborzasztó világról olvasni, de nem ajánlanám. Sokkal jobb, érdekesebb könyvek születtek már a témában.