Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya. 1975 (Magvető, Budapest, 2003 242 oldal)
"Tudom, mi adta az ötletet, hogy egyszer megírom egy diktátor történetét.
Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában.
Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott.
Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul.
Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint „egy tündöklő szombat”. " (Gabriel García Márquez)
Márquez a(z egyik) kedvenc íróm, a regényeinek igencsak sajátos hangulata van, egy olyan légkör jellemzi, amit csakis az Ő regényeiben találok meg. Ez ebben a könyvben is benne volt: a fülledt Dél-Amerika, a varázslatos természetesség, a gyönyörű gondolatok, de mégis nagyon-nagyon más volt, mint az eddig olvasott (Márquez) regények. Mégis úgy érzem, egyedül Ő képes megteremteni azt, hogy szinte egyetlen hatalmas körmondatban mesélje el a Pátriárka történetét. A történetet, ami nem hagyott nyugodni egy percre sem, már-már levegőt venni is elfelejtettem, ráadásul letenni a könyvet majdhogynem fizikai fájdalmat okozott a mondatvégi írásjelek hiánya miatt.
Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában.
Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott.
Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul.
Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint „egy tündöklő szombat”. " (Gabriel García Márquez)
Márquez a(z egyik) kedvenc íróm, a regényeinek igencsak sajátos hangulata van, egy olyan légkör jellemzi, amit csakis az Ő regényeiben találok meg. Ez ebben a könyvben is benne volt: a fülledt Dél-Amerika, a varázslatos természetesség, a gyönyörű gondolatok, de mégis nagyon-nagyon más volt, mint az eddig olvasott (Márquez) regények. Mégis úgy érzem, egyedül Ő képes megteremteni azt, hogy szinte egyetlen hatalmas körmondatban mesélje el a Pátriárka történetét. A történetet, ami nem hagyott nyugodni egy percre sem, már-már levegőt venni is elfelejtettem, ráadásul letenni a könyvet majdhogynem fizikai fájdalmat okozott a mondatvégi írásjelek hiánya miatt.
Tetszett a regény, annak ellenére, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mindent értettem, illetve őszintén szólva nem sok maradt meg a történetből. Viszont azt gondolom, hogy nem is ez a lényeg, hogy mi történt vagy ki is volt valójában a Pátriárka, hanem az, ami a hosszú körmondatok közepette váltakozott nézőpontok, az időbeli ugrándozások és a párbeszéd foszlányok mögött van.
Nekem valahogy többször Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regénye jutott eszembe. Nagyon különbözőek, mégis nagyon hasonlóak, mert mindketten - bár máshogy, de tökéletesen ábrázolják a zsarnoki hatalmat: nem egészséges anyai kapcsolat, félelemből eredő tisztelet, magány, gyilkosság, leszámolás, erőszak és végül hanyatlás.
"...bizony nehéz volt hinni, hogy mindössze ennyi marad volna meg abból a férfiból, akinek olyan mérhetetlen volt a hatalma, hogy egyszer, amikor megkérdezte, hány óra van, azt felelték, ahányat parancsol, tábornok úr, és igazuk volt, mert nemcsak a napszakokat igazította az ügyeihez, de még a pirosbetűs ünnepeket is saját tervei szerint helyeztette át, hogy búcsúról búcsúra bejárhassa az egész országot a mezítlábas, indián árnnyal, a kiöltözött szenátorokkal és a kosaraikban pihenő, pompás harci kakasokkal, ő maga kiáltotta ki a fogadásokat, fergeteges hahotája megrengette az egész arénát, mert valamennyien kötelességünknek éreztük, hogy vele nevessünk..."
