Jack London: Aranyások Alaszkában

Jack London: Aranyások Alaszkában. 1912, 238 oldal

"Az arany és az ármány szétválaszthatalan sziámi ikrek. Az ármány, a gyilok, a csapda az arany megszerzéséért és birtoklásáért születtek és tökéletesedtek az emberek között. Jack London történetei – legyen a főhős szánhúzó kutya, szabadon vándorló farkas, ökölvívó vagy aranyásó – mindig arról szólnak hogy az emberek tekintélyes része miképp szédül meg a pénz, az arany,a gazdagság megszerzésének puszta lehetőségétől is – hogyan válik az ember vérszomjas farkassá, hogy aranyat szerezzen, olyan vérszomjassá, hogy emellett az igazi szürke farkas ártatlan báránynak hat. Az emberfarkasokkal való kegyetlen küzdelemről szól a szerzőnek ez a műve is – mit sem öregedve 150 év alatt."

Nem olvastam még ez előtt Jack Londontól, a kutyás-farkasos történetei kapcsán gondoltam rá mindig. Szerencsére egy olyan kiadást olvastam, aminek nem volt fülszövege, mert az nagyon félrevezető, egyáltalán nem "vérszomjas farkasokról" szól a regény, hanem nagyon is rendes és kedvelhető, összetartó emberekről. Magának a kisvárosnak is van valami szívet melengető, romantikus bája, ami átlengi az egész kötetet.

Rövidebb kis történetekből áll a regény, amik igazából akár önállóan is megállnák a helyüket, de a kronológia miatt azért mindenképp így összességében adnak egy kerek egészet. Nekem nagyon-nagyon tetszett maga ez a felépítése is a regénynek, de a stílusa is nagyon szórakoztató, humoros, máskor kellően izgalmas és mindeközben nagyon is emberi. A szereplők igazán kedvelhetőek, a két főszereplő, Dagi és Felhő nem mindennapi kalandokon mennek keresztül, az összetartásuk és a barátságuk pedig végig példaértékű.

"... mi ketten jó aranykutatók és gyakorlott aranyásók vagyunk. De ha üzletről van szó, mi vagyunk a legnagyobb palimadarak, akik valaha is bedőltek ennek a hogyan-legyünk-könnyen-gyorsan-gazdagok szélhámosságnak. És ezek után pedig megyünk a hegyekbe, a szálfaerdők közé...."

Az író nagyon érzékletesen mutatja be az aranyásók korabeli Alaszkát, végig úgy éreztem, hogy én is ott menetelek Felhőékkel a hófödte tájakon az akár -40 fokban, hajtom a kutyaszánt, kalapálom be a cölöpöket a parcellákért folytatott küzdelem részeként. Imádtam a tájleírásokat, az összes kalandot, amiben szereplőinknek része volt. Volt, amit végig mosolyogtam (pl. A nagy tojásspekuláció hatalmas!), volt, amit úgy olvastam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, míg a végén még egy-két könnycsepp is kicsordult. Egyet biztosan állíthatok, egy percig sem unatkoztam! Felhő hatalmas jellemfejlődésem ment át ez alatt a 200 oldal alatt, a könnyen kihasználható kisfiúból a végére egy igazi nagybetűs férfi lett. 

"Dagi, a legértékesebb dolgot akarom, ami Klonkide-ban van, és nem várhatok. Erről van szó. Többet ér, mint egy aranytó vagy egy egész aranyhegy. Többet ér a kalandnál, a húsevésnél, a medveölésnél."

Böszörnényi Gyula: Leányrablás Budapesten

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten. 2014, 334 oldal. 

"Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
 
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.
„A szereplők olyan elevenek, szinte lelépnek a lapokról. Elég néhány szó, és megtörténik a csoda: máris a múlt század fordulójának lüktető világvárosában találod magad, különös, borzongató kalandok kellős közepén. Szívből ajánlom egyhangú hétköznapokra és pihentető hétvégékre!”
– Katona Ildikó, hivatásos könyvrajongó"



2017-ben már olvastam ez a regényt, de hiába néz rám mindennap a könyvespolcomról, egyszerűen nem emlékeztem a történetre, így gondoltam újraolvasom. Kicsit félve mondom ki - vagyis írom le -, mert nem lehet véletlen a 90% feletti értékelés, ez a rengeteg pozitív vélemény, de nekem ez a regény nem igazán tetszett. Nem tudom rá azt mondani, hogy szerintem ez egy rosszul megírt történet lenne, mert valójában nem az: az író jó stílusban ír, olvastatja magát a könyv, tetszett a korszakválasztás, kellően sikerült megteremteni a századforduló Budapestjének hangulatát. Hatalmas kutatómunka áll a regény mögött, amit én tényleg nagyra becsülök és tisztelek, viszont számomra mégis ez a történet egyik legfőbb negatívuma. A kevesebb néha több és én nem tartom életszerűnek azt, hogy a legjelentéktelenebb mellékszereplőről is lábjegyzetet kell olvasnom, mert minden regénybeli szereplőként egy a mai napig többé-kevésbé ismert ember lett szerepeltetve. Viszont sajnos a kitalált szereplőkkel sem tudtam azonosulni.

Karakterek 

Talán pont a kulcsszereplő, Emma az egyik legszerethetőbb karakter (leszámítva azt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy a nagynénje a papája összes kis pénzét elszedi, hogy Ő Pesten mulatozhasson), a cirkuszban játszódó részék voltak a kedvenceim a történetben és hát szegény Kugler Tóni! :( Viszont Emma annyira keveset szerepelt a saját történetében, hogy néhol el is felejtkeztem róla, hogy egyáltalán honnan is indult az egész sztori. Aztán ott van a báró, aki szintén egy szimpatikus karakter lehetne, ha az író nem próbálná  mindenáron azt bizonyítani, hogy egy igazi nőgyűlölővel van dolgunk. Számomra ez a szál erőltetett volt, ráadásul egy percig nem csodálkoztam azon, hogy a báró úr úgy viselkedik Mili kisasszonnyal, ahogy, mert ritka idegesítőre sikerült a főszereplő kislány karaktere. Buta, aki rettentően okosnak képzeli magát, mindig az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kéne és utána még Ő van felháborodva, ha bajba keveri magát. Valószínűleg Papuskától sikerült ez az "éles eszét" örökölnie. Szegény egy nagyon naiv "papucska", aki igazán sajnálatraméltó.
A báró édesanyja volt számomra a legszimpatikusabb és legértelmesebb karakter, míg a nagynéni és az unokatestvér karakterét ha szimpatikusnak nem is mondhatom, de mindenképpen jól megírt szereplőkként tudom jellemezni.

A történet 

Szívesen olvastam volna több krimit, szerintem nekem sokkal jobban tetszett volna, ha a báró szemszögéből lett volna megírva a történet, mert akkor nem egy kis ostoba lány gondolatait, hanem egy érett férfi, egy "hobbi nyomozó" ténykedéseit ismerhettem volna meg és engem ez sokkal jobban érdekelt volna, hogyan jut információkhoz, hogyan működik a nyomozás stb. Persze tudom, hogy egy ifjúsági regényről van szó, csak ha már ennyi kutatómunka van benne, akkor egy icipicit lehetett volna komolyabb az egész. Mert ifjúsági regényként nagyon jó és megállja a helyét, viszont mivel úgy érzem, hogy az író is (túl) komolyan vette az írását, ezért én is többet igyekeztem belelátni, mint ami valójában. Voltak benne nagyon jó ötletek, humoros jelenetek (pl. az elmegyógyintézetes részt imádtam), de például a nagy rejtély, ami a könyv 3/4-énél derül ki, az első oldalaktól kezdve tudható.
A vége pedig nagyon hatásvadász, kicsit olyan, mintha kikényszerítené az olvasóból, hogy vegye kezébe a további köteteket. Bármennyire is izgalmas és rejtélyes a történet, annyira nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, hogy érdekeljen a további sorsa, úgyhogy Ambróczy báró eseteitől én búcsút veszek.

ui.: A borító az valami gyönyörűszép!