12 napos blogger kihívás - 3. nap

3. nap: 3 olyan étel vagy ital receptje, amit jelenleg imádsz 

Ez egyben könnyű és nehéz is, mivel imádok sütni-főzni, viszont emiatt több kedvencem is van, amiből nehéz választani. 

1. Brokkolirakottas rizságyon

Nem rég jöttem rá, hogy a brokkoli az egyik legfinomabb zöldség. Ez a rakott változata rizs, sonka és sajtkrém elegye és egyszerűen isteni!

Recept: https://tutireceptjeim.wordpress.com/2016/07/30/brokkolirakottas-rizsagyon/

2.  Anyukám borsólevese

 Ennek az a lényege, hogy főtt csirkeszárny és házi nokedli kerül bele, sok-sok sárgarépa és jó pirospaprikás (picit csípős is).
A pontos receptet nem tudom, de legközelebb mikor készíti, majd megkérem, hogy mutassa meg, mi a titka! (Persze az cseppet sem biztos, hogy el is árulom! :))

3. Chai tea

 

 

12 napos blogger kihívás - 2. nap

2. nap: Top 3 legvicessebb/legcikibb sztorid 
 

1.  Érettségin a  bizonyítványok kiosztása előtt többen kaptak oklevelet/könyvjutalmat kiemelkedő tanulmányi vagy közösségi teljesítményükért és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy ezek kiosztása után az én nevem is elhangzik, miszerint a szóbeli érettségin 100%-os eredménnyel teljesítettem. Nagy boldogan előrementem, mert én kis naiv lélek azt hittem, hogy egy ezért jutalom is jár, amikor zavarában az igazgató csak annyit tudott kimondani, hogy "ezért majd később lehet átvenni a jutalmat". Na én 7 év után sem tudom elfelejteni azt, ahogy az angol tanárnő és a töri tanárné egymásra nézve próbálják visszatartani a nevetést. Ezek után szégyenkezve mentem átvenni a bizonyítványt, amikor szólítottak és meg is jegyezték az osztálytársaim, hogy milyen kis megilletődött vagyok a képeken. Ezek után mégis milyen lehettem volna? 

2. Nagy büszkén vonultam az újonnan vásárolt sapkámmal a fejemen, amikor is a hatalmas szél egyszerűen lefújta a fejemről, én pedig mint egy nem normális kapálóztam utána, majd miután egy hatalmas tócsában megállt a járda szélén nem mindennapi pózban emeltem ki onnan a az arra járók nagy derültségére. 

Ehhez kapcsolódóan van még egy érdekes sztorim. Talán az elsők között lehetett, hogy egyedül vásároltam a mekiben, szépen ki is kértem magamnak mindent elvitelre, bepakoltam a barna színű papírzacskóba, még ki se értem, az egész kiszakadt és borult a járdára. Én úgy szégyelltem magam, hogy elszaladtam és sajna éhen maradtam. 

3. Általánosban informatika órán rágóztam, amiért a tanár be akart írni egy intőt, de én egyszerűen nem voltam hajlandó odaadni neki az ellenőrzőmet. Később kérte az osztályfőnök is és neki se adtam oda. Így visszagondolva azért ez elég merész húzás volt, mármint a személyiségemhez nem igazán illő. :D

+1. Nem vicces és nem is ciki, de én nagyon hülyén éreztem magam azokon az állásinterjúkon, amikor tudtam, hogy nem engem fognak választani, mégis nagy vigyorral köszöntem el, hogy persze, nagyon várom a hívásukat.

12 napos blogger kihívás - 1. nap

Molyon fut a címben szereplő kihívás, melynek lényege, hogy 12 napig minden nap posztolni kell egy bejegyzést meghatározott feladatok alapján.

 1. nap: Miért írsz blogot? + 5 tény rólad 

Mindig is volt bennem hajlandóság az írásra, mármint olyan szinten, hogy megosszam a gondolataimat másokkal. Már általános iskolás koromban írtam naplót, személyes élményekről, később több személyes témájú blogom is volt, pár éve van receptes blogom és lassan 1 éve elindítottam ezt a "könyves blogot". Azt hiszem elég kiforratlan még, de olyan intenzíven szoktam megélni egy-egy könyv elolvasását, hogy utána szükségem van arra, hogy kiadjam magamból a felmerülő gondolatokat. Később is nagyon jó ezeket a gondolatokat visszaolvasni. Szóval lényegében magam miatt írok, mert jót tesz a lelkemnek. Ha jönnek visszajelzések az értékelésekkel, posztokkal kapcsolatban, az az a bizonyos tejszínhab a torta tetején. Külön örülök minden kommentnek, reakciónak. :) A blog formázásával viszont nagyon nehezen boldogulok.

5 tény rólam

•  könyvtáros végzettségem van
• az egyik dolog, ami nagyon-nagyon fel tud idegesíteni az az, ha sürgetnek 
• gyűjtöm a Disney meséket DVD-n
• imádom a cicákat és nekem is van egy rosszaságom
• gondolkodnom kell azon, hogy melyik a jobb ill. a bal kezem :D

12 napos blogger kihívás -

Louis de Bernières Señor ​Vivo és a kokainbáró

Louis de Bernières: Señor ​Vivo és a kokainbáró. 1991. (Tericum kiadó, 2007, 315 oldal)

 

 

" A Senor Vivo és a kokainbáró egy meg nem nevezett országban játszódik, de leginkább Kolumbiát juttatja eszünkbe. A több szálon futó regény megtévesztően optimistán indul, hogy aztán brutális tragédiába torkolljon. A nemzetközi politika ütközik itt az igaz szerelemmel, de korántsem elcsépelt módon. Dionisio Vivo, a fiatal filozófiatanár sorra írja a kokainbárókat ostorozó cikkeit, annak ellenére, hogy rendszeresen talál a háza előtt kivágott nyelvű hullákat. Legjobb barátja, Ramon, a város egyetlen becsületes rendőre, óvatosságra inti, de az elhivatott Dionisio hajthatatlan. A helyi kokainbáró több bérgyilkossal is megpróbálja elhallgattatni a kellemetlenkedő fiatalembert, de Dionisiót mintha természetfeletti erők védenék, minden merényletből sértetlenül kerül ki. A mágikus védelem azonban nem terjed ki Dionisio szeretteire."

 

 

 

Nézegettem az olvasmánylistámat és meglepően vettem tudomásul, hogy én 5 évvel ezelőtt olvastam ezt a könyvet. Emlékszem a borítójára és arra is, hogy honnan vettem le a Szabó Ervin könyvtár polcáról, de maga a történet egyaránt nem hagyott nyomot bennem, szóval úgy gondoltam, kicsit felelevenítem az emlékeimet.

A dél-amerikai irodalomnak (vagy a dél-amerikában játszódó történeteknek) mindig egy nagyon különleges, megfoghatatlan hangulata van. Bár a Senor Vivo és a kokainbáró egy meg nem nevezett országban játszódik, az olvasás közben egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy ízig-vérig latin-amerikai környezetben járunk.

A regény „megtévesztően optimistán indul, hogy aztán brutális tragédiába torkolljon” – írja a fülszöveg, És valóban, az elején meg-megmosolyogtatott a brujo szerencséje, hogy mindent sikerült megúsznia, de túlságosan már ekkor sem tetszett a regény. Túl sok szálon futott a cselekmény, sok volt benne a felesleges jelenet és bár nagy kedvenceim a mágikus-realista regények, itt inkább idegesítettek ezek az elemek. Viszont a szerelmi szál igencsak erős a történetben, ez volt az, amiért érdemesnek tartottam arra, hogy tovább olvassam, de ez aztán olyan brutalitássá fajult, hogy arra nincsenek szavaim. Persze van ebben valami zseniális is, de – lehet épp rosszkor olvastam – nagyon nem jött át nekem.

Ami tetszett a regényben az a leplezetlen társadalomkritika, hogyan maradhat fenn kokainbárók önkényuralma és vajon véget vethet-e ennek az egyszemélyes hős?

 

Cassandra Clare: Hamuváros (A Végzet Ereklyéi 2.)

Cassandra Clare: Hamuváros. 2007. (Könyvmolyképző Kiadó, 2016, 415 oldal)

"Hát lehetetlen?!
Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen.
De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja.
Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Az első rész nagyon tetszett, kedveltem a szereplőket, a történet végig fenntartotta az érdeklődésemet, a regény végi fordulat pedig kellőképpen meghozta a kedvemet a folytatáshoz. Ennek ellenére elég sok hónap telt el, mire kézbe vettem a második kötetet. Lehet, hogy a hosszabb kihagyás miatt, de nehezen csöppentem vissza az Árnyvadász-világba. Úgy éreztem, hogy nagyon vontatottan indul a Hamuváros. Aztán a második résztől nagyon izgalmassá vált, alig bírtam letenni gyilkosság a Néma Városban, Simon vámpírrá válása, a látogatás Tündérországban, aztán a vége felé megint unalmassá vált és nem is annyira volt kedvem olvasni. Nekem túl sok volt benne a lelkizés és lehet én vagyok túl maradi, de ezt a szerelmes testvérek dolgot nem teljesen tudom megemészteni. Többen írták már előttem és igazat kell adnom, hogy ez a kötet erősen a tini-vonalat képviseli.

A részben egyébként az egyik kedvenc szereplőmmé vált Magnus és Alec és végre kezdem megérteni azt is, hogy Luke miért szerepel a történetben. :D

Az új borító csodaszép, de nagyon zavaróak voltak az elírások. Összességében tetszett, folytatni fogom a sorozatot, mert még mindig nagyon izgalmasnak találom a világot, amit az írónő felépített.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Bűn ​és bűnhődés

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn ​és bűnhődés. 1866 (Jelenkor, Pécs, 2004, 606 oldal)

"Dosztojevszkij emberbarátsága nem filantrópia, állásfoglalása nem elfordulás a küzdéstől. Dosztojevszkij egészen, ízig-vérig társadalomhoz forduló művész, ez élteti túl a maga korán, s ez viszi közel megrendítő művét, a Bűn és bűnhődést a ma emberéhez.
Ez a regény a mély ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Nyilván ez a körülmény magyarázza, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja.
A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagy város sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli ezt a művet. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye."

 

 

12.-ben volt kötelező olvasmány és én el is kezdtem olvasni, ráadásul még tetszett is a regény, de nagyon lassan haladtam vele, ezért mire észbe kaptam már megbeszéltük órán és a dolgozat is következett. Így gyorsan elolvastam amit érdemes tudni róla, a kötet pedig ment vissza a polcra félig elolvasottan.  Most éreztem úgy, hogy itt az idő teljes egészében megismerni ezt a klasszikus regényt. 

Mondhatni igazi XIX. századi detektívregény, de nem szokványos helyről indulunk, hiszen a gyilkosságot már az első részben a gyilkos szemszögéből követhetjük végig. A regényt nem a nyomozás uralja, hanem sokkal inkább a belső vívódás. Ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, sőt végig nagyon lendületes, gyorsan pörgő a cselekmény. Szerettem volna lassan olvasni, kiélvezni minden pillanatát, de nem ment, mert végig sodort magával. Dosztojevszkij fantasztikusan ábrázolja a gyilkos tépelődését, ahogy próbálja tettét megmagyarázni, majd eluralkodik rajta a betegség, az őrület. 

R. nagyon ambivalens személyiség, nem igazán tudtam hova tenni. Tudtam, hogy a legnagyobb szörnyűséget követte el, amit ember elkövethet, mégsem tudtam nem szimpatizálni vele. A családjához való viszonya is olyan sokrétű, még ha arrogáns is velük, én minden tettében éreztem az irántuk való szeretetét. 

A női karakterek rendkívül erősek, azt hiszem Dunya és Szonja voltak a kedvenceim. Szonja családjának története nagyon megérintett, főleg {{Marmeladov halála és amikor az asszony kitereli a gyerekeket, hogy ott zenéljenek}}, az a katarzis nagyon a szívembe hatolt, utána muszáj volt becsuknom a könyvet és pár percig csak magam elé meredni. 

Összességében ez a regény zseniális. Nem könnyű olvasmány, egyrészt a gyönyörű nyelvezete, a hosszú mondatai, az elmélkedések, filozofálások miatt, de nagyobbrészt a hangulata miatt. Az író annyira érzékletesen ábrázolja a nyomort, a szenvedést, az emberi sorsokat, hogy bizony a legérzéketlenebb szív is olykor-olykor beleremegni kényszerül. Még most is, hetekkel az olvasás után, mikor rágondolok egy-egy jelenetre (vagy összességében a regénybe), összeszorul a szívem, libabőrös leszek tőle. Végül is örülök, hogy így alakult, hogy csak most olvastam el egészen, nem hiszem, hogy 17 évesen ennyi mindent észrevettem volna benne. Nem csak az orosz irodalom, hanem a világirodalom (egyik) csúcspontja ez a regény.

Joanne Harris: Csokoládés ​barack

Joanne Harris: Csokoládés ​barack. 2012 (Ulpius-ház, Budapest, 2012, 540 oldal)
 

"A ​​Csokoládé és a Csokoládécipő után a trilógia várva várt harmadik kötete!

Vianne Rocher-t egy másvilágról érkezett levél Lansquenet-be, a dél-franciaországi kisvárosba vezeti, ahol nyolc éve csokoládéboltot nyitott.
Minden képzeletet felülmúl, amit ott talál: fekete fátylas nők, fűszerek illata, borsmenta tea és a Saint-Jerôme templom karcsú, csontszínű tornya – egy ezüst félholddal a tetején…Nem csak az észak-afrikai bevándorlók hoztak nagy változásokat a kis közösség életébe. Reynaud atya, Vianne hajdani riválisa kegyvesztett lett és veszélyben az élete. Lehet, hogy csak Vianne képes megmenteni?
„Joanne Harris illatokban és ízekben gazdag, lebilincselő szerelmi története egy elragadó világba kalauzolja az olvasót.” – Sunday Times
„A Csokoládéhoz hasonlóan, ez a könyv is igazi csemege. Minden oldalát átitatják az illatok, színek és ízek anélkül, hogy túlcsordulna. A szavak elragadóak, a varázslat természetes és magától értetődő, hiszen a varázslat vagy a vallás nem más, mint az emberi lélek megértésének képessége. A Csokoládé és fátyol Harris csodálatos visszatérése.” – Literary Review

Azokat tartom igazán jó regényeknek, amelyektől nem tudok elszakadni, amikor becsukom a könyvet, hogy majd holnap folytatom, amikor szeretnék részese lenni a szereplők életének és amikor olvasás közben megszűnik a külvilág és valóban úgy érzem, hogy a könyvben felvázolt városban/faluban vagyok. A Csokoládé trilógia pontosan ilyen. Az első részben annyira szerettem volna besétálni Vianne Rocher csokoládéboltjába és egy forró csoki mellett részesülni abból a kedvességből, erőből és szabadszelleműségből, amit képvisel. Csodálom ezt a nőt, aki egymaga képes volt egy apró kis francia falu életét felkavarni(?) vagy sokkal inkább megváltoztatni.

A második rész nekem kevésbé tetszett. 4 év telt el azóta, hogy megismertük Vianne Rochert, aki azóta Yanne lett és a névváltoztatással mintha a személyiségét is lecserélte volna. Az a nő, akit a Csokoládéban annyira megkedveltem „halott”…helyette kaptam egy idegesítő, szürke személyiséget, aki mindenáron bele akar illeszkedni a párizsi tömeglétbe. De ezt annyira erőltetetten és unszimpatikusan teszi! Anouk kamasszá érett, meg vannak a maga (kamasz)problémái, lázad, nem találja a helyét és teljesen eltávolodott az anyjától. Ekkor lép be az életükbe Zozie. Jó volt Anouk szemszögéből is olvasni a történteket. Habár Zozie szándékai cseppet sem jószándékúak, Anoukot azonnal behálózza, hiszen nem lehet nem szeretni: életvidám, szabadszellemű, tele tűzzel, szenvedélyesen veti bele magát mindenbe…a néhai Vianne-ra emlékeztet.
Hiányzott az a varázslatos, különleges atmoszféra, ami a Csokoládéban meg volt. Túl sok a varázslat, túl egyértelmű, nekem sokkal jobban tetszett, amikor csak utalva volt rá. Maga a könyv terjedelme is hosszú, többször unalmas és vontatott. Zozie karaktere emeli közepesre a regényt, az Ő jelenléte tartja fenn a feszültséget.

Ezek után erősen gondolkodtam azon, hogy elolvassam-e a befejező részt, de a gyönyörű borítónak (és a kíváncsiságomnak) nem tudtam ellenállni. És milyen jól tettem! A trilógia befejező részét imádtam, talán jobban, mint az első kötetet!
Bizony nem mindennap kap levelet az ember a halottaktól. Ezért, ha mégis, azt komolyan kell venni. Vianne-t nyolc év után visszasodorja a szél Lansquenet-be...de ez a kis falu már nem olyan, mint amikor Vianne Rocher elhagyta azt. Les Marauds-t idegenek lakják, feszültség, kulturális, vallási különbségek jellemzik. Titkok lappangnak, csokoládé és barack illata terjeng a levegőben. Megérkezik Vianne és olyan kedvességgel és bájjal fordul az idegenek felé, hogy megnyílnak neki és sokkal nagyobb betekintést engednek az életükbe és kultúrájukba. Ez az igazi varázslat, összehozni az embereket, megismerni a sorsukat és elfogadni őket vallásuk vagy kultúrájuktól függetlenül.
Peaches for Monsieur le Curé. Reynaud atya sem az az ember, akit a Csokoládéban megismertünk. Nekem nagyon-nagyon szimpatikus volt, igazán emberi, úgy izgultam érte, hogy a könyv utolsó 1/3 részét egyszerre kellett kiolvasnom, nem bírtam letenni!
Nagyon jó volt visszatérni a kezdetekhez, a két nézőponthoz, de immáron nem két ellenség nézőpontjából ismerhettük meg a történetet, hanem két barátéból.
Méltó befejezése a trilógiának, nagyon sok mindenre választ kapunk, imádtam a szereplőket, a napfényre kerülő titkokat, a humorát, a varázslatos hangulatát.

"Az Élet, akárcsak a szél , olyan helyekre visz minket, amelyekre a legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként, kéz a kézben szállnak sírba."