Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. 1866 (Jelenkor, Pécs, 2004, 606 oldal)
"Dosztojevszkij emberbarátsága nem filantrópia, állásfoglalása nem elfordulás a küzdéstől. Dosztojevszkij egészen, ízig-vérig társadalomhoz forduló művész, ez élteti túl a maga korán, s ez viszi közel megrendítő művét, a Bűn és bűnhődést a ma emberéhez.
Ez a regény a mély ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Nyilván ez a körülmény magyarázza, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja.
A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagy város sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli ezt a művet. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye."
12.-ben volt kötelező olvasmány és én el is kezdtem olvasni, ráadásul még tetszett is a regény, de nagyon lassan haladtam vele, ezért mire észbe kaptam már megbeszéltük órán és a dolgozat is következett. Így gyorsan elolvastam amit érdemes tudni róla, a kötet pedig ment vissza a polcra félig elolvasottan. Most éreztem úgy, hogy itt az idő teljes egészében megismerni ezt a klasszikus regényt.
Mondhatni igazi XIX. századi detektívregény, de nem szokványos helyről indulunk, hiszen a gyilkosságot már az első részben a gyilkos szemszögéből követhetjük végig. A regényt nem a nyomozás uralja, hanem sokkal inkább a belső vívódás. Ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, sőt végig nagyon lendületes, gyorsan pörgő a cselekmény. Szerettem volna lassan olvasni, kiélvezni minden pillanatát, de nem ment, mert végig sodort magával. Dosztojevszkij fantasztikusan ábrázolja a gyilkos tépelődését, ahogy próbálja tettét megmagyarázni, majd eluralkodik rajta a betegség, az őrület.
R. nagyon ambivalens személyiség, nem igazán tudtam hova tenni. Tudtam, hogy a legnagyobb szörnyűséget követte el, amit ember elkövethet, mégsem tudtam nem szimpatizálni vele. A családjához való viszonya is olyan sokrétű, még ha arrogáns is velük, én minden tettében éreztem az irántuk való szeretetét.
A női karakterek rendkívül erősek, azt hiszem Dunya és Szonja voltak a kedvenceim. Szonja családjának története nagyon megérintett, főleg {{Marmeladov halála és amikor az asszony kitereli a gyerekeket, hogy ott zenéljenek}}, az a katarzis nagyon a szívembe hatolt, utána muszáj volt becsuknom a könyvet és pár percig csak magam elé meredni.
Összességében ez a regény zseniális. Nem könnyű olvasmány, egyrészt a gyönyörű nyelvezete, a hosszú mondatai, az elmélkedések, filozofálások miatt, de nagyobbrészt a hangulata miatt. Az író annyira érzékletesen ábrázolja a nyomort, a szenvedést, az emberi sorsokat, hogy bizony a legérzéketlenebb szív is olykor-olykor beleremegni kényszerül. Még most is, hetekkel az olvasás után, mikor rágondolok egy-egy jelenetre (vagy összességében a regénybe), összeszorul a szívem, libabőrös leszek tőle. Végül is örülök, hogy így alakult, hogy csak most olvastam el egészen, nem hiszem, hogy 17 évesen ennyi mindent észrevettem volna benne. Nem csak az orosz irodalom, hanem a világirodalom (egyik) csúcspontja ez a regény.