"Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –,
és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel,
talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó.
Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés
árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek
össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait –
kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos
tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a
szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger
hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen
találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos
király hídján."
„A tenger. A tenger elvarázsol, a tenger
megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik,
tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá
tesz, de válaszokat nem ad, bölcs, szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan.
És főleg: magához szólít. A tenger hív.”
Azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor találtam rá erre a könyvre.
Kb. másfél héttel azelőtt, hogy életemben először látni készültem a
tengert. Ott olvastam a tengerparton Alessandro Baricco gyönyörű ódáját,
hallgattam a tenger zúgását, néztem a hullámzását és a csillogását, a
végtelen kékséget és minden egyes mondatnál egyre szerelmesebb lettem. A
Tengeróceánba. Oceano mare, a természet csodája, mely meggyógyítja a testet és a lelket egyaránt. „A tenger vissza fogja adni a lányát. Meglehet, holtan. De ha él, igazán él majd.”
A tenger mellett nem lehet közömbösen állni, a tenger felszakítja a
sebeket, feledteti a múltat, segít megérteni a jelent és erőt ad a
jövőhöz. A tenger üzen, beszél hozzád és ha megérted, akkor élhetsz
igazán. Úgy, ahogy a könyv szereplői is megértették az üzenetét, úgy
akarom én is megérteni! Elisewint szólította, Pluche atyát eltaszította,
Bartleboom-t gondolkodásra késztette, Adamsnek pedig megmutatta azt,
amiért igazán érdemes élni.
„egy álló éjszakán át adták vissza egymásnak az életet, egyik a
másiknak, ajkukkal és kezükkel, egy lányka, aki nem látott semmit a
világból, meg egy férfi, aki túl sokat látott, egyik a másikéban –
minden tenyérnyi bőrfelület utazás, fölfedezés, hazatérés, – Adams
szájában érezni a világ ízét, Elisewin keblén elfeledni…”
Leginkább Elisewinnel tudtam azonosulni, de mégis azt gondolom, hogy Plasson volt az, aki a leginkább megértette az üzenetet: „tengervíz, ez az ember tengerrel festi a tengert” – s beleborzong.”
