Emma Donoghue: A szoba

Emma Donoghue: A szoba. 2010. (Alexandra, 2011, 387 oldal)

 "Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja – a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás…
A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilencéves kora óta -hét esztendeje- raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek.
A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad."

!!! AZ ÉRTÉKELÉS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!!!

Elég régóta a várólistámon csücsült ez a könyv, ahová legfőképpen a rengeteg pozitív értékelés miatt került fel. Egyrészt egyet értek azokkal, akik áradoznak a regény zsenialitásáról, mert valóban egy nagyon jól megírt könyv, amit alig bírtam letenni, de úgy érzem, hogy egyszer bőven elég volt, nálam elmaradt az a tipikus ’hűha-érzés”. 

Nem egészen erre számítottam. A fülszöveg alapján valami olyasmire gondoltam, hogy egy kisfiú valamilyen betegsége miatt nem mozdulthat ki a szobából és az édesanyja ezért igyekszik felépíteni neki ott a világot. Az is meglepett, hogy a történet elbeszélője az 5 éves Jack és be kell valljam, hogy ez az elbeszélésmód az elején nagyon idegesített, a későbbiek folyamán is inkább csak megszoktam, de összességében azt gondolom, hogy nem tett jót a kötetnek, hogy csak egy gyerek az elbeszélője. Másrészt az is igaz, hogy akkor teljesen más értelmet nyert volna az egész. Jack naiv elbeszélésmódjával ugyanis apránként jöttem rá a dolgokra, lassabban nyert értelmet a szekrényben alvás, az ágynyikorgatás, a „kapok egy kicsit” és Patás személye is. Az anya szemszögéből valószínűleg egyszerre nagyon töményen érkezett volna a sok borzalom, de így, ezzel a stílussal és nyelvezettel nem tudtam annyira beleélni magam a történetbe. 

A téma maga nagyon érdekes, ahogy a kivitelezés sem kevésbé. Az első fejezet a Szobán belüli életről szól, miután túljutottam a kezdeti sokkon, legfőképpen csodálatot éreztem, amiért Anya képes a lehetetlenre, a körülményekhez képes ugyanis mindent megadott a fiának, aki élhetett és boldog lehetett (vagyis úgy érezte, hogy él). Az anyai szeretetnél nincs erősebb a világon.

A második résznél, a Nagy Szökésnél a torkomban dobogott a szívem, annyira izgultam, de picit elsietettnek éreztem és hihetetlennek is. 

A szabadulás utáni élet ábrázolásakor nagyon idegesített a fiú. Azt hiszem itt derült ki az igazi tragédia, az anya is ekkor döbbent rá, hogy mit is élt át (lsd. öngyilkossági kísérlet). Én tudom, hogy az anya erején felül teljesített és hogy egy ilyen szituációból nem lehet egészségesen kikerülni, de ez a rész volt a legijesztőbb, leghátborzongatóbb és legszomorúbb (pl. ahogy visszavágyik a szobába, örül az onnan elhozott cuccoknak). Indokolatlan és gusztustalan volt a fogas rész, persze értem én, ennek is meg van a maga pszichológiai jelentése, de nekem az sok volt, ahogy a „kapok egy kicsit”-dolog is. 

A vége azonban igazán meghatóra sikeredett.

Összességében nagyon megosztott a könyv. Van benne valami zseniális, olvasmányos, letehetetlen, minden elismerésem az írónőnek, mégis talán a gyerekszemszög miatt, de nem tetszett maradéktalanul. 

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején. 1958. (Magvető, 2014, 421 oldal)

"A csodálatos történet 1880-ban kezdődik, amikor a gyönyörű Fermina élvezhetné életét, helyette választania kell két udvarlója között, a jóképű Florentino Ariza és a népszerű Juvenal Urbino doktor között. Ez a gyötrődés és háromszög csaknem 50 éven át tart.
A meghökkentő befejezésű szerelmi történet egy buja, lüktető, letűnt világban játszódik, melyet egyaránt uralnak a misztikus események és a sztentori hangú bölömbikák; ahol a tengerben olykor még feltűnik egy éneklő vízitehén keblén a borjával, vagy egy gyönyörű vízihulla; ahol még a legjózanabb gondolkodású embernek is természetesnek tűnik, hogy a tárgyak olykor elsétálnak a helyükről. Teljesen más világ ez, mint a mi közép-európai, misztikumtól mentes és romantikátlan valóságunk."

Nem első olvasás volt, mégis nagyon lassan olvastam, mondatról mondatra, elmerülve minden egyes szavában. Imádom Márquez-t, ha Őt olvasom, egy pillanat alatt Dél-Amerikában találom magam, fülledt hangulatú, lassan folydogáló történetben merülök el, ami tele van gyönyörűséges gondolatokkal. 

„… a szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának.” 

Ez alapvetően egy szerelmes regénynek indul, de szerintem sokkal többről szól ez, mint a szerelemről: magáról az életről. Három cseppet sem átlagos ember életútját ismerhetjük meg, akik egész életükben össze voltak kötve, még ha fizikailag nem is érintkeztek egymással. Márquez nagyon értette az életet, a szerelmet, az érzelmeket és én annyira boldog vagyok, hogy ismerhetem az írásait és annyira szomorú, amiért nem ajándékoz meg többet ilyen csodálatos élményekkel. Mindig fel tud rángatni a gödörből, úgy érzem, hogy csak hozzám szól és senki máshoz, reményt ad, segít megemészteni a múltat, élvezni a jelent és nem félni a jövőtől. A világ legromantikusabb regényeit írta, a maga mágikus realista módján. Fermina és Florentino szerelme reális, hihető, ugyanakkor benne van az, ami a szerelem sajátja: a mágia, a varázslat. 

Nagyon tetszett a történetvezetés, ahogyan elindultunk közelmúltból, majd visszatértünk a régmúltba, hogy aztán eljussunk az örök jelenbe. Imádtam a humorát, a gyönyörű mondatok között felcsattanó káromkodásokat, mindig megmosolyogtatott, pedig sokszor már homályosan láttam a betűket, mert nagyon meg tudott hatni a történet.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy nagyon sok mindent még nem értettem/éreztem át igazán, ez amolyan igazi újraolvasós könyv, érdemes lesz levenni a polcról 10, 20 vagy akár 30 év múlva is, mert ugyanúgy meg fogja állni a helyét akkor is, ahogy megállta 30, 20 évvel ezelőtt vagy akár napjainkban. 

„Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja meg volt rá a válasza.

-         -  Amíg csak élünk.”